2017-ben történelmi felfedezés született: először azonosítottak egy csillagközi látogatót a Naprendszerben. Az ‘Oumuamua nevű objektum azóta tartja lázban a kutatókat, hiszen extrém tulajdonságaira nem született kielégítő magyarázat. Avi Loeb ezen rejtély köré építette fel legújabb könyvét, melyben bemutatja, miért gondolja úgy, hogy az ‘Oumuamua egy idegen civilizáció nyoma lehet.
Avi Loeb Földönkívülije kötelező olvasmány azok számára, akiket a sci-fin túl tudományos szempontból is foglalkoztatnak a földön kívüli intelligencia lehetőségei. A könyvet ugyanakkor érdemes fenntartásokkal kezelni, hiszen a szerző erősen szubjektív szempontból járja körbe a témát – érzékelhetően megviselte, hogy hipotézisét rengeteg szakmai támadás érte. (A Földönkívüliről írt bemutatónkat itt olvashatja.)
Avi Loebot egy videóhívással érhettük el, a beszélgetés során pedig igyekeztük a könyv ellentmondásait is körbejárni a neves kutatóval.
A Földönkívüli tele van újító, izgalmas gondolatokkal, a filozófiai részletek és a gondolatkísérletek különösen érdekesek. Ugyanakkor nehéz nem észrevenni az ellentmondásokat. Azt állítja például, hogy arrogáns dolog lenne azt feltételezni, hogy egyedül vagyunk az univerzumban. Az ‘Oumuamua kapcsán nem lenne hasonlóan gőgös kijelenteni, hogy minden természetes égitestet láttunk már a világegyetemben? Hogy egyedül egy idegen szerkezet adhat választ az objektum rejtélyeire?
Úgy gondolom, az eddig felvetett extrém égitestek nem elég meggyőzőek. Amikor az ‘Oumuamua megjelent, hat olyan anomáliát mutatott, amelyek élesen megkülönböztették a Naprendszerben korábban észlelt üstökösöktől és aszteroidáktól.
Tíz hónappal később befejeztem egy tanulmányt, amelyben azt javasoltam, hogy talán egy mesterséges objektummal volt dolgunk.
A munkámra reagálva aztán különböző csoportok igyekeztek természetes magyarázatot találni, és mind olyan égitestekkel számoltak, amilyeneket még nem láttunk eddig.
A három lehetséges jelölt közül az egyik egy hidrogénből álló jéghegy. Ezzel az alábbi gondom van: az ‘Oumuamua egyik furcsasága, hogy nem alakított ki üstökösökre jellemző farkat. Ha valóban hidrogén-jéghegy lenne, a hidrogén párolgása nyomán érzékelhető farkat kellett volna létrehoznia. Egy későbbi tanulmányban ráadásul azt is bemutattuk, hogy egy ilyen égitest nem élhette volna túl az utat a napsugárzás okozta gyors párolgás miatt.
A második hipotézis szerint lazán kötődő porszemcsékből állhat, és nagyjából olyan lehet, mint egy otthoni porcica. Ebben az esetben megközelítőleg százszor kevésbé kell sűrűnek lennie, mint a levegő, hogy a napfény olyan extra, gravitációval nem magyarázható lökést adhasson neki, amilyet az ‘Oumuamuánál 2017-ben dokumentáltak. A problémám ezzel az elmélettel, hogy egy ilyen objektum nem maradhatott volna fenn a Nap közelében, az anyag egyszerűen nem lett volna elég erős, hogy egyben maradjon a szélsőséges forróságban.
A harmadik forgatókönyv alapján az ‘Oumuamua egy nagyobb objektum maradványa lehet, mondjuk egy égitesté, amely túl közel merészkedett egy csillaghoz, és az árapályerők széttépték. A baj az, hogy egy ilyen folyamat szivar alakú objektumokat alakíthat ki, míg az ‘Oumuamua esetében a legjobb modell azt mutatta, hogy inkább palacsintára emlékeztet a formája. Úgy tűnik, inkább lapos, semmint hosszúkás az objektum. További problémát jelent, hogy igen kis eséllyel haladhat el egy ilyen töredék éppen egy csillag, történetesen a Nap közelében.
Ez a három tehát a legnépszerűbb, legkidolgozottabb természetes magyarázat az ‘Oumuamuára. Mindegyik olyan objektumot feltételez, melyhez hasonlót korábban nem láttunk. Az én álláspontom az, ha ilyen extrém égitesteket fel lehet vetni, miért ne lehetne más szélsőséget, egy mesterséges objektumot is elképzelni.
Az ‘Oumuamuával az egyik nagy probléma, hogy alig volt idő a megfigyelésére – a könyvében ön is többször rávilágít, hogy meglehetősen kevés adatunk van róla. Mi történne, ha idővel érkezne egy újabb hasonló objektum?
Van egy nagyon egyszerű módszer arra, hogy megkülönböztessünk egy mesterséges objektumot egy kőtől: le kell fotózni. Amennyiben elég korán felfigyelünk rá, elvileg lehetséges lenne egy szondát küldeni a látogatóhoz, hogy megörökítsük. Sőt, tovább is mehetünk, akár landolhatnánk is egy űreszközzel, hogy a felszínről is megvizsgáljuk.
Mit tenne, ha kiderülne, hogy igaza volt: az ‘Oumuamuát valóban nem a természet szülte?
Azt hiszem, ez nem igazán rólam szól, inkább a felfedezés hatása lenne fontos, hogy miként befolyásolná az emberiséget. A könyvemben az ‘Oumuamua dilemmáját Pascal Isten-fogadásával állítom párhuzamba. Pascal azt mondta, két lehetőség van: Isten vagy létezik, vagy nem, de ha előbbi igaz, annak következményei óriásiak.
Ugyanez a helyzet az ‘Oumuamuával és a hasonló objektumokkal: amennyiben ezek tényleg mesterségesek, annak hatalmas hatása lesz fajunkra.
Nem hagyhatjuk ezt figyelmen kívül, nem mondhatjuk azt, hogy mindig a köveknél kell keresni a választ, sosem a földönkívülieknél. Sok szakértő szerint a rendkívüli kijelentések rendkívüli bizonyítékokat követelnek, szerintem viszont a rendkívüli konzervativizmus rendkívüli tudatlansághoz vezethet.
A könyve egyik különlegessége a személyes hangvétel, rengeteg családi történetet, megélt pillanatot mutat be. Arról viszont nem nagyon ír, hogy milyen érzelmeket váltott ki önből a sok szakmai kritika, amelyet az ‘Oumuamuával kapcsolatos munkája miatt kapott. Miért?
Érdemes megérteni, honnan származom: egy farmon nőttem fel, sokkal inkább kapcsolódom a természethez, mint az emberekhez. Nem igazán vagyok társas lény, még csak nyomom sincs a közösségi oldalakon. Nem érdekel, mennyi lájkom van, igyekszem a bizonyítékokra fókuszálni. A baseballedzők is gyakran tanácsolják a játékosaiknak: „A labdára, ne a közönségre figyeljetek!” Hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel, hogy a közönség éppen ujjong vagy pfujol.
A publikálás után a kiadóm nagyon örült, mert sok országban igen jó számokat hozott a Földönkívüli. Azt mondta, jó munkát végeztem a marketinggel, de én nem gondolom, hogy marketingelnék. Érvelek egy elképzelés mellett, az, hogy ez tetszik a közönségnek, nyilván jó dolog, de ha nem értenének egyet, akkor is folytatnám a munkám. Nem érdekelnek a vélemények, csupán arra törekszem, hogy kiálljak a mellett, amit helyesnek tartok. Úgy látom, hogy a tudományos közösség ma nem ott áll, ahol kellene.
Az idegen intelligencia vizsgálatának például a mainstreamhez kellene tartoznia: ahogy a régészet a Földön a fő áramlatú tudomány része, úgy kereshetnénk az űrben a földönkívüli civilizációk maradványait. A múltban kutattuk már az idegen technológiák esetleges sugárzását – rádiójeleket. A gond ezzel az, hogy egy telefonbeszélgetéshez hasonlóan ez is megköveteli, hogy a beszélgetés közben a másik fél is életben legyen. A majákkal nem tudunk telefonálni, emlékeiken keresztül viszont megismerhetjük őket. A legtöbb csillag több milliárd évvel a Nap előtt született meg, ha kialakult körülöttük a miénkhez hasonló civilizáció, kiküldhettek a világűrbe űreszközöket, ezeket pedig mi megtalálhatjuk. Elképzelhető, hogy maga az intelligencia már nem létezik, a bizonyítékai azonban fellelhetőek. Emiatt gondolom azt, hogy az általam asztroarcheológiának nevezett tevékenység az élő civilizációkat megkövetelő rádiójel-kutatásnál is előre mutatóbb lehet.
Egyszerűen nem értem, hogy miért olyan vonakodók a mainstream szakemberek ebben az ügyben, amikor ugyanez a közösség sokkal spekulatívabb dolgok iránt elkötelezett. Gondolok például a sötét anyag keresésére, az anyagéra, amelyről nem is sejtjük, hogy mi lehet. Tudjuk, hogy mi létezünk, észszerű lenne azt feltételezni, hogy a több milliárd potenciális Föld-szerű bolygón is kialakultak civilizációk a múltban. Nem az univerzum közepén lakunk, a körülöttünk lévő körülmények meglehetősen gyakoriak, akkor miért hinnénk magunkat különlegesnek?
Én azt gondolom, hogy olyan gyakoriak vagyunk, mint a hangyák a járdán.
Egyáltalán nem vagyunk bámulatosak, és úgy vélem, hogy éppen ezért nem akar felkeresni minket senki sem.
Az elmúlt időszakban az átlagos hírfogyasztó egyre többször találkozhat a potenciális idegen élet kutatásáról szóló anyagokkal. Úgy tűnik, hogy futnak fel a SETI (Search for Extra-Terrestrial Intelligence, azaz a földön kívüli intelligencia keresése) projektek, és egyre komolyabb a lehetősége annak, hogy a Naprendszerben, mondjuk az Enceladuson megtaláljuk az első idegen létformákat. Nem lehetséges, hogy már meg is kezdődött az átállás a mainstreamben?
Azért nem, mert a SETI elfogadottsága, támogatottsága és az iránta irányuló figyelem messze nem olyan szintű, mint kellene. Az utóbbi egy-két évtizedben alig nőtt a finanszírozottság, holott szerintem több ezerszeresére kellene emelni a költségvetést. A sötét anyag vizsgálatához viszonyítva nagyon kevés pénz áramlik a SETI-be, az ‘Oumuamuával kapcsolatos elméletemhez hasonló felvetéseket pedig nevetség tárgyává teszik. Ez még károsabb, mint az alulfinanszírozottság, mert eltántorítja a fiatal tehetségeket a témától.
A közvélemény érdeklődését tekintve úgy vélem, nagyon helytelen ez a tudományos hozzáállás. Immár megvan a technológiánk, hogy az ipari szennyezés nyomait keressük Naprendszeren kívüli bolygókon, hogy kutassuk az idegen civilizációk relikviáit. Miért nem tesszük akkor?
A könyvében leírja, hogy elég sok negatív kritika érte az utóbbi időkben munkássága miatt. Szokott kapni pozitív visszajelzéseket az ‘Oumuamuára vonatkozó elmélete vagy akár a SETI-vel kapcsolatos álláspontja miatt?
Rengeteg e-mailt kapok mostanában, szinte alig van időm válaszolni rájuk, és azt kell, hogy mondjam, gyakorlatilag minden reakció pozitív. Persze az emberek mindenfélét beszélhetnek a hátam mögött, akár tweetelhetnek is rólam – mint korábban mondtam, nincsenek közösségi oldalaim, szóval erről nem tudhatok.
Számomra különösen pozitív, ha fiatalok jelzik nekem: izgalmasnak találják az általam vázolt problémákat, szeretnének foglalkozni velük. Sokan kifejezetten azzal keresnek fel, hogy ha lenne üresedés a csoportomban, örömmel csatlakoznának. Ami viszont megrázó: idősebb szakemberek is szoktak írni azzal, hogy támogatnak ugyan, de hírnevüket féltve nem mernek nyíltan kiállni mellettem. Ez a 21. századi akadémiai közösségben eléggé elkeserítő.
Hogyan tabusíthatunk egy olyan témát, amely igencsak foglalkoztatja a közönséget, azt a közönséget, amely a tudományt is finanszírozza?
A tudomány történetét vizsgálva egyébként találunk hasonló példákat, gondoljunk csak Galileo távcsövére, amelybe a korabeli filozófusok nem voltak hajlandók belenézni.
A történelem megtanított minket, hogy nehéz előrejelzéseket adni a tudomány és technológia előre haladásával kapcsolatban. Ennek ellenére bízik benne, hogy változás állhat be a szakma személetmódjában?
Nagyon bizakodó vagyok, valójában a Földönkívülit is azért írtam meg, hogy az elkövetkező generációkat inspiráljam. A kiadómnak azt mondtam, ha csak egyetlen fiatal dönt úgy a világon, hogy a könyvem miatt lesz kutató, akkor már megérte. Nagyjából egy hete egyébként Malawiból kaptam egy e-mailt egy fiatal nőtől, aki azt írta, tetszett neki a könyvem, és csillagász akar lenni.
Bízom a fiatal generációban, hiszen nem cipel még előítéletekkel teletömött táskát. Az idősebb, elismert szakértők túlságosan tartanak a kockázatvállalástól, féltik a reputációjukat, a megélhetésüket.
A fizika és a tudomány általában a világ megismeréséről szól, ehhez gyermeki kíváncsiságra van szükség, a hiba pedig a tanulási folyamat része.
Einstein karrierje végén, tapasztalatai csúcsán három olyan nagy, téves elképzelést is megfogalmazott, amelyeket utóbb cáfoltak.
Azt hiszem, a hibázás miatt lesz izgalmas a tudomány. Egyszerűen nem félek attól, hogy tévedek. Ha a jövőben készítenek egy felvételt egy ‘Oumuamua-típusú objektumról, és úgy néz majd ki, mint egy kő, elismerem, hogy nem volt igazam. Egy ilyen megfigyelés ugyanakkor a hibám ellenére is óriási előrelépés lesz, hiszen valószínűleg valami olyasmit láthatunk majd, amelyhez foghatót korábban nem.
A tudománynak nem arról kell szólnia, hogy a kutató ismertté, megbecsültté váljon. Az a lényege, hogy felfedezzük a világot. Ahogy a gyermek lehorzsolja magát a világ megismerése során, úgy a tudós is tévedhet. Remélem, a fiatalabbak ezt felismerik, és meg tudják majd változtatni a kultúránkat.
Beszéljünk kicsit a világűr közelebbi régiójáról, a Naprendszerről. Ön szerint változást hozhatna a földönkívüli intelligencia keresésében, ha sikerülne primitív, idegen létformákra bukkannunk egy, a rendszerünkben keringő égitesten?
Egy ilyen felfedezés mindenképp fontos lépés lenne a megfelelő irányba. Ha mikrobákat vagy megkövesedett organizmusokat találnánk a Marson, az komoly lökést adhatna. Alapvetően egyébként nem lenne akkora meglepetés, ha a vörös bolygón az élet nyomaira bukkannánk, hiszen a korai Marson a körülmények mai tudásunk szerint hasonlítottak a mi bolygónkon uralkodókra.
Az igazán izgalmas kérdés az lenne, hogy amennyiben mikrobákat azonosítanánk, azok mennyiben emlékeztetnének a földire. Tudjuk, hogy a kőzetek képesek az égitestek között vándorolni, bolygónkon is ismerünk marsi meteoritokat. Elképzelhető, hogy az ilyen kőzetek az életet is magukkal tudják szállítani, ily módon pedig lehetséges, hogy valahol mind marsiak vagyunk, hogy az első létformák a Marson jelentek meg, és később onnan utaztak át bolygónkra.
Ha viszont a marsi mikrobák teljesen eltérnek a földiektől, más kémiai folyamatokkal fejlődtek ki, az azt fogja jelenteni, hogy az élet különböző módokon képes létrejönni.
Egy cukrászati receptgyűjteményben alapvetően nagyon hasonló alapanyagok vannak, a különböző elkészítési módokkal, hőfokokkal, arányokkal azonban egészen más süteményeket tudunk megalkotni.
Végezetül távolodjunk el az idegen élet kérdésétől, és beszéljünk az önök által felvetett napvitorláról, amelyhez hasonlónak az ‘Oumuamuát is elképzeli. Lehetségesnek tartja, hogy a nagyon távoli jövőben ne csak apró szondákat, hanem embereket is elküldhessünk más csillagokhoz?
Kollégáimmal jelenleg egy olyan projektben veszünk részt, amelynek célja, hogy néhány évtizeden belül parányi űreszközöket juttassunk el a legközelebbi idegen csillaghoz, a nagyjából 4,2 fényévre fekvő Proxima Centaurihoz. Ehhez olyan űreszközre van szükség, amely legalább a fénysebesség ötödével halad. Az egyetlen technológia, ami ezt lehetővé teheti, a lézerrel hajtott napvitorla. A társaimmal ezen technológia létrehozásán dolgozunk, a sok kihívás miatt egyelőre nem is biztos, hogy sikerrel fogunk járni. Fontos kiemelni, hogy kicsi, elektronikával felszerelt szondákról van szó.
Amennyiben embereket akarnánk ily módon utaztatni, az űrhajó gyorsulását 1g-ben kellene korlátozni – ilyen értéket érzékelünk itt, a Földön. Ahhoz, hogy elérjük a fénysebességet 1g-vel, nagyjából egy évig kellene gyorsulni. Ha tehát egy űrhajóst egy megfelelő rakétán egy éven át 1g gyorsulásnak tennénk ki, az illető maga is elérné a fénysebességet. Közben ráadásul olyan érzése lenne, mintha csak bolygónkon tartózkodna. Elméletileg tehát lehetséges, de elképesztő mennyiségű energiára lenne szükség.
A Proxima Centaurihoz a fénysebesség ötödével egy 1 grammos űrszondát akarunk elküldeni, egy ember eljuttatásához ennél nagyjából százezerszer több energia kellene.
Műszaki szempontból tehát óriási a kihívás, de nem zárom ki, hogy az igen távoli jövőben, miután tökéletesítették a napvitorlákat, kényelmesen utaztathatnak majd űrhajósokat is. Amennyiben egy nap az emberek nagyjából négy év alatt elérhetik majd a legközelebbi idegen csillagrendszert, úgy gondolom, az óriási eredmény lesz.
Avi Loeb: Földönkívüli. Egy idegen civilizáció első nyomai. Agave Könyvek, 2021.
