Amennyiben a 895-ös dátumot elfogadjuk a honfoglalás kezdetének, a Kárpát-medencébe költözött magyar állam egy évszázadig kereste a helyét Európában. A kezdeti hadjáratok során őseink bizonyították erejüket, a szomszéd nagyhatalmak tudtára adták, hogy új hazájukat képesek megvédeni. Sőt, kifejezetten aktív külpolitikát folytattak.
Jócskán leegyszerűsítve a Magyar Nagyfejedelemség a X. század első felében-kétharmadában fegyverrel vívta ki a helyét a kontinens közepén, majd a század utolsó évtizedeiben a hangsúly ennek a magtartására helyeződött – immár békével, a diplomácia eszközeivel. A folyamat csúcsa egyértelműen a keresztény királyság megalapítása volt, ám ez csak részben múlott a magyarokon. A közösségnek is be kellett fogadnia az „új tagot”, ezt szolgálta a Géza nagyfejedelem uralkodása alatt nagy lendületet kapó nyugati orientáció.
Ügyes diplomácia, szerencsés történelmi helyzet és hazánk jelentős hatalmi súlya eredményeként a fejedelem a legjobbat választhatta: Gizellát, a bajor herceg leányát, a későbbi német-római császár húgát adta feleségül fiához, Vajkhoz.
Ki volt Bajor Gizella? Hogyan járult hozzá a keresztény magyar állam kiépítéséhez, és miért bántak vele özvegyként rendkívül méltatlan módon alattvalói, majd az utókor szintén? Dr. Thoroczkay Gábor történészt, az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docensét kérdeztük.
Kölcsönös előnyök egyetlen házasságból
Bár a kereszténységgel gyökeret vert írásbeliség az ezredfordulótól jelentősen megkönnyíti a történészek dolgát, első királynénkról csupán elenyésző, első kézből származó információval rendelkezünk. Amit tudunk, azok többnyire közvetett utalások, következtetések, ám még így is viszonylag árnyalt képet tudunk festeni róla.
Gizella 984 körül született a nyugati keresztény világ legnagyobb hatalmú családja, a német-római császárt adó dinasztia oldalágán, II. Henrik bajor herceg leányaként. A família azonban nem sokáig maradt „oldalág”, bátyját ugyanis 1002-ben német királlyá, majd 1014-ben német-római császárrá koronázták – császárként II. Henrik néven.
Géza választása egyértelmű, István és Gizella egybekelésével a nyugati nagyhatalom – megkockáztathatjuk, hogy a korabeli Európa legerősebb tagjának – támogatását nyerte el. Akkoriban a házasság volt két dinasztia szövetségén a legbiztosabb pecsét, a nagyfejedelem belpolitikai céljaihoz is rendkívüli segítőt nyert. Gondoljunk csak bele, vajon Európa talán leghatalmasabb családja odaadná-e egyik legértékesebb tagját egy „barbár uralkodó” sokadik feleségének?
Nyilván nem, Gizella biztosíték volt a kereszténység stabilizálására, és hogy a németek tűzön-vízen keresztül támogatják majd István és leszármazottjai trónját. Felmerül ugyanakkor, hogy miért érte meg mindez a bajoroknak?
A frigy egyrészt jól jelzi a magyar állam jelentős súlyát a korszakban, másrészt a németek fontos célja volt a magyarok döcögőssé vált krisztianizációját és a keresztény állam szervezését felgyorsítani
– mondja a 24.hu-nak Thoroczkay Gábor. Előbbi szemléltetésére hozzáteszi: mindeközben a lengyel fejedelem örököse „csupán” egy német várgróf, a magyar szóhasználatban egy ispán lányát kapta.
Szent István méltó társa és támasza
A házasságot 996-ban kötötték, helyszíne ismeretlen: az úgynevezett scheyerni írásbeli hagyomány szerint valahol Bajorországban történt. Első királynénkat Bajor Gizella néven említjük, ám nyugatról nézve, a legendairodalomban a magyarországi melléknevet kapta, jellemét, külsejét pedig egyáltalán nem ismerjük, ami a kínzó forráshiányt ismerve nem is csoda. Páratlan és üdítő kivétel, hogy fennmaradt viszont néhány sor a kor egy másik nagyon fontos asszonyáról, első szent királyunk édesanyjáról, Saroltról a szász Merseburgi Thietmar krónikájában.
E szerint szép nő volt, aki viszont „mértéktelenül ivott, és katona módjára ülve meg a lovat egy embert hirtelen haragjának túlzott hevességében megölt”. A jámbor krónikás meg is jegyezte, hogy a magyarok nagyasszonya jobban tenné, ha inkább az orsó forgatásában jeleskedne, „őrjöngő lelkét” pedig türelemmel megfékezné. Csupán feltételezés, de Gizella ennek ellentéte lehetett, Isten szolgálatát Magyarországon küldetésnek tekinthette.
Óriási szerepet játszott abban, hogy hazánk szilárd keresztény állammá vált, jelentősége e téren Szent Istvánéhoz mérhető
– jegyzi meg a történész, aki szerint a magyar katolikus egyháznak mindent el kellene követnie szentté avatásáért – tisztelete hosszú múltra tekint vissza, „hivatalosan” azonban csak 1911-ben avatta boldoggá X. Piusz pápa.
Sikerek és tragédiák kísérték az életét
Veszprémhez, a királynék városához különleges viszony fűzte, itt őrizték például a koronáját, amit onnan tudunk, hogy keresztes hadjáratra készülődve II. András királyunk a Szent Mihály-székesegyház kincstárából értékesítette az ékszert 1217-ben. Tévhit viszont, miszerint Gizella alapította volna a veszprémi püspökséget, ez ugyanis István nevéhez fűződik, aki még fejedelemként többek között ezzel üzente nyugatra komoly szándékát a kereszténységet illetően.
Főszerepet játszhatott ugyanakkor a székesfehérvári királyi bazilika építésében, a ma koronázási palástként ismert főpapi miseruha is az ő közreműködésével született. A királyi pár adományozta igazi mesterműről van szó, a legmagasabb mesterségbeli tudással készült. Ezért sem valószínű, hogy a királyné keze munkája is benne van, sőt, talán nem is itthon, hanem Németországban készült.
A paláston látható egyébként István és Gizella, valamint Imre herceg egyetlen korabeli ábrázolása, főként Szent István kidolgozása nagyon részletes.
Lehetetlen megkerülni, hogy miközben egyház- és államszervezés terén sikeres, méltó és mellőzhetetlen támasza lehetett Szent Istvánnak, anyaként tragikus sorsban részesült. Az újabb kutatások egyre bizonyosabbá teszik, hogy valóban létezett, és korán elhunyt Ottó nevű első fia, Szent Imre halála pedig közismert tény. A két fiú neve is jelzésértékű egyébként, előbbi III. Ottó, utóbbi II. Henrik német-római császár tiszteletére utal – az Imre név későbbi latin, Emericus formája a Heinricusból származik.
Megaláztatások és bűnbakképzés
István 1038-as halála után Gizella lába alól kicsúszott a talaj. Zsoldos Attila történészprofesszor mutatott rá, hogy a középkori magyar jog „nem tudott mit kezdeni” az özvegy királynékkal, nem volt kidolgozva, mit is jelent ez a szerepkör. Amennyiben nem a saját fia örökölte a trónt, az asszony támasz nélkül maradt, az új hatalom pedig gyakran potenciális ellenfelet, felesleges kerékkötőt látott benne.
Ez történt Gizellával is, Orseolo Péter a trónra lépése után megfosztotta a vagyontárgyaitól és eltávolította a királyi udvarból. Nem tudjuk, hol és hogyan élt, de a királyságban maradt még Aba Sámuel uralkodása ideje alatt. Az 1041-ben elűzött Péter azonban 1045 elején német segítséggel visszaszerezte hatalmát, és még ennek az évnek a pünkösdjén Fehérváron hűbéresküt tett III. Henrik német-római császárnak.
Passauban telepedett le, belépett a Niedernburg apácakolostorba, amelynek hamarosan főnökasszonya lett, és itt halt meg 80 éves kora körül, valamikor 1060 tájékán. A napját viszont biztosan tudjuk: május 7.
Thoroczkay Gábor az özvegy hányatott sorsát a XI. századi ellentétek miatt kialakuló németellenesség számlájára írja, ami a későbbi évszázadokban is gyakran felütötte a fejét, gondoljunk csak II. András felesége, IV. Béla édesanyja, Gertrúd királyné későbbi megítélésére. Vannak olyan elképzelések, miszerint a Gertrúd iránti haragot vetítették vissza Gizellára a történetírók, akik bűnbakot faragtak belőle, befeketítették az emlékét.
A Képes krónika például a királyné mesterkedésének tudja be Vazul megvakíttatását István háta mögött és szándékai ellenére. A forrás szerint „atyjafiát”, Orseolo Pétert is ő ültette trónra azért, hogy „kénye-kedve szerint cselekedhessék, és Magyarország – szabadságát elvesztvén – akadálytalanul a németek alá rendeltessék.”
A történettudomány jelen állása szerint azonban ezekből semmi nem igaz.
