Idén 780 éve kezdődött a középkori Magyarország legnagyobb tragédiája, sőt lakosságarányosan történelmünk legnagyobb véráldozatot követelő eseménye, a tatárjárás. A támadók még a nem éppen finom lelkű kortársak számára is megdöbbentő kegyetlenséggel jártak el, érthetetlen pusztítást végeztek, egyes becslések szerint 300-400 ezer ember lelte halálát, az akkori népesség 15 százaléka. Az összehasonlítás kedvéért: a két világháborúban összesen a lakosság 10,5 százaléka veszett oda.
Az írott forrásokat alátámasztó régészeti leletek sokáig rejtve maradtak, a tárgyi emlékek nagyobb számban a rendszerváltás után indított, nagy területeket érintő ásatások nyomán bukkantak elő. Ezek pedig azt mutatták, hogy a kortárs beszámolók cseppet sem túlozták el a szörnyűségeket – erről bővebben írtunk már korábbi cikkünkben.
A magyarországi tatárjárást persze nem szabad kizárólag a nemzeti tragédia felől megközelíteni, úgy is fogalmazhatunk, hogy világpolitikai események játszódtak le hazánk területén azokban az években. Ennek modern szemléletű, széleskörű feltárására tudományágak összefogásával alakult kutatócsoport az ELTE-n Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései néven.
A tatárjárás részleteiről, az új eredményekről és értelmezésekről a közeljövőben több cikkben számolunk be a 24.hu-n. Első körben Dr. Laszlovszky József régésszel, a Közép-európai Egyetem (CEU) professzorával beszélgettünk arról, hogyan, és miért vált a tatárok célpontjává a Magyar Királyság.
Tatár vagy mongol?
Ami az elnevezést illeti, a Mongol Birodalom mongol nyelvű törzsek területén született meg és indult világhódító útra, illetve a korabeli mongol krónika címe is egyértelmű: A mongolok titkos története. Hogy lett akkor a mongol hódításból nyugaton tatárjárás? Erre nincs egyértelmű, tudományosan elfogadott válasz, sőt a dilemma egyidős a birodalommal: a XIII. századi európai források következetesen tatárokról írnak.
Szakmai körökben jelenleg három elméleten folyik a vita. Az egyik szerint saját maguk alkotta önelnevezés lehetett, a másik úgy véli, „kívülről” aggatták rájuk valamilyen okból, míg a harmadik azt mondja, a mongolok leigáztak egy tatárnak nevezett népcsoportot, amelynek a neve rájuk rakódott. De akár az is elképzelhető, hogy e három változat valamilyen kombinációjáról beszélhetünk.
Visszatérve a középkorba, mongol nyelvű törzsek, törzsszövetségek egymás közti harcaiból indulva szédületes sebességgel született meg a Mongol Birodalom a XIII. század legelején: a bordzsigin törzsből vagy nemzetségből származó Dzsingisz kán vezetésével 2-3 évtized alatt vált a világtörténelem legnagyobb, egybefüggő területet magába foglaló birodalmává. A gyors és azóta is példátlan siker titkát három szóban foglalhatjuk össze: céltudatosság, rátermettség és kegyetlenség.
Rátermettség és kegyetlenség
Dzsingisz kiemelkedő képességű ember volt. Kiváló hadvezér, de nagyhatású törvényalkotó és tehetséges birodalomszervező is, az ő személyes kvalitásai tagadhatatlanok a birodalom eredményei kapcsán. A mongol hadsereg hatékony stratégiák szerint, precízen működött, és nemcsak mesteri fokon űzte a lovasnomád harcmodort, de gyorsan integrálta a legyőzött népek hadi technikáit, saját szolgálatába állította azok szakmai tudását.
Így lehettek képesek kínai mintákat követő ostromgépekkel olyan városokat is sikerrel ostromolni, mint a bevehetetlennek tartott Kijev, vagy ezért merülhetett fel komolyan, hogy az ugyancsak Kínától lefoglalt hajókkal meghódítsák Japánt. Profi és kiterjedt kémhálózatot működtettek, a leghatékonyabbat a korszakban, és a katonák kiképzése, tűrőképessége is egyedülálló volt.
A mongol harcosok szükség esetén napokat töltöttek a nyeregben alvás nélkül, extrém időjárás mellett, minimális élelemmel is tették, amit parancsoltak nekik
– jegyzi meg Laszlovszky József.
A hódítások során, ahogy már fent is írtuk, borzasztó kegyetlenséget, úgy is fogalmazhatunk, hogy terrort alkalmaztak, az járt a legjobban – de még akkor sem jól –, aki önként behódolt. Az arra alkalmas férfiakat a hadseregbe kényszerítették, ők alkották az összecsapások során az első sorokat, ma úgy mondanánk: ágyútölteléknek használták őket. Nem volt menekvés, aki megfutott volna, azt a mögötte érkező mongolok kaszabolták le.
Modern párhuzamként említhetjük az Iszlám Állam hihetetlen megerősödését és terjeszkedését – nagy vonalakban valami olyasmi történt a XIII. századi Ázsiában is.
Megbecsülték viszont az olyan embereket, akiknek tudását az uralkodó, a birodalom szolgálatába lehetett állítani. Rendkívüli nyelvtudása mentette meg az ismert példa szerint egy mongol fogságba esett, kalandos sorsú angol életét is, aki a nagykán szolgálatába állt.
A világ ura
A birodalomépítő törekvések mozgatórugói mindig összetettek, szólhatnak elhivatottságról, küldetéstudatról, hatalomról, gazdagságról, ám rendre megtaláljuk melléjük az ideológiát is. Esetünkben eleinte a dominóeffektus érvényesült a különböző nomád törzsek villongásai nyomán, majd a kezdeti sikerek után felerősödő és uralkodóvá váló elem, hogy a mongolok nagykánja a világ ura, napkelettől napnyugatig jogában áll minden föld birtoklása.
Batu kán ebben a szellemben írta IV. Bélának, hogy tudja, a magyar király nagy uralkodó, ezért nehéz lehet behódolnia, de meg kell tennie egy nála is hatalmasabb úr előtt. Az állandó hódítás a Mongol Birodalom belső logikájából fakadt, de Magyarország ellen nem egyedül ez fordította a kán haderejét. Köztudott, hogy a magyarok befogadták a menekülő kunok nagy tömegét, ami a mongolok szemében „bűnnek” számított.
Akit ők legyőztek, annak be kellett hódolnia. Ha elmenekült, addig üldözték, mentek utána, amíg meg nem adta magát és el nem fogadta a mongol uralmat
– fogalmaz a professzor.
A hadjárat előtt érkező fenyegető levelek a kapituláció mellett a kunok kiadását követelte Bélától, aki természetesen mindkettőt elutasította. Magyarán azt mondhatjuk, hogy a kunok ügye nem valami mondvacsinált casus belli volt hazánk megtámadására, hanem a mongol észjárás szerint igen erős indok. Az más kérdés, hogy épp a legnagyobb vész előestéjén a királyhoz hű, kiváló harcosokat adó kun nép Kötöny fejedelem meggyilkolása miatt dúlva, rabolva, gyújtogatva délkeleti irányban elhagyta a királyság területét.
Három irányból támadtak
A mongolok pedig megállíthatatlanul közeledtek. Az előkészületekből világosan látszik, hogy nem holmi fosztogatás, büntetőhadjárat volt a cél, hanem nagyszabású, összehangolt támadássorozat, amit a Magyar Királyság meghódításának első lépéseként is értékelhetünk. Összesen több tízezer harcos vonult fel legalább három irányból dzsingiszida hercegek és a korszak legjelentősebb mongol hadvezéreinek vezetésével. Az egyik északnak került Lengyelország, Szilézia érintésével, hogy északnyugatról, Morvaország felől törjön be a Kárpát-medencébe.
Ez a sereg április 9-én, a legnicai csatában ütközött meg a morva és a lengyel csapatokkal, valamint a johanniták egyesített seregével. Legyőzték őket, folytatták az útjukat az eredeti tervek szerint, de a két nappal később kibontakozó muhi csatára nem érkeztek meg. A másik, jelentős haderő déli irányból tört be Erdélybe, míg a fősereg a Vereckei-hágón keresztül jött.
Széles körben elterjedt vélekedés, hogy IV. Béla nem készült fel a támadásra, de ez nem igaz. Kijev 1240-es eleste sokkolta a keresztény Európát, és folyamatosan érkeztek a hírek a mongolok szándékairól, a király pedig nem tétlenkedett. Egyrészt sereget gyűjtött, másrészt meglépte azt, amit akkoriban mindenki biztos védelemnek gondolt: lezáratta a Kárpátok hágóit.
Lezárták Magyarország keleti kapuit
A feladatot Dénes nádorra bízta, és Laszlovszky professzor szerint valóban hatékony, korábban bevált megoldásnak tűnt. Képzeljük el a szűk hegyi utakat, ahol március végén még bőven kőkemény téli időjárási körülmények uralkodnak: a nádor emberei több ezer kivágott fából emeltek áthatolhatatlan akadályokat a szűk szorosokba, szakadékba vesző ösvényekre.
Bármilyen hadsereget megállított, de legalábbis lelassított volna, ám a mongolokat nem. Foglyok ezreivel bontatták el az akadályokat éjt nappallá téve, ha egy kidőlt közülük, újat állítottak a helyébe. Olyan gyorsan eltüntették, mintha ott sem lettek volna.
Nem kellett sok idő, hogy a tatárok portyázó csapatai már Vác környékét dúlják, majd megjelenjenek Pest városánál. Itt találkoztak össze a magyar királyi hadakkal, és egy gyors összecsapás után meg is futottak kelet felé. A lovagi harcmodor hőskorában, amikor a győztes a harctéren marad, a vesztes pedig elinal, a keresztények minden bizonnyal megérezték a győzelem ízét, az ellenség után vetették magukat.
Bevált az „ismert” csel
A mongolok hátráltak, néha vissza-visszatámadtak, épp csak annyira, hogy üldözőik ne adják fel. A Sajóhoz érve aztán átkeltek folyó hídján, és annak bal partján egyesültek a közben megérkező roppant méretű fősereggel. A magyar hadak vezéreinek feltehetően csak később esett le, hogy lépre csalták őket.
Valójában ugyanis az történt, hogy Pestnél csupán egy előörs bukkant fel, amelynek az volt a feladata, hogy magával csalja a keresztény erőket. A hadviselés egyik örök érvényű aranyszabálya szerint az a fél van előnyben, aki a maga képességeinek leginkább megfelelő helyszínre tudja terelni az összecsapást.
Ezt tették a mongolok, amikor 1241. április 10-én már az úgynevezett Sajó-menti csata (a muhi csata megjelölés csak később alakul ki) kezdete előtt eleve kedvezőtlen, sőt utóbb végzetesnek bizonyuló helyzetbe kényszerítették IV. Béla király hadait.
Innen folytatjuk.
Kiemelt képünkön csontvázak a tatárjárás korában leégett ház közelében végzett ásatáson, Bugacon 2016 áprilisában.
