Itt vannak közöttünk a földönkívüliek, de magyaroknak mondják magukat
– válaszolta Szilárd Leó Enrico Ferminek, amikor az olasz-amerikai magfizikus nekiszegezte kérdését, amelyet Fermi-paradoxonként ismer a világ. Vagyis – nagyon leegyszerűsítve – a világegyetemben feltételezhetően számtalan fejlett civilizáció jött létre, hogyhogy még nem vették fel velünk a kapcsolatot, sőt, még a létezésükről sincs bizonyítékunk?
1100 éve egy űrhajó meghibásodott
Szilárd frappáns megfejtése korántsem volt légből kapott, a XX. század elejének és közepének amerikai tudományos közéletében széltében-hosszában terjesztették a „pletykát” a magyarok marsi eredetéről. Az Egyesült Államokba érkező magyar természettudósok nagy generációi Kármán Tódortól Kemény Jánosig, Teller Edétől Wigner Jenőn és Tisza Lászlón át Neumann Jánosig ugyanis híresek voltak kimagasló tehetségükről, valamint arról, hogy egymás között valami furcsa, semmi máshoz nem hasonlítható nyelvet használtak. Ráadásul egyetlen „emberi” nyelven sem tudtak furcsa, „marsbéli akcentusuk” nélkül megszólalni.
Ez nem lehetett véletlen, bizonyára valamilyen felsőbbrendű faj képviselői, akik embernek álcázzák magukat, hogy elvegyülhessenek a Föld nevű bolygó lakosai között. Eredetüket illetően Los Alamosban a szóbeszéd úgy tartotta, 1100 éve egy Marsról érkező űrhajó kényszerleszállást hajtott végre Kelet-Európában…
Mindez nyilvánvalóan csupán tréfa volt, de az tény, hogy a múlt század közepén legalább másfél tucatnyi, kivételes tehetségű magyar tudós dolgozott Amerikában, akik nélkül a mai hihetetlen technológiai fejlődés elképzelhetetlen lenne. A Wolf-díjas fizikus, Telegdi Bálint így emlékezett vissza:
Külföldön egy fiatal magyarnak érdemes volt titokban tartania a származását, mert, ha magyar volta kitudódott, túl sokat vártak el tőle. Hiszen akkor tudták, hogy ő a marslakók egyike, akiknek felsőbbrendűek a szellemi képességeik, és egymás közt mások számára teljesen érthetetlen nyelven képesek kommunikálni.
Minderről Marx György atomfizikus A marslakók érkezése című könyvében olvashatunk, vagy rövidebb változatban a szerző interneten is hozzáférhető írásában, amely A marslakók legendája címet viseli. Itt és most a folytatásban Dr. Patkós András fizikust, az MTA rendes tagját, az ELTE emeritusz professzorát kérdezzük saját élményeiről a hazalátogató „marslakókról”, illetve arról, minek köszönhető az óriási sikerük, és miért nem tudták ezt hazájukban, Magyarországon elérni.
Wigner csárdást járt, Teller „prófétai” dorongot cipelt
Wigner Jenő nagyon szívesen jött Magyarországra különböző tudományos eseményekre, amikor csak lehetősége adódott rá. Így volt ez 1977-ben is, ebben az évben ünnepelte 75. születésnapját, tiszteletére pedig az Eötvös Loránd Fizikai Társulat szűk körű ünnepséget szervezett a Kárpátia vendéglőben. Fiatal fizikusként, Marx György tanítványaként Patkós professzor is meghívást kapott az alig 10 főt számláló társaságba, a hangulat oldott volt. Valaki odahívta a cigányt, aki a nóták után csárdást kezdett játszani, mire az egyik hölgy megkérdezte Wignertől, tud-e csárdást járni, és táncolna-e.
A talán tudatosan is túl szerény ember erre kihúzta magát, büszkén mondta: »magyar vagyok, hát persze, hogy tudok«, és meg is mutatta
– meséli a 24.hu-nak Patkós András.
A rendszerváltás után az ELTE Fizika tanszékcsoportjának vezetőjeként ő kísérte az egyetemen a hazalátogató Teller Edét is, és ő vezette le az Egyetem téri aulában megrendezett, vitával egybekötött előadását 1991-ben. Patkós András úgy véli, a tudós e látogatásának óriási szerepe van abban, hogy az akkor éledő civil szervezetek, fizikatanárok, egyszóval a nagyon tágan értelmezett szakma, közvetítésükkel pedig a magyar társadalom megértette és elfogadta az atomenergia létjogosultságát.
Teller hitelével, vitakészségével, könnyed érvelésével és mindenekelőtt hozzáértésével az ellenzők többségét is meggyőzte abban a történelmi időszakban, amikor sok évtizedes elnyomás után a civil szféra újra felépült, és elkezdte hallatni a hangját.
A jelenlévők emlékezetéből kitörölhetetlen jellemzője volt ennek az előadásnak a világhírű fizikus megjelenése. Talán kevésbé ismert tény, hogy Teller Ede jobb lábfejének egy részét baleset miatt amputálni kellett: 20 éves volt, amikor Münchenben villamos ütötte el, ezért főleg idősebb korában már segédeszközre szorult a járáshoz.
Marslakók Szicíliában
A harmadik és egyben utolsó történetünket a professzor ugyan az egyik kollégájától kölcsönözte, de megbízható forrásból származik, és visszautal a „marslakóságra”. Az 1970-es évek első felében járunk, a NATO nyári, elméleti fizikai iskolákat szervezett Szicíliában. Maga a csoda volt, hogy a kommunista Magyarországról is évente egy fiatal fizikus kijutott rá. Patkós András „fiatalkorunk legnagyobb eseményeként” emlékszik rá vissza, bár a belügyi szervek által lenézéssel tűrt trükkök garmadáját kellett bevetni, hogy valaki részt vehessen. Félig továbbképző tanfolyam volt, félig szakmai fórum vitákkal, a Nobel-díjról álmodó ambiciózus fiatal kutatóknak és a részecskefizika legnagyobb alakjainak találkozási pontja.
Gyakori vendég volt itt többek között Wigner Jenő meg Teller Ede is, sőt, olyan is megesett, hogy épp mindketten jelen voltak. Egy ilyen alkalommal a fiatal magyar fizikust is az asztalukhoz hívták, az aktuális magyar helyzetről kérdezgették. Beszélgetés közben tértek vissza az emlékeik olyannyira, hogy magyar verseket kezdtek szavalni, Vörösmartyt és Adyt – egymásnak adva a stafétát.
Egyre jobban beleélték magukat, hangosan, magyarul, elejétől a végéig, szórul szóra pontosan szavalták a 40–50 éve tanult költeményeket. Hármójukon kívül egy magyar sem volt az ebédlőben, el lehet képzelni, milyen feltűnést keltettek
– idézi fel a professzor.
És itt még nincs vége, mert amikor az ifjú magyar fizikus középiskolai emlékei kimerültek, és több Ady-verset már nem tudott felidézni, Teller és Wigner maga sorolta, majd szavalta az újabb és újabb költeményeket.
Támogató légkör, acélos oktatás
És minek köszönhető az a kivételes tudás és tehetség, ami a világ másik felén – ha csak poénból is, de – idegen intelligenciaként tüntette fel a magyar természettudósok képességeit? Nagyon röviden megfogalmazva a választ az Osztrák–Magyar Monarchia rendkívül megengedő légköre, és báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter munkájának beérő gyümölcse, amely a közoktatás bővítésére és a tanárképzésre helyezte a hangsúlyt.
A magyar csoda ma is élő mainstream felfogása főleg a hazai közoktatás kiválóságára helyezi a hangsúlyt, azonban Patkós András úgy véli, „marslakóink” története ugyan sok speciálisan magyar vonást rejt, de a XX. század eleje a kelet-közép-európai régió egészében a tudomány feltörését hozta.
Az előző századfordulón az osztrák-magyar állam rendkívül liberális, egyenjogúsító közeget biztosított, a polgárosodást szolgálta, az antiszemitizmus visszaszorítására törekedett. Ebben a légkörben a példa kedvéért a lembergi (előbb a Monarchia Galícia nevű tartományának fővárosa, majd az I. világháborút követően függetlenné vált Lengyelország Lwów nevű városa, ma pedig Ukrajna része Lviv néven) egyetemen szintén két, a matematika egyetemes történetében korszakosat alkotó tudós, Mark Kac és Stanislaw Ulam számára teremtett lehetőséget a lembergi iskolát még a Monarchia időszakában megalapító két zseniális matematikus, Hugo Steinhaus és Stefan Banach.
Ugyanez az általános tudományos és közhangulat hozta az áttörést Magyarországon is. Kármán Tódor édesapja, Kármán Mór, a zsidó hitoktató csak ebben a közegben kaphatott Eötvös Józseftől megbízást a német iskolarendszer tanulmányozására és pozitívumainak meghonosítására. A leendő középiskolai tanárok legjobb színvonalú képzése, a tananyag elsajátíthatósága, „legjobb megértetése” lett a cél, első eredményeként pedig 1872-ben megkezdte működését a pesti Mintagimnázium, amit a későbbiekben újabbak követtek.
Nem lehet célunk az oktatástörténet részletezése, a lényeg, hogy az alapvetően az idősebb Kármán és az atyja eszméit követő Eötvös Loránd által kidolgozott, versengve együttműködő oktatáspolitikai és pedagógiai modell adta hazánknak a legendás Rátz László tanár urat és kollégáit. A végeredmény pedig, hogy a XX. század első harmadában felnőtt több olyan nemzedék, amelynek tagjai óriások lettek a maguk tudományterületén. De sajnos nem Magyarországon.
Szűk látókörű professzorok és „zsidó szemfényvesztés”
Mondhatnánk, hogy Petőfi Sándor előre látta a jövőt, amikor A magyar nemzet című versében leírta: S szellemének országában / Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! (…) Vagy az ínség zivatarja / Őket messze elsodorja, / Messze tőlünk a világba, / Idegen nép kincstárába”. Nyilván nem látnok volt, hanem így ment ez az ő korában, majd a XX. század java részében is.
A „nagy nemzedék” is csak külföldön tudott érvényesülni, és ennek nem kizárólag a korszakot uraló, állami szintre emelt, és a társadalomba sulykolt antiszemitizmus volt az oka. Ez mindenkit érintett a térségben, Kac és Ulam mégis szinte hazájuk német megszállásáig tudta karrierjét építeni Lengyelországban, eszükbe sem jutott emigrálni. De szerencséjükre még idejében eljutottak a tengerentúlra.
Magyarországon viszont a ’20-as és ’30-as években nem volt olyan egyetem, szellemi műhely, ahol a professzorok támogatták, sőt, akár csak elismerték (vagy megértették) volna a modern fizikát. A példa kedvéért nagy volt itthon Lénárd Fülöp, Nobel-díjas tudós hatása, aki bár Pozsonyban született, magyar iskolákba járt, mégis német származását hangsúlyozta, sőt, árja tanokat hirdetett,
Itthon már az óriási előrelépés volt, hogy 1928-ban a nyitott szellemű, európai szintű tudós, Ortvay Rudolf professzor vehette át a budapesti egyetem Elméleti Fizikai Intézetének irányítását. Ő mindent megtett, hogy az akkor már Németországban dolgozó nagy koponyákat hazacsábítsa. Sokan jöttek is volna, de pályázataikat rendre elutasították – olyan emberek, akik valójában fel sem fogták tudományterületük új útjainak jelentőségét, viszont döntési helyzetben voltak.
Végül a politikai és társadalmi változások hatására 1936-ban Neumann és Wigner már konkrétan azt írta Ortvaynak, hogy nekik Magyarországon immár nincs jövőjük. Akár tetszik, akár nem, Magyarország a XX. század elején korszakalkotó nagy fizikusait vagy kiutálta, vagy elüldözte. A tömeges kivándorlás útvonala Németországon keresztül az Egyesült Államokba vezetett, ahol aztán, tényleg nem túlzás ezt mondani: megváltoztatták a világot, megnyitották a modern kor kapuját az emberiség előtt.
Ami pedig a tehetségeink itthoni érvényesülésének nehézségeit illeti, Patkós András úgy látja, manapság már árnyaltabb a kép, mint ahogy a fentiekben Petőfi közreműködésével ábrázoltuk.
A személyes mozgási szabadság és globális kutatói erőfeszítések korszakában természetes a legtehetségesebbek vándorlása, és a Rényi Alfréd Matematikai Intézet példája bizonyítja, hogy a matematika világélvonalához tartozó kutatások végezhetők itthon is. Krausz Ferenc igen aktív közreműködésével még a jelenlegi kormányzati korszakot megelőzően nyerte el hazánk a szegedi attoszekundumos lézerközpont megépítéséhez az EU támogatását. Krausz professzornak a nagy kockázatért cserébe óriási tudományos áttörést remélő orvosi vonatkozású kutatásaihoz a jelenlegi kormányzat biztosít kiemelkedő összegű pénzügyi hátteret
– mondja Patkós András. Összességében az ELTE fizikusa úgy véli, hogy „a jó példák alapján is sürgető lenne az európai kutatási irányzatokhoz stabil csatlakozást biztosító kormányzati és tudományos intézményi háttér helyreállítása.”
