„Kézcsók illeti a forradalmárokat, amiért ennyire tisztán tartották a forradalmat”

Voltak bűnözők az utcán, történetek lincselések és meg-megjelent az antiszemitizmus is az ’56-os forradalom napjaiban, de elhanyagolható módon. Összességében kézcsók illeti a forradalmárokat, amiért történettudományi szempontból nemzetközi összevetésben is ennyire »tisztán« tartották a forradalmat

– mondja a 24.hu-nak Eörsi László történész.

A szovjet haderő 1956. november 4-én indított átfogó támadást Budapesten és hazánk több pontján, ám a „felkelők” nem tették le a fegyvert, sőt: a forradalom szabadságharccá alakult át. Nemzetközi támogatás nélkül a szuperhatalommal szemben szikrányi esély sem mutatkozott, egyes csoportok mégis egy hétig tartották magukat, a számottevő, fegyveres ellenállást november 11-én verték le. Zsidó Laci (Nickelsburg László, Tűzoltó utca) és Cigány Karesz (Strausz Károly, Soroksár) csoportja az utolsók között adta meg magát – itt írtunk róluk bővebben.

Az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot fasiszta múltú, radikális fegyveresek akciójaként bemutató orosz tankönyv ijesztő betekintést nyújt az orosz elit gondolkodásába, de tekinthetünk rá úgy is, mint a Kreml jelenlegi propagandacéljait szolgáló eszközre. Fájdalmasabb viszont, hogy baj van a magyar fejekben is, hiszen itthon szintén lépten-nyomon lehet találkozni hasonló véleményekkel ellenforradalomról, fosztogató, gyilkoló csőcselékről. Hiába a történészi konszenzus, miszerint ’56 célja a függetlenség visszaállítása és a demokratikus berendezkedés volt, a kádári interpretáció ma is él.

Mit hazudtak a forradalomról a rendszerváltás előtt? Mi az igazság bűnözőkről, fosztogatásról, ébredő nyilasokról, egyszóval ’56 „sötét oldaláról”? Erről beszélgettünk Eörsi Lászlóval.

Meglepően kevés áldozat

Gyakran visszatérő vád az önbíráskodás, ártatlan emberek, ÁVH-s kiskatonák meglincselése, bírósági ítélet nélküli gyilkosságok. Történtek ilyenek is, ám nem ez volt a meghatározó, hanem messzemenőkig a verbális bántalmazás dominált. A „Megöllek!”, „Kidobunk a tömegnek!” típusú fenyegetéseket a legritkább esetben követte tettlegesség, a súlyos sérüléssel, halállal végződő esetek párjukat ritkították.

A felkelők kifejezetten vadásztak a gyűlölt ÁVH-sokra és pártfunkcionáriusokra, a Széna téren például 150 foglyot gyűjtöttek össze. Közülük „mindössze” hármat vertek meg, de egyiket sem úgy, ahogy azt az államvédelmisek tették volna. A Práter utcában is sok volt a fogvatartott, itt az egyik őr berúgott, és a pisztolyával megütötte egyiküket, de nem történt nagyon komoly sérülés. Tette „jutalmául” viszont másnapra már ő is a foglyok létszámát gyarapította. Néhány ilyen esetet fel lehetne még hozni, vagy hogy Újpesten egy AVH-st csúnyán megkínoztak, a gyilkosság azonban egyáltalán nem volt jellemző.

Nem azért, mert senki nem ragadtatta volna magát ilyesmire, hanem mert a többség felelősséget érzett a forradalom tisztaságáért, és megakadályozta ezeket a cselekményeket

– foglalja össze a történész.

A Köztársaság téren történtek kivételt képeznek, ez messze a legsúlyosabb incidens volt. Elterjedt ugyanis a tömegben, hogy a pártház pincéjében forradalmárokat gyötörnek az AVH legényei – ami nem volt igaz –, ezért elemi erővel tört ki a népharag. Ami ott történt, valóban lincselés volt, elszabadult az erőszak a gyűlölt államvédelmisekkel szemben. „Mentség” nincs rá, mint ahogy olyan erő sem volt, amely megakadályozhatta volna.

A forradalmak természetéből adódik a spontán erőszak, az önbíráskodás, a különbség legfeljebb annyi, hogy mekkora teret kap az események során. Ha megnézzük az újkor forradalmait egészen napjainkig, ha hozzátesszük a diktatúra elnyomását, az államhatalom rémuralmát, kegyetlenségét, a terrort és az elkeseredést, amit mindez szült, még a kivételek ellenére is igaz:

a körülményekhez képest meglepően kevés áldozatért tisztelet illeti ’56 forradalmárait.

A nagyobb eseteket már feltárta a történettudomány, Eörsi László szerint legfeljebb kisebb leszámolások maradhattak még rejtve, ám ezek a jövőben sem befolyásolhatják érdemben a forradalmi erőszakról kialakított képet.

Megnyíltak a börtönök?

A forradalom egyik fő követelése volt a politikai okból bebörtönzött személyek szabadon bocsátása, ami rögtön az első napokban meg is kezdődött. Önmagában is viszonylag tág kategóriáról van szó, hiszen az állampárti diktatúra súlyos éveket rótt ki például tiltott határátlépés kísérletéért, „szabotázsért” is, hosszan sorolhatnánk azokat a köztörvényes eseteket, amelyek hátterében közvetve mégis politikai indíttatás állt. Ezek az emberek magától értetődő módon együtt szabadultak a politikaiakkal, és rájuk az utókor sem tekinthet valódi bűnelkövetőként.

A gyakorlat persze közel sem volt ennyire definíciószerű a forradalom hatalmas zűrzavarában, központi akarat érvényesítése híján akarva-akaratlanul számos minősített esetet elkövető elítélt is visszanyerte a szabadságát. Minden esetben az adott helyzet alakította az eseményeket, és az adott felkelőcsoport hozzáállása volt a döntő.

Egyik végletként Oroszlányban a tömeg megrohanta a fogdát, a népharag nyomán kő kövön nem maradt (arról nem tudunk, hogy a foglárokat bántalmazták volna), az elítéltek pedig mind szétfutottak

– fogalmaz a történész.

A rendőrök és a börtönőrök tisztában voltak a követelésekkel, már csak saját testi épségük védelmében sem álltak ellen. Több helyen megesett, hogy forradalmi csoportok hatoltak be a börtönökbe, a fogdákba, és szabadon engedték azt, akit jónak láttak. Volt, hogy válogatás nélkül mindenki mehetett Isten hírével, míg máskor tényleg csak a politikai foglyok szabadultak, a valódi köztörvényesek pedig maradtak a rácsok mögött. A szovjet inváziót követően viszont már akkora lett a fejetlenség, hogy elkerülhetetlenné váltak a szökések.

Inkább mi vigyük, mint a ruszkik!

Így tehát a forradalom idején igen, valódi bűnözők is kijutottak a börtönökből, de szó sem volt tömeges és tudatos „kiengedésükről”, főleg nem amnesztiáról. Inkább a véletlennek és a káosznak köszönhették a szabadságukat, arányaikat tekintve pedig kevesen voltak. Eörsi László úgy véli, a börtönből szabadult csőcselék narratívája a köztudatban még mindig nagyon eltúlzott a valósághoz képest.

És mit tettek, miután kijutottak? Egy részük – nyilván azok, akiknek tényleg vaj volt a fülük mögött – szétszéledtek, jelentős többségük ugyanakkor beállt a forradalom mögé, betartotta, sőt, betartatta az íratlan szabályokat. A szerencsétlen sorsú Gyöngyösi Miklós, a Tóth Ilona-per másodrendű vádlottja például kisebb-nagyobb bűncselekményekért éveket töltött rács mögött, forradalmárként azonban szinte paranoiásan védte a forradalom tisztaságát. Nyilván nem mindenki tett így, és nem szeretnénk szerecsent sem mosdatni, de a legkevésbé sem igaz, hogy frissen szabadult gonosztevők, rablóbandák garázdálkodtak volna rendszeresen az utcákon.

A felkelők különböző csoportjai nagy hangsúlyt fektettek a rend fenntartására, november 4-éig ténylegesen egy „tiszta forradalomról” beszélhetünk.

Ékes példái ennek a korabeli felvételeken is látható, az utcákon őrizetlenül hagyott pénzgyűjtő urnák, amelyekhez senki nem nyúlt. A szovjet támadással azonban elszabadult a pokol, „Inkább mi vigyük, mint a ruszkik!” felkiáltással valóban gyakorivá vált a tömeges fosztogatás, ezt már nem lehetett megállítani. Ebben sincs semmi különös, nem is olyan régen láthattunk pont ugyanilyet az Egyesült Államokban kirobbant zavargások idején.

A legismertebb eset a Divatcsarnok kifosztása volt november 4-én. A közeli Baross tér alparancsnoka, Balogh László börtönviselt ember volt, e két tény pedig nyilván ráerősít a sztereotípiákra. Csakhogy egyrészt Balogh azért került rácsok mögé, mert korábban megvert két szovjet katonát, akik a feleségét molesztálták, másrészt csoportjának tagjai megpróbálták megakadályozni az áruház kirablását. Akit elfogtak, azt megszégyenítő módon „végigverték” az utcán.

Antiszemitizmus az utcákon?

A forradalom ideológiáját a demokráciát és nemzeti függetlenséget követelő, kezdeti 16 pont határozta meg, végig ez maradt az alapállás. Nagyon kevés olyan szereplő bukkant fel, aki a világháború alatt is politikai pályán mozgott, fel sem merült a Horthy-korszak vagy Szálasi rezsimjének restaurációja. Annyira nem, hogy még a későbbi vizsgálatok sem tudtak ilyen összefüggéseket kimutatni, pedig gondolhatjuk, mennyire erőlködtek rajta.

Keszthelyen például négy, német kiképzésben részesült, egykori SS-tag csatlakozott a felkeléshez. Később ugyan távollétükben halálra ítélték őket, de a bíróság vért izzadva sem tudott olyan vádat összehozni, ami forradalmi tevékenységüket náci, fasiszta eszmékhez tudta volna kapcsolni. Pesterzsébeten három nemzetőr, egykori nyilas nagyon megvert két embert, mert azok 1945-ben tolmácsként „lebuktatták” őket a szovjetek előtt. Náluk sem állt meg a szélsőjobbos, restaurációs vád.

A forradalmi parancsnokok, parancsnokhelyettesek között sokan voltak zsidó származásúak, az antiszemitizmus mégis megjelent a forradalom és szabadságharc alatt – mértékéről azonban éles vita folyik a történészek között. A „zsidóellenesség” az esetek döntő többségében nem jutott el tettlegességig – csak néhány kivételt ismerünk –, leginkább skandálásában, beszólogatásokban, fenyegetésekben merült ki, és ez is a győztes szakasz után, vagyis az invázió megindulásával jelentkezett.

Ami a kivételeket illeti, Újpesten néhány felkelő nekitámadt Klein Sándornak, akin a Tanácsköztársaság idején elkövetett tevékenységét kérték számon, és aki történetesen zsidó volt. A jelenet szemtanúi itt közbeléptek, véget vetettek az erőszaknak. Miskolcon egy gombkereskedőt gyilkolt meg a tömeg, ő épp a városi rendőrkapitány meglincselése ellen berzenkedett, de olyan szavakkal, ami még jobban felhergelte a sokaságot. Összességében azonban érthető volt a zsidó polgárok riadalma a tömegben megjelenő antiszemita hangok hallatán – alig egy évtizeddel a holokauszt után.

Csak utólag látszik, hogy alaptalan volt a félelem, és az ENSZ jelentése sem állapított meg antiszemitizmust az utcákon. Ott és akkor viszont voltak olyan epizódok, amelyek nyilván nyugtalanságot keltettek a zsidóság körében

– jegyzi meg Eörsi László.

Kádár legalább 10 évet kaphatott volna

Amint látszik, 1956 tavaszán voltak bűnözők is az utcákon, meg-megjelent az antiszemitizmus, a csőcselék randalírozása, a fosztogatás, de konklúziónk az, hogy az események egészében ezek csupán marginális szerepet játszottak. Patetikus jelző, mégis igaz, hogy november 4-éig tiszta forradalom zajlott Magyarországon, sokkal kevesebb túlkapással, mint ami hasonló helyzetben várható lett volna.

Mégis, miért domborodtak ki annyira e negatívumok, hogy még ma is rendre beszélni kell róluk? A Kádár-rendszer propagandahazugságainak eredményeként. Az új hatalom gyorsan kialakította saját értelmezését, amellyel párhuzamot vont az 1919-es ellenforradalom és fehér terror, illetve az ’56-os események között. Így vált az egész a „horthyfasiszták” ellenforradalmává, alvilági elemek tombolásává. Mindezt úgy, hogy a történész szerint

Kádár októberi beszédei alapján bőven lehetett volna a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja, 10 év alatt meg sem úszta volna.

Az első évek hazugságait később az elhallgatás, szőnyeg alá söprés váltotta fel, innentől a rendszerváltásig leginkább a kerek évfordulókon kerültek elő a „fasiszta ellenforradalom bűnei”.