Rákosi Mátyás összesen 15 évet ült börtönben 1925–1940 között. Előbb az állami és a társadalmi rend erőszakos megdöntésére tett kísérlet miatt nyolc és fél év fegyházra, majd a Tanácsköztársaság idején játszott szerepe miatt életfogytiglanra ítélték. Mindez azonban nem okozott törést a karrierjében, sőt, paradox módon épp a börtönévek alatt vált a magyar kommunista mozgalom egyik kulcsfigurájává.
Mint politikai fogoly, szinte zavartalanul tartotta a kapcsolatot a külvilággal, „életfogytos” nagy öregként pedig minden ifjú mozgalmár átment a kezei között, és a falakon túli kommunista mozgalom ügyeiben is a börtönbeli vezetőség, a „szem” mondta ki a döntő szót. Ennek élén pedig Rákosi állt, miközben a sztálini terror sorban tüntette el a hierarchiában előtte lévő, a Szovjetunióba menekült politikusokat, ráadásul a vörös propaganda is benne találta meg a „Horthy börtönében sínylődő” hőst.
A történelem pedig szerencsés fordulatot hozott számára, amikor a Romániával szembeni területi követelések átmenetileg közelebb hozták egymáshoz Magyarországot és a Szovjetuniót. A törvények 1940-ben lehetővé tették Rákosi feltételes szabadon bocsátását, a magyar hatóságok így Moszkvának kedvezve átadták őt a Szovjetuniónak – arról persze igyekeztek gondoskodni, hogy soha többé ne térhessen haza.
Ha nem is a legnyomorultabb körülmények között, de a későbbi diktátor azért mégiscsak a szegedi Csillagban ült – abban a tudatban, hogy élve már nem hagyhatja el a komplexumot –, így hát nem csoda, hogy miután 1940 novemberében Moszkvába érkezett, innen egyből a barvihai szanatóriumba vonult pihenni. Itt ismerte meg későbbi feleségét, a jakut származású Feodora Fjodorovna Kornyilovát, becenevén Fenyát. Rákosi 48, a nő 38 éves volt ekkor.
Az ő történetével zárjuk le a Rákosi Mátyás életét bemutató sorozatunkat, és mint mindig, most is dr. Kolontári Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatala munkatársának iránymutatása alapján.
Lényegesen több emberi vonás
Feodora Fjodorovna Kornyilova portréját nehezebb megrajzolni, mint a férjéét, mivel a levéltári forrásokat szinte teljes egészében nélkülöznünk kell. Esetében bizonytalan, sokszor egymásnak is ellentmondó visszaemlékezésekkel találkozunk a kortársak és a családtagok részéről, ám a történész szerint annyit nagyobb kockázat nélkül ki lehet jelenteni, hogy
Fenya Kornyilovában lényegesen több emberi vonás fedezhető fel, mint a férjében, a politika világa végig idegen maradt tőle.
Oljokminszkben született 1903-ban jakut értelmiségi családban: édesapja, Fjodor Grigorjevics Kornyilov etnográfus, zeneszerző, népdalgyűjtő volt. Fenya is egyetemet végzett, jogot tanult Moszkvában, majd az ügyészségen dolgozott, később az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Bíróságán. Mindeközben pedig a Komintern végrehajtó bizottságának alkalmazottja, illetve a Bírák és Ügyészek Országos Szakszervezetének elnöke volt – magyarán elmondhatjuk, hogyha nem is kimagasló, de mindenképpen szép karriert futott be a szovjet kommunista világban.
Amikor Rákosival a szanatóriumban megismerkedett, Fenya férjnél volt, a katonatiszt Andrej Pahamovval egy fiút neveltek, akinek egy kínai kommunista iránti tiszteletből a Li nevet adták. Később Levre „oroszosították”, családi körben pedig mindvégig Ljovának szólították.
Nem lehetett közös gyerekük
Rákosi Mátyás neve feltehetően nem volt ismeretlen Kornyilova előtt. Vlagyimir Krjucskov, a KGB volt elnöke szerint ő vezette az egyik olyan bizottságot, amely Rákosi kiszabadításán munkálkodott „Horthy börtönéből”. A szanatóriumi találkozásból szerelem lett, a nő Rákosi kedvéért elhagyta a férjét, 1942-ben pedig össze is házasodtak.
Ő maga ezt írta házasságkötéséről 1945-ben: „Moszkvában feleségül vettem a Bírák és Ügyészek Országos Szakszervezetének elnöknőjét, aki maga is ügyész. Tehát még a feleségem is azok közül került ki, akiktől életemben a legtöbbet szenvedtem. Ez azonban nem zavarja családi életünket”. Lit együtt nevelték, de családi idillről túlzás lenne beszélni: a fiút kadétiskolába adták, katonatiszt lett. Önálló férfiként hol feltűnt a család mellett, hol távolabbra került, Rákosiék hazaköltözésekor ő a Szovjetunióban maradt, de többször is járt látogatóban Magyarországon.
Rákosinak egyébként az illegalitásban élő testvérhúgának, Rákosi Hajnalnak a Vlagyimir nevű fiáról is gondoskodnia kellett, akit közvetlenül a háború kitörése előtt csempésztek ki a Szovjetunióba. Hivatalosan örökbe fogadták, de őt is hamar kollégiumba adták.
Tudjuk, hogy nagyon szerettek volna közös gyereket, ez ügyben Magyarországon még orvoshoz is jártak, ám a kívánt gyermekáldás elmaradt
– emeli ki a 24.hu-nak Kolontári Attila. Hozzáteszi: Rákosi unokahúga, Kardos Éva írta le, hogy magánbeszélgetéseiken Fenya ezért a magyar orvosokat vádolta szabotázzsal, mondván sokan térnek haza Nyugatról, sok az ellenség Magyarországon, és azt tudakolta, vajon az ő orvosának vannak-e nyugati kapcsolatai.
A négy fal között élt
Rákosi Mátyás a Vörös Hadsereg árnyékában és Sztálin támogatásával a háta mögött már azzal a tudattal tért haza 1945-ben, hogy a hatalom megszerzése gyakorlatilag csak idő kérdése. Felesége több hónapos késéssel követhette, szovjet állampolgársága okán ugyanis nem volt egyszerű a kiutazása a háború utáni ínséges időkben: egy ízben már a repülőgépről szedték le, mert a munkahelye igényt tartott rá.
Az idegen országban, amelynek rövidesen teljhatalmú ura lett a férje, Fenya Kornyilova nem vált „first ladyvé”. Szorgalmasan tanult magyarul, viszonylag jól elsajátította a nyelvet, de mivel Rákosi belemerült a politikába, így sokat volt távol, az asszony pedig többnyire a négy fal között élte életét. Sokszor panaszkodott arra, hogy unatkozik, és miután 1947-ben egy alkalommal eljutott Londonba és Párizsba, hosszú ideig táplálkozott ezekből az élményekből.
Nem vette fel a magyar állampolgárságot, és nem folyt bele a politikába, olyan tisztségeket viselt csak, mint a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének díszelnöke vagy a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnökségi tagja.
Segítette diáktársait
Teljes tétlenségre azért nem kárhoztatta magát, ugyanis 1948-ban beiratkozott az Iparművészeti Főiskola kerámia szakára, és ezáltal mi is némi bepillantást nyerhetünk a jellemébe. A visszaemlékezések szerint, bár sokkal idősebb volt a többi hallgatónál, igyekezett beilleszkedni a csoportba, ahol soha nem politizált.
Autó vitte a főiskolára, és testőrök kísérték, de Fenya nemcsak hogy nem élt vissza helyzetével, hanem pozícióját igyekezett arra felhasználni, hogy segítsen a többieken. Amikor például látta, mennyire szegényesen étkeznek, rendszeresen vitt nekik élelmiszert, de olyan is előfordult, hogy kirándulást szervezett a csoporttársainak.
Egyébként pedig volt érzéke és tehetsége a kerámiadíszítéshez, stílusa jellegzetesen keletinek mutatkozott, aprólékos részletességgel kimunkált, miniatúraszerű motívumokat festett. Szoros barátságot ápolt Kovács Margittal, aki akkor már elismert keramikusművész volt, 1948-ban Kossuth-díjat is kapott. A Lóránt utcai Rákosi-villában külön keramikusműhelyt rendeztek be Fenya számára, égetőkemencével. A főiskola elvégzése után a Herendi Porcelángyár művészeivel dolgozott együtt a gyár budapesti telepén.
1954-ben az Iparművészeti Múzeum herendi kiállításán az ő munkáit is bemutatták. A kritika a következőt írta róla:
Rákosi Mátyásné poétikus hangulatú, zöld alapon virágos vázáin, erdei bogyós és lepkés készletén, gyümölcsös készletén, madaras tányérjain a mai herendi festők »kevéssel sokat mondani« törekvése nyilvánul meg.
Kitartott mellette jóban-rosszban
Nem lehet pontosan felmérni, hogy Fenya Kornyilova Rákosi feleségeként mennyit tudott, mit érzékelt férje és annak vezetőtársai ámokfutásából, a terrorból, az ország tönkretételéből. Meggyőződéses kommunistaként nyilván nem kérdőjelezte meg a hivatalos narratívát, világlátása aligha különbözött Rákosiétól. Mivel azonban távol tartotta magát a politikától, alakja kevésbé ismert, és a róla őrzött kép is kevésbé negatív. Férjét maximum egyes családi ügyekben befolyásolhatta.
Amikor Rákosi Mátyásnak 1956 nyarán el kellett hagynia Magyarországot, természetesen a felesége is vele tartott Moszkvába. Míg Rákosi életében soha többet nem lépett magyar földre, ő október elején még visszatérhetett a függő ügyeik elintézésére.
Fenya végig kitartott a férje mellett, szó szerint jóban-rosszban: ugyanazokat a stációkat járta végig, mint Rákosi
– mondja Kolontári Attila.
Az emigrációban az asszony igyekezett minél többet segíteni a férjének. Előfordult, hogy a cenzúra megkerülése érdekében ő levelezett a rokonokkal, ennek következményeként a Rákosival szemben alkalmazott tiltásokat idővel rá is kiterjesztették a magyar hatóságok: leveleit nyitott borítékban a moszkvai magyar nagykövetségen keresztül kellett eljuttatnia Magyarországra.
A dolog pikantériája, hogy a magyar pártvezetés ezt a döntést egy szovjet állampolgárral szemben hozta, aki felett valójában nem volt joghatósága.
Az utolsó pillanatig
Saját kapcsolatrendszerét is igyekezett mozgásba hozni helyzetük megváltoztatása, javítása érdekében, többször fordult írásban a szovjet hatóságokhoz, pártszervekhez. Kihasználta, hogy Rákosinál valamennyire szabadabban mozoghatott az ország területén, néhányszor elutazott Moszkvába, hogy felkeresse a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságán dolgozó egykori ismerőseit, de minden próbálkozása kudarcba fulladt.
A „legmesszebb” 1964 februárjában jutott, amikor Mihail Szuszlov, az ideológiai ügyekért felelős KB-titkár, a párt szürke eminenciása fogadta. Komoly eredményt nem tudott elérni, mindössze egy szanatóriumi beutalót sikerült szereznie, viszont ettől kezdve ő is csak engedéllyel hagyhatta el száműzetésük aktuális helyszínét, Tokmakot.
A házaspár utolsó közös éveit kisnyugdíjasként élte: a háztartást vezették, orvosi vizsgálatokra és kezelésekre jártak, amelyikük éppen jobb erőben volt, igyekezett ápolni a másikat. Amikor Rákosi 1970 decemberében kórházba került, Fenya minden idejét mellette töltötte, amit a kezelések és a kórház látogatási rendje megengedtek. Leveleiben szinte naponta tudósította a családot férje állapotáról, még az utolsó napokban is kérte, kövessenek el mindent, hogy a nagybeteg Rákosi hazakerülhessen Magyarországra. Mint írta: „Ez talpra állítaná őt.”
1971 februárjában személyesen részt vett Rákosi szűk családi körben – és jelentős rendőri jelenlét mellett – megtartott búcsúztatóján a farkasréti temetőben, akkor járt utoljára Magyarországon. Élete hátralevő részét szerény körülmények között élte le Moszkvában: Rákosi után nem kapott özvegyi nyugdíjat, saját járandósága pedig havi 120 rubelre rúgott, ami bár nem volt magas összeg, önmagában nem számított kevésnek. Az 1970-es évek elején a kolhoztagok minimális nyugdíja 20, az ipari munkásoké 45 rubel volt. Feodora Fjodorovna Kornyilova 1980-ban hunyt el Moszkvában.
