Az új közoktatási törvény tervezete szigorítana a rugalmas iskolakezdés szabályain, és kötelezővé tenné a hétéves kort betöltött gyerek beíratását iskolába. Megbukott volna, hogy nem kötöttük szigorúan életkorhoz az iskolakezdést?
Az első osztályba lépő korosztály legfiatalabb és legidősebb tagja között általában maximum egy év a naptári életkor szerinti különbség. Ez a különbség azonban mentális életkorban kifejezve – a szélsőséges esetekkel nem is számolva – több mint öt, szociális életkort tekintve pedig több mint hat év! Ez azt jelenti, hogy a legnagyobb „fáziskésésű” tanulóknak három többletévre lenne szükségük, hogy az évjárat átlagát elérjék, és 5-6 pluszévre, hogy az évjárat legnagyobb fáziselőnyű tanulóinak fejlettségi szintjét elérjék. A mai iskolarendszer ezt nem tudja kezelni, sőt, a különbség a 10. évfolyam végére megduplázódik. Így tulajdonképpen, akinek az otthoni szocializációja nem megfelelő, az már iskolás korában kirekesztődik a jövő középosztályából.
Az óriási fáziskülönbségek kezelésére az integrált nevelés lenne alkalmas (fotó: BI)
Kimutattuk, hogy a tanulók negyede-harmada a 4–6. évfolyam környékén leblokkol, 10-11 éves korára megtanulja, hogy „reménytelen esetnek” tekintse magát. Ma a 10.-es szakiskolások értelmi fejlettsége az 5-6. osztályos gyerekek átlagos fejlettségével egyezik meg, a szociális készségeik tekintetében pedig még rosszabb a helyzet. Az oktatási rendszerbe lépők óriási fáziskülönbségének kezelésére elvileg az integrált nevelés lenne alkalmas, de az a jelenlegi pedagógiai kultúrával megoldhatatlan. A rugalmas iskolakezdés módot ad arra, hogy visszatartsuk egy évre az óvodában azokat a gyerekeket, akiknek nagy a fáziskésése. Ha adunk még egy évet nekik, és az oviban szakemberek foglalkoznak velük, akkor biztos, hogy csökken a kezdeti hátrányuk. Megjegyzem, ha a gyerekeknél egy évig nem csinálnánk semmit, csak hagynánk őket spontán fejlődni, akkor is lefaragnának valamennyit a fáziskésésből. Ebben az életkorban ugyanis a természetes érésnek is nagy a szerepe. Olyan ez, mint a járás megtanulása: van, aki már egyévesen jár, van, aki csak háromévesen. Bármelyikből lehet ettől még világbajnok futó.
Nem csak a iskolaéretlenek maradnak manapság az óvodában, egyfajta divat lett ott tartani a gyerekeket.
Vannak hátulütői is a rugalmas iskolakezdésnek. Én sem tartom szerencsésnek, ha két évig visszatartanak egy gyereket, de mint kiderült egy vizsgálatból, ilyen eset alig van. Ma már egyértelműen meg lehet mérni, hogy egy gyerek iskolaérett-e vagy sem. Ha igen, iskolában a helye. De semmiképp nem szabadna kikezdeni a mai rendszert.
Folyamatos, észrevétlen fejlesztés
Az iskolaérettséget ma az óvodában döntik el, többek között az szegedi egyetemen kidolgozott úgynevezett DIFER-méréssel. A tervek szerint a jövőben egy külön bizottság is szerepet kapna az iskolaérettség-vizsgálatban. Szükség van ilyen bizottságokra?
Nem kell külön vizsgálat, bizottság. A DIFER-rel az óvónők, és később a tanítónők pontosan meg tudják mondani, hogy az úgynevezett kritikus elemi készségek fejlettségében hol áll az adott gyerek. Hogy megvan-e az az alap, ami az olvasáshoz, számoláshoz szükséges.
Az íráskészség elsajátításának előfeltételét, kritikus elemi készségét az úgynevezett ÍRÁSMOZGÁS-KOORDINÁCIÓ fejlettsége, az olvasási készségét a BESZÉDHANGHALLÁS fejlettsége határozza meg. A nyelvileg közölt információk vételének egyik alapvető feltétele a RELÁCIÓSZÓKINCS fejlettsége, a matematikatanításé az ELEMI SZÁMOLÁSI KÉSZSÉG fejlettsége, a tudásszerzés, a tanulás kritikus feltétele pedig többek között a TAPASZTALATI KÖVETKEZTETÉS és a TAPASZTALATI ÖSSZEFÜGGÉS-KEZELÉS képességének fejlettsége. Az eredményes iskolakezdés döntő feltétele a SZOCIALITÁS (az elemi szociális motívumok és készségek) fejlettsége.
/forrás: DIFER PROGRAMCSOMAG: HASZNÁLATI ÚTMUTATÓ/
Térjünk vissza az elsősökre! Bekerülnek akár egy iskolába vagy egy osztályba azok a gyerekek, akik között, mint mondta mentális és szociális érettségben 5-6 évnyi különbség van. Mit tud kezdeni velük az iskola? Hogy lehet mindenkinek megfelelő nevelést-oktatást adni?
A hagyományos pedagógiai kultúrával nagyon nehezen. Vegyük például az olvasási készséget. Van olyan gyerek, aki már első osztályban folyékonyan olvas, tehát az olvasási készsége már működik. A gyerekek harmadáról, negyedéről viszont ezt még a 8. évfolyam végén sem mondhatjuk el, így esélyük sincs később beilleszkedni a társadalomba, a munkaerőpiacra. A mi javaslatunk a helyzet kezelésére az úgynevezett kritériumorientált fejlesztés.
Megerősítés, büntetés, jutalmazás már nem elég
Annál az egyharmadnál is el kell érni, hogy begyakorlott olvasási készsége legyen, amire aztán a szövegértése alapulhat. Ehhez meg kell mondani, mi az a kritérium, amit optimális esetben mindenkinek el lehet érni. (Nem csak olvasásra, minden alapvető készségre kidolgoztunk ilyet.) Ha ezt meghatároztuk, akkor fel lehet állítani egy olyan rendszert, ami ehhez a kritériumhoz viszonyítja, hol tart éppen a gyerek. A diákokkal folyamatosan gyakoroltatjuk az olvasást hatodikig vagy még tovább, de nem direkt, hanem beépítve mindenféle tantárgyba, játékba és más tevékenységekbe.
Addig folytatódik ez a – sokszor észrevétlen – gyakorlás, fejlesztés, amíg minden gyerek el nem éri az adott kritériumot. Hangsúlyozom, tévedés, hogy 5-6. évfolyamon „olvasást kell tanítani”, mert azt már utálják a gyerekek, olyan tevékenységekbe kell bujtatni az olvasást, amit örömmel végeznek. És ez minden területen működik. Megnéztük egyszer, hogy megy a mértékegységváltás a harmadikosoknak, a felsősöknek és végig, egész az érettségizőkig. Ez utóbbiak 5-10 százalékának nem ment tökéletesen a 3. osztályban tanult anyag! Akkor minek tanítottuk? Viszont lehetett volna olyan feladatokat adni nekik folyamatosan, amellyel gyakorolhatták volna az átváltásokat, így be is épült volna a tudásukba. És sorolhatnám tovább a példákat a legkülönbözőbb területekről a számolástól a kémiai reakciókig.
A bukott diák a következő évben is rossz tanuló lesz
A tantárgyakba beépített képességfejlesztés központilag előírt tantervek esetén is működik, amikor „le kell tanítani” a meghatározott idő alatt a meghatározott anyagot?
A kritériumorientált fejlesztés tanterv- és tankönyvfüggetlen. Ilyen szempontból mindegy, milyen tantervet írnak elő. Persze, ha már vannak kötelező tananyagok, jó volna, ha azoknak volna értelmük.
Az iskolába lépő ”fáziskésésben lévők” hátrányai ledolgozására alkalmas lehet az új közoktatási törvény koncepciójában leírt nulladik, felzárkóztató évfolyam?
A leginkább fáziskésésben lévőknek – ez nagyjából az adott korosztály 1-2 százaléka, 1-2 ezer gyerek országosan – nem segít eleget, hogy egy évet még az óvodában maradnak. Több segítségre volna szükségük, mert nem szerzik meg az iskolába lépésig a megfelelő „előfeltétel-tudásokat”. De, kérdezem én, ezt a 2 ezer gyereket az ország egészéről hogyan lehet osztályokba szervezni? Ezért inkább itt is a folyamatos – tantárgyakba, tevékenységekbe ágyazott – fejlesztésben hiszek. Attól még lehet persze korrepetálni, felzárkóztatni is. Állítom, hogy az óvodai középső csoportnál kezdődő és úgy a hatodik évfolyamig tartó tudatos fejlesztéssel azt a bizonyos egyharmadot 1-2 százalékra lehetne csökkenteni. Az optimumot szinte mindenki el tudná érni.
Bírálta, hogy visszaállították a buktatás, osztályzás lehetőségét az alsó tagozaton (azóta már felmerült, hogy első osztályban is lehessen évismétlésre kötelezni a tanulókat – a szerk.), mondván, hogy semmi értelme ezeknek a pedagógiai eszközöknek. Mit értett az alatt, hogy semmi értelme a buktatásnak?
Kísérletek egyértelműen bebizonyították, hogy a buktatással semmit nem lehet elérni. A 70-es években volt egy vizsgálat, ahol a mintába tartozó iskolákban az évismétlésre bukott tanulók egyik felét továbbengedték a felsőbb évfolyamba, a másik fele a szokásos módon évfolyamot ismételt. A tanév végén az eredményesség 12 alapvető területén nyolcban nem volt szignifikáns különbség a továbblépők és az évismétlők között, három teszt esetén enyhe előny mutatkozott a továbblépőknél, egy teszt esetén pedig az évismétlők eredményei voltak kissé jobbak. Mind a továbblépők, mind az évismétlők az osztályaik leggyöngébb tanulói maradtak.
Nincs értelme a büntető, megalázó buktatásnak, évismétlésnek, egy egész esztendő elvesztegetésének. Összességében azt mondhatom, hogy az oktatás hatékonysága semmit nem változott a buktatással. A gyerekek személyiségfejlődését tekintve viszont nagyon káros intézményről van szó.
Szeressék az iskolát
Ma, úgy tűnik, egyre kevésbé fontos a közvélemény szemében, hogy az iskolában jól érezze magát a gyerek. Fontos, hogy szeresse a gyerek az iskolát, a tanulást, vagy ennek nincs jelentősége?
Az eredményesség alapvető feltétele a motiváltság. A diákok teljesítményét pozitívan befolyásolja, ha szeretik az iskolát. A 60-70-es évek motivációvizsgálatai bebizonyították, hogy vannak olyan motívumaink, amelyek miatt akkor is megcsinálunk egy sor dolgot, ha annak nincs gyakorlati haszna. E belső motívumokat – bár vannak öröklött alapjai is – ki lehet fejleszteni a tanulókban. A megerősítés, büntetés, jutalmazás már nem elég.
Hogy lehet kialakítani e belső motivációkat?
A „be happy”- hozzáállás önmagában nem elég. Tenni kell érte. A reformpedagógiai mozgalmak részletesen kidolgozták ennek a metodikáját, például a tevékeny tanulást, a kooperatív technikákat. Ezek mind jó lehetőséget kínálnak a tanulás belső motívumrendszerének fejlődésére is.
Milyen hatása lehet a most készülő törvényeknek a magyar iskolára?
Alapvető szemléletváltásra van szükség az oktatáspolitikában. Minden intézkedés mögött ott kellene lennie az eredményességnek. Arra kérdésre kellene felelni, mennyivel lesz ettől vagy attól eredményesebb a rendszer. Most úgy tűnik, ezt a szót még csak nem is használják. Az eddigi változások és a leendő változások vagy semlegesek, vagy még rosszabbá teszik a rendszert, és nem járnak az eredményesség javulásával. Évismétlés, osztályzás, 17 éves korra leszállított tankötelezettség… Ezek nem növelik az eredményességet.
Gondoljunk bele, ha van egy „fáziskéséses” gyerek, 2-3-szor megbukik, mire eléri a szakképző iskolát, másodikos korában már 18 éves. És nem tanköteles. Magától kihullik a rendszerből. Értelmetlen, felesleges a tankötelezettség leszállítása, ráadásul még társadalmilag veszélyes is. De még nagyobb probléma, hogy egyre több olyan szakma van, amihez érettségire épülő felsőfokú szakképzésre van szükség. Erre kellene inkább felkészíteni egyre több gyereket. Ahhoz pedig lent kell rendbe tenni a dolgot!
A most általános iskolába lépők nyolc év (plusz esetleg egy-két bukás miatti év) múlva kerülnek ki onnan. A sikeresekkel továbbra sem lesz nagyobb baj, bár az érettségizettek közül is egyre több a felsőfokú szakképzésbe fog valószínűleg kerülni és nem az egyetemekre. De – ha nem teszünk semmit (a leszakadók eredményesebb fejlődéséért) – hogy fognak élni, milyen társadalmat fognak alkotni a most „fáziskéséssel” a közoktatásba bekerült gyerekek? Mit fognak kezdeni az 5-6.-os általános iskolás szintű tudásukkal?
