A Magyar Királyságot feldúló mongol haderő 1242-ben, legkésőbb márciusban elhagyta hazánk területét. Ennek okát ma sem ismerjük pontosan, de a legújabb kutatások cáfolják azt a széles körben elterjedt magyarázatot, miszerint a vezérek Ögödej nagykán halálhírére döntöttek volna a kivonulásról – itt írtunk erről részletesen. Távozásuk után IV. Béla király gőzerővel látott hozzá a romokban heverő ország újjáépítéséhez, ezzel párhuzamosan pedig felkészült a hódítók visszatérésére.
A tatárok elleni védekezés tanulságait leszűrve az uralkodó a Duna vonalára támaszkodva kiépítette az ország védelmét, masszív kővárak építését írta elő, az építkezésekben ő maga járt az élen. A kor magyar és európai közvéleménye ugyanis meg volt győződve arról, hogy az 1241–42-es támadás csak az első csapás volt, és csupán idő kérdése a mongolok visszatérése az ország teljes elfoglalására.
Megvédtük magunkat
És vissza is tértek. A XIII. század második felében történetileg összesen öt alkalommal bizonyítható, hogy tatár sereg tört az országra, a legnagyobb hadjárat egészen Pestig hatolt 1284–1285 telén, ezt nevezi az utókor második tatárjárásnak. Az ELTE vezetésével – számos intézmény részvételével – alakult meg az a kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.
A részletekről, új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számoltunk be a 24.hu-n. A folytatásban Dr. Szőcs Tibor történésszel, az ELKH-MNL-SZTE Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársával a második tatárjárásról beszélgettünk, amellyel kapcsolatban
A védelmi terv, ami 1242-ben IV. Béla király fejében összeállt, remekül vizsgázott. Azt is érdemes megjegyezni, milyen ritka pillanat a magyar történelemben, hogy az elit levonja a múlt hibáiból a tanulságokat, és halogatás helyett cselekszik, sőt, sikert arat.
Komoly belviszályok
A második komoly tatár támadásig eltelt négy évtizedben a Magyar Királyság és a Mongol Birodalom belső viszonyai is jelentősen megváltoztak. IV. Béla fia, a későbbi V. István elérte, hogy 1262-ben megkapja az ifjabb király címet, és azzal az ország keleti része feletti hatalmat. Ez belviszályhoz, pártoskodáshoz és fegyveres összecsapáshoz is vezetett, a politikai elit egy része pedig hamar megtanulta, hogy lehet a két király között egyensúlyozva hatalmat, vagyont szerezni. Hasonló játszódott le egyébként Béla és apja, II. András között, az Aranybulla kiadásának kapcsán írtunk róla bővebben.
Béla halála után V. István csupán két évig ült a trónon, 1272-ben ő is elhunyt, a trónra az akkor még kiskorú IV. (Kun) László ült. A hatalmi versengés még tovább rombolta a stabilitást, az 1270-es évek első felében sűrű változásokat figyelhetünk meg a tisztségekben, előfordult, hogy évente két-három nádor, országbíró követte egymást – mindez már önmagában gyenge királyi hatalmat és éles belviszályokat jelez.
Nem uralkodott permanens káosz, hanem nyugodtabb és háborúsabb időszakok váltakoztak, a konszolidáció pedig csak az évtized második felében kezdődött meg
– mondja a 24.hu-nak Szőcs Tibor. Ám mielőtt ez kiteljesedhetett volna, berobbant a „kun probléma”.
A kun probléma
Batu kán seregének távozása után Béla egyik első dolga volt visszahívni a nomád kunokat annak fejében, hogy letelepednek és felveszik a kereszténységet, csakhogy az 1270-es évek végéig mindebből gyakorlatilag semmi nem valósult meg. Az erős, harcos nép a mindenkori uralkodó legerősebb támasza volt a belső hatalmi küzdelmek során, ezért nem is „erőltették”, hogy akaratuk ellenére elhagyják saját, régi szokásaikat. Miközben Rómát már az 1250-es évek elején is biztosították a kunok sikeres betagozódásáról a magyar társadalomba.
Így aztán, amikor 1279-ben Fülöp fermói püspök – egyébként egészen más célból – Magyarországra érkezett, megdöbbenve tapasztalta, hogy az ország közepén egy nagy létszámú, masszív, nomád és pogány nép éli mindennapjait. A legátus ettől kezdve a „kun probléma” megoldását tekintette legfontosabb feladatának, amivel teljes káoszt okozott a belpolitikában.
Nem megyünk bele a Trónok harca fordulatait is maga mögé utasító részletekbe, a lényeg, hogy 1282 tavaszán IV. László a hód-tavi csatában vereséget mért egykori szövetségeseire, a kunok egy része pedig elhagyta az országot, mongol területre menekült. A második tatárjárás idején tehát hazánkat belháború sújtotta, viszályok szabdalták, a történész szavaival: „ha akkoriban közvélemény-kutatást végeztek volna a félelmekről, problémákról, a tatár veszély valószínűleg az első ötben sem szerepelt volna.”
Nogaj, a térség erős embere
Az 1236–1242 között folytatott nagy nyugati hadjárat után a Mongol Birodalom azzal szembesült, hogy ilyen irdatlan területet már nem lehet egy kézből, egy központból irányítani. Sorozatunkban egy egész cikket szenteltünk annak, hogy az 1260-as évek elejére a birodalom de jure is négy kánságra bomlott, amelyeket dzsingiszida hercegek leszármazottai vezettek. A nyugati államalakulatot a mongolok Dzsocsi uluszának (Dzsocsi Dzsingisz kán fia volt, Batu édesapja, a kifejezést pedig Dzsocsi birodalomrészének fordíthatjuk), míg az orosz források nyomán nyugaton Arany Hordának neveztek.
A birodalom többé nem indított központilag szervezett, nagyszabású területszerző hadjáratot, ám az Arany Horda számtalan kisebb portyát, betörést szervezett a szélrózsa minden irányába. Hazánkba is, legalább két betörésről tudunk a két nagyobb hadjárat közötti negyven évből, de ezek csupán Erdély peremterületeit érintették, határvillongásként tekinthetünk rájuk.
A mongol aktivitás az 1280-as években élénkült meg igen látványosan Közép-Európa és a Balkán felé. Ekkor, pontosabban 1282-ben meghalt VIII. Mihály bizánci császár, ezzel pedig felbomlott a tatárok és Bizánc közötti átmeneti szövetség.
Mihály veje, a nagyhatalmú Nogaj nem volt ugyan kán, de az Arany Horda második számú vezetőjeként, hadvezéreként joggal vélte úgy, hogy ő maradt a térség egyetlen »erős embere«
– fogalmaz a történész.
A kunok uszították ránk?
Nem tudjuk pontosan, hogy a több kisebb betörés után a mongolok miért pont 1284–85 telén indítottak nagyszabású támadást hazánk ellen. A magyar krónikás hagyomány szerint a kiűzött kunok uszították ránk Nogajt, és bár ezt történettudományi módszerekkel bizonyítani nem lehet, hipotetikusan a kunoknak mégis lehetett közük a támadáshoz.
Hiszen tudjuk, hogy ekkoriban az Arany Horda komolyabb vállalkozásokba fogott, 1285-ben Bizáncra, majd 1287-ben Lengyelországra mért komoly csapást. Miért a Magyar Királyság maradt volna ki? Ha pedig a szándék adott, a hazai viszonyokat, földrajzi adottságokat remekül ismerő kunok segítsége épp kapóra jött, a helyismeret ma, a GPS és az okoseszközök korában is döntő fontosságú egy hadsereg számára.
A magyar történetírás ugyanakkor IV. Lászlót is a vádlottak padjára ültette, miszerint ő hívta volna be a mongolokat saját előkelői ellen. Ennek azonban nincs semmi alapja, de érdekességként jegyezzük meg, hogy az 1280-as évek végén a király valóban a szomszédos nagyhatalommal zsarolta alattvalóit. Még azzal is fenyegetőzött, hogy gyűrűt küld Nogaj lányának, e jogcímen pedig a mongol vezér gyermeke öröksége védelmében indulhat az ország ellen.
A Duna most nem fagyott be
A nagy probléma, hogy a második tatárjárás narratív történetét nem lehet elmesélni: nincs egy Rogerius, nincs egy Spalatói Tamás, aki szemtanúként részletgazdag leírást hagyott volna ránk, mint 1241–1242-ről. A történteket másodlagos forrásokból tudjuk részben rekonstruálni. Olyan oklevelekből például, mint amelyekben valaki adományt kap, amiért adott helyen hősiesen szembeszállt a betolakodókkal – vagy a károkat leíró dokumentumokból.
Ha ezeket a pontokat térképre helyezzük, többé-kevésbé kirajzolódnak az érintett területek, de a tatárok haladási irányát, hadmozdulatait, az okozott veszteséget, az összecsapásokat nem lehet rekonstruálni. Amit állíthatunk, hogy
A téli időzítés nem volt véletlen, a mongolok kifejezetten szerettek ebben az évszakban támadni. Ők maguk és lovaik remekül bírták a zord körülményeket, miközben ilyenkor a mocsarak befagynak, járhatóvá válnak, a folyókat is általában jég fedi, az ellenfél mozgósítható ereje viszont inaktív, nem is számít támadásra.
Szerencsénk volt viszont abban, hogy 1284–85 telén a Duna nem fagyott be, valószínűleg ezért nem is kísérelték meg rajta az átkelést.
Várakba bújtak, onnan csaptak ki
Egyes források szerint a tatárok 1284 karácsonyán törtek Magyarországra, és a következő évben, nagyböjt végén távoztak, a böjti időszak végét jelző húsvét pedig 1285-ben március 25-ére esett. A királyi kancellária januárban szüntette be a rutinszerű munkát a háború miatt, és májusban folytatta, ami figyelembe véve a hírek lassú áramlásából származó fáziskésést, alátámasztja a fenti dátumokat. Így tehát a második tatárjárás idejét 1284 utolsó napjaira és 1285 első három hónapjára tehetjük, vezetője pedig Nogaj és Talabuga volt.
Az egyik verzió szerint két sereg érkezett északkeleti irányból és Erdély felől, majd az egész had ismét Erdélyen átkelve hagyta el az országot. A másik úgy véli, egyetlen sereg tört be északkeletről, majd Pest alól visszafordulva a Keleti-Kárpátokon keresztül távozott.
Szinte biztosra vehetjük, hogy ennek a hadjáratnak nem volt egy olyan központi összecsapása, mint 1241 áprilisában a Sajó-menti csata. Korábbi tapasztalataik alapján a magyarok vártaktikát alkalmaztak
– emeli ki Szőcs Tibor.
Ez azt jelenti, hogy, aki csak tudott, megerődített helyekre menekült, a fegyveresek onnan csaptak ki a portyázó mongolokra. Úgy tűnik, az ellenséget nem üldözték, az szabadon mozgott az országban, de biztonságban soha, sehol nem érezhette magát.
Nem vertük meg a tatárokat, de megvédtük magunkat
Nem ismert, hány és milyen mértékű összecsapás történt, melyik fél milyen veszteségeket szenvedett, illetve milyen pusztítást hozott ez a második hadjárat emberéletben és anyagi javakban. A kivonulás során Erdélyben a helyi erők többször is érzékeny veszteségeket okoztak a tatároknak, amiből arra is következtethetünk, hogy a csapatok az összerabolt javak és a foglyok okán lelassultak, sebezhetőbbé váltak. Mindenesetre, ha ismét egész falvak és tájak szenvedtek volna érzékeny veszteséget, annak minden bizonnyal maradt volna nyoma.
Az időjárás is mellettünk volt. Említettük már, hogy a Duna nem fagyott be azon a télen, ami – természetesen a folyó „mögött” álló magyar védelemmel együtt – megakadályozhatta az átkelést. Külföldi források megemlítik, hogy Talabuga a hazafelé úton eltévedt a Kárpátokban, jégeső, megáradó patakok tizedelték a hadat, végül már saját lovaikat ették az éhező katonák, a vezérnek egy sánta gebén sikerült átkecmeregnie tatár földre. Érdekes, hogy erről egyiptomi történetírók is beszámolnak, azaz a „második tatárjárás” híre egészen messzire eljutott.
Ezt a kört mi húztuk be
– értékeli az eseményeket a szakember. A mongolok valószínűleg nem hódítani akartak, céljuk a rablás volt, és hogy minél mélyebbre hatoljanak be a királyság területére, várostromokkal ezúttal nem is próbálkoztak. Nem jelenthetjük ki, hogy megvertük a Magyarországra támadó tatár hadat, de meghátrálásra bírtuk, és ezúttal sikerült magunkat megvédeni – működött IV. Béla várakra építő védelmi stratégiája.
Hasonló kaliberű támadásra ezt követően az Arany Horda hazánk ellen már nem vállalkozott, aktivitása azonban nem csökkent a régióban. Minden bizonnyal a lengyelországi hadjárat részeként 1287-ben próbáltak a tatárok betörni a Szepességbe, majd bolgár hadurak zsoldjában 1291–1292 telén a Macsói bánságba. Mindkét alkalommal már a határzónában megállítottuk őket.
