A gyanútlan kirándulót minden bizonnyal leveri a víz, amikor erdőn, mezőn járva egyszer csak piros keretes táblába botlik: „FIGYELEM! …a vadászterületen … szelektív ölőcsapdák kerültek kihelyezésre…”. A mellékelt ábrán pedig egy kutya ugrik boldogan a vasfogak közé rejtett finom falatra, miközben a gazdája halálra váltan, de tehetetlenül nézi. Hatásos figyelmeztetés, a laikus nyilván rögtön túl is gondolja, már a maga vagy a gyerek lábán látja csattanni a szerkezetet.
A köztudatban a csapdázás idejétmúlt, kegyetlen vadászati módszerként él, a közösségi médiában időről időre felbukkannak a betiltását követelők, bár ezek általában összemossák a különböző legális és illegális eszközöket. Miért van szükség csapdázásra a XXI. századi Magyarországon? Egyáltalán mi szükség van a ragadozók ilyen, „válogatás nélküli” gyérítésére? Milyen csapdákat alkalmaznak, és ezek jelentenek-e veszélyt az emberre vagy háziállataira? Földvári Attilát, az Országos Magyar Vadászkamara szóvivőjét, az Országos Magyar Vadászati Védegylet főmunkatársát kérdeztük.
Nekünk kell gyéríteni
Mindenképp azzal kell kezdeni, hogy természetes körülmények között a különböző állatfajok populációi dinamikus egyensúlyi állapotban vannak egy adott területen. Ez azt jelenti, hogy a külső körülmények (hozzáférhető táplálék mennyisége, fertőzések, időjárás, ragadozók stb.) függvényében az egyedszám hol növekszik, hol csökken, pillanatnyilag mindig más és más, de hosszú távon általában kiegyensúlyozott. A zsákmányállatok létszámának alakulását kis késéssel követi a ragadozóké oda és vissza, folyamatos a változás.
Csakhogy a Földön ma már elvétve ha találunk olyan területet, ahol pusztán a természet törvényei uralkodnak, Magyarországon pedig pláne nincs ilyen. Hazánk területének mintegy fele mezőgazdasági terület, négy százaléka (öt Budapestnyi terület) beépített, és gyakorlatilag nincsenek nagyragadozóink. Ilyen körülmények között az ember veszi át a szabályozó szerepét, máskülönben az egész ökológiai rendszer hamar összeomlana. És itt jön a képbe a vadászati tevékenység azon szelete, amikor bizonyos, a megváltozott környezethez jobban alkalmazkodott fajok állományából az ember egyedeket vesz ki.
Általában vadászatnak nevezzük azt a tevékenységet, amikor a jogszabályok által meghatározott feltételek szerint ejtjük el vadászható fajok egyedeit, hogy szinten tartsuk vagy csökkentsük a faj állományát. Gyérítésről akkor beszélünk, amikor a vadászat célja egyértelműen az érezhető csökkentés
– mondja a 24.hu-nak Földvári Attila.
Tehát ökológiai, természetkezelési szempontból a vadászat fő célja, hogy minden érintett számára elviselhető legyen a vad által okozott természeti, erdészeti, gazdasági és társadalmi károk, konfliktusok mértéke, a gyérítés viszont drasztikusabb beavatkozás. A 2018-ban hazánkban is felbukkant, majd járvánnyá dagadt afrikai sertéspestis miatt például 2022-re a korábbi csaknem felére, körülbelül 60 ezer egyedre csökkentették a hazai vaddisznóállományt, és bizonyos régiókban hosszú távon hasonló tervek vannak a „túltartott”, sok kárt okozó szarvasokkal kapcsolatban is.
Ugyanezen okból van szükség a ragadozók gyérítésére is, esetükben pedig nemcsak a kilövés, hanem a csalifalattal ellátott csapda is szigorúan szabályozott, de törvényes módszer – a magyar szabályozás összhangban van az unióssal, itt olvasható ennek a törvényi háttere a 37/B paragrafusban, itt pedig az uniós szabályozás. A tiltott eszközöket, módszereket pedig az 1979-ben megkötött Berni Egyezmény sorolja fel.
Kutyafélékre és borzra specializált ölőcsapda
Az ölőcsapdákkal kapcsolatban a legfontosabb, az unió által is megkövetelt kritérium, hogy szelektívek legyenek és csupán a szükséges, minimális szenvedést okozzák az állatnak. Hazánkban messze a legelterjedtebb ilyen eszköz a hattyúnyaknak nevezett szelektív ölőcsapda: a két ívelt vas pánt nyak- vagy lapockatájékon csapódik az állatra olyan erővel, hogy csigolyatörést és/vagy fulladást okoz, a halál helyes használat esetén másodperceken belül beáll.
Minden más csapdázási eszköz használata – a közismert mancsra csapódó, fogas szerkezettől a hurokig –, ami szenvedést okoz az állatnak, szigorúan tilos
– emeli ki a szakember.
Magyarországon két kutyaféle, a róka és az aranysakál valamint a menyétfélék családjába tartozó borz az a három faj, amelyek ritkítása állandó feladat: olyan szinten elszaporodtak az egész országban, hogy már rendkívüli károkat képesek okozni, illetve az általuk terjesztett élősködők, betegségek miatt jelentős humán- és állategészségügyi kockázatot jelentenek. Ezen állatok életmódja, táplálkozása az a „specialitás”, amiért a hattyúnyak csapda szelektívnek mondható.
A kinyitott csapdába csalifalatot helyeznek, majd az egész szerkezetet néhány centi mélyen beássák a földbe. A borz és a kutyafélék az egyedüli hazai ragadozók, amelyek a hús szagát megérezve elkezdenek érte ásni és eljutnak a csapdához: a zárszerkezet akkor old ki, ha a csalit felfelé húzzák.
A kutya azonban vad rokonaihoz hasonlóan cselekszik, ezért veszélyes rá nézve ez a szerkezet. Mint ahogy a farkasra is, ám a szakember kiemeli: a farkasok által lakott vagy látogatott észak-magyarországi régiókban tilos a szelektív ölőcsapdák alkalmazása.
Sok a róka, kevés a vadász
És miért kell a rókát, borzot, aranysakált gyéríteni? Mert mindhárom faj rendkívüli módon elszaporodott, és ahogy fent említettük, komoly károkat okoz a természetvédelemnek, a vadgazdálkodásnak vagy éppen az állattartóknak, de állat- és közegészségügyi problémát is jelenthetnek. A róka gyakorlatilag minden, nálánál kisebb állatra zsákmányként tekint, esetenként még az őzgidát is elviszi, miközben persze védett kisemlősöket, hüllőket, földön fészkelő madarak tojásait (például túzok) sem kíméli. Állományát a ’70-’90-es években 25-30 000-re becsülték, ma viszont 75-80 000-re, úgy, hogy több mint 70 ezret ejtenek el belőle egy évben.
Az állomány megugrása az utóbbi évtizedekben részben a korábbi, hatékony, ám mára elfogadhatatlan vadászati módszerek kivezetésének köszönhető, mint a mérgezés vagy a kotorékok elgázosítása. Emellett az is nyomhat a latban, hogy az állományra nagy nyomást gyakorló betegség, a veszettség az évtizedek óta tartó vakcinázási program (az immunizálás során a vakcina tartalmú csalétkeket kisrepülőgépekről juttatják ki az adott területekre) eredményeként szinte teljesen visszaszorult.
Táplálkozást, károkozást illetően nagyjából ugyanaz mondható el a borzról, mint a rókáról. Hazai története egyúttal az ember szabályozó szerepére is rávilágít: 2001-ig a faj nem volt vadászható, ám állománya nemcsak megerősödött (mára több mint 44 ezerre nőtt, miközben több mint 10 000 darabot ejtenek el), hanem már a környezetére káros mértékben megsokasodott, ezért ismét szükségessé vált a gyérítése. Ha netán változna a helyzete, a szakemberek túlzott megfogyatkozását tapasztalnák, ismét tilalom alá kerülne, és ez igaz minden fajra.
Az aranysakál a nagy folyószabályozások és az irtóhadjáratok miatt a XX. század elejére teljesen eltűnt Magyarországról, majd máig nem teljesen tisztázott okokból az 1980-as, 1990-es években délről északra terjeszkedve visszatért. Miután kezdetben nem volt vadászható, mára olyan sokaságban van jelen az egész országban, hogy rendkívüli károkat okoz. Falkában is vadászó, rendkívül okos, tanulékony állat, még a szarvasborjút is elejtheti: a déli országrészben vannak olyan vadászterületek, ahol a szarvasféléknek alig marad szaporulatuk a sakálok miatt. Annyira ravasz, hogy ahol egyszer lövés dörrent rá, oda többé jó eséllyel nem megy vissza, még ha csalogatják is, és ezt akár kölykeinek is megtanítja. A visszatérő néhány kósza példány mára csajnem 17 ezres „tömeggé” nőtt, miközben évente több mint 12 000-et ejtenek el belőle.
A kutya és a tolvaj megsérülhet
Ezért van szükség szelektív ölőcsapdákra minden olyan területen, ahol ez indokolt. Fontos, hogy a csapdákat az illetékes vadásztársaság mindig vadászterületen (tehát nem belterületen) helyezi el, a hivatásos vadász pedig naponta ellenőrzi őket. Előfordulhat, hogy közvetlenül település mellett, már az utolsó ház kerítésén találkozunk a figyelmeztető táblákkal: Földvári Attila szerint ilyenkor alapvetően az a cél, hogy jó előre felhívják a természetbe látogatók figyelmét az eszközökre, de előfordul, hogy kifejezetten az emberi környezetbe bejáró, ott problémát okozó rókákat, sakálokat célozzák.
Idő- és térbeli korlátozás nincs, gyakorlatilag bárhol és bármikor belefuthatunk a fenti figyelmeztetésbe. Szakmai szempontból azonban a legideálisabb még a szaporodási időszak előtt kiemelni az említett fajok egyedeit, ezért leginkább nyár végétől, ősz elejétől március-áprilisig intenzívebb a csapdázás.
Más kérdés, hogy törvény szerint erdőn, mezőn amúgy is csak pórázon szabadna kutyát sétáltatni.
Illetve van olyan helyzet, amikor mégiscsak emberi sérülést okozhatnak ezek az eszközök, hiszen Magyarországon élünk, ahol a szakember szavaival „minden fémre van jelentkező”: történt már olyan, hogy orvosi rendelőben kellett az ölőcsapdát leszedni valakinek a karjáról – mert tudatosan kiásta és el akarta lopni. A figyelmeztető táblák és a friss ásásnyomok vezethették nyomra a fémtolvajokat, ezt a csapdát pedig emberi erővel gyakorlatilag képtelenség szétfeszíteni, speciális szerszám kell hozzá.
