Tayfun Coskun / Anadolu Agency / AFP
Tudomány

Valóban a vallásuk miatt lettek sikeresek a zsidók? – A Wall Street bóherei

Bolgár Dániel történész írása azt próbálja meg kinyomozni, honnan tudjuk, hogy a zsidó vallás élesíti az észt, és mennyire megalapozott ez a tudásunk.

A modern világ ezzel a mondattal kezdődött:

Magától értetődőnek tartjuk a következő igazságokat; hogy minden ember egyenlőnek van teremtve.

Ez áll az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatának (1776) elején. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy az új világban ne szabadna kialakulnia egyenlőtlenségeknek. Csak annyit tesz, hogy eztán mindenki ugyanonnan startol el, egyenlő feltételek mellett folyik a verseny, mostantól nem számít, ki minek született, hanem csak az, kinek mekkorák az érdemei: ha valaki nem viszi semmire az életben, az azért lesz, mert annyit is ér.

A modern világ azonban egyáltalán nem olyan lett, amilyennek megálmodták: mindmáig nagy arányú egyenlőtlenségek termelődnek azon csoportok között, amelyekbe beleszületünk. Nem mindegy például, hogy az ember ülve pisil vagy állva. A nők átlagosan rosszabbul keresnek a férfiaknál. Aztán a pigmentáltság is számít. Minél világosabb bőrrel jön valaki a világra, annál tömöttebb bukszára számíthat élete során.

Hogyan lehetséges ez? Sokak, főleg a baloldaliak számára világosnak látszik a magyarázat: az a baj, hogy nincs igazság a Földön! Vagyis a modern világ csak papol az érdemelvűségről, ám valójában nincs fair play, nem mérünk egyenlő mércével, megszegjük azokat a szabályokat, amiket különben helyeslünk. Nem azért lesznek tehát feltűnően kis valószínűséggel a nagyvállalatok vezérigazgatói nők, az amerikai elnökök feketék, mert ezekre a pozíciókra a nők és a feketék másoknál alkalmatlanabbak, hanem mert a befolyásos emberek, azaz a fehérek és a férfiak – különösen a fehér férfiak – azt hiszik, hogy alkalmatlanabbak. Azaz úgy lesznek a modernitásban is azok a gyengék és elnyomottak, akik már az ancien régime-ben is azok voltak, hogy a gyengékről az erősek elfogultan ítélkeznek, teljesítményeiket alulértékelik.

Van egy olyan embercsoport azonban, amelynek a sztoriját képtelenség beleerőltetni ebbe a keretbe. A zsidókra gondolok. A holokauszt előtti zsidóság ugyanis a modern érában is egy kicsiny, lenézett kisebbséget képezett, ők voltak a gyengék, mégis szép sikereket értek el, sőt ami azt illeti, olyan sebességgel törtek előre a javakért folytatott versengésben, mintha kergették volna őket. Ezeket az egyenlőtlenségeket, úgy látszik, biztosan nem az erősek részrehajlása termelte, hiszen akkor az erősek a gyengék javára lettek volna elfogultak. Éppen ezért a zsidó sikeresség bevett szalonképes magyarázatai nem a diszkriminációban látják a jelenség okát, hanem mind abból indulnak ki, hogy ugyan minden ember egyenlőnek született, de nem mindenki egyformán jó helyre. Vagyis azért futott a zsidók szekere, mert az a környezet, amiben felnőttek, tehát a szocializációjuk, adott nekik valami olyasmit, amit a hasznukra fordíthattak a javakért folytatott küzdelem során.

A zsidó vallási intellektualizmus elmélete

Hogy miben volt más az a környezet, amibe a zsidó gyerekek belenőttek, mint amibe a nem zsidók? Erről sokféle elképzelés volt és van is forgalomban. Az egyik legelterjedtebb elmélet, amit úgyszólván minden ember hallott, sőt talán gondolt is már, úgy tartja, hogy a zsidók a szerencséjüket a vallásuknak köszönhették, a judaizmus talaján intellektualista kultúra termett, ami másoknál okosabbá és iskolázottabbá tette a zsidókat.

Merthogy a zsidó vallás – mondják a magyarázat hívei – egyfelől intellektuális elvárásokat támasztott (hímnemű) követőivel szemben. Nevezetesen a tanultságot értékelte azon az alapon, hogy az isteni parancsolatok betartásához az út Isten szavainak lehetőleg élethossziglani tanulmányozásán keresztül vezet. A zsidó vallás másfelől intellektuális képességekkel ruházta fel a zsidókat. Mégpedig kritikai érzékenységet, érvelési tehetséget és literátusi vénát adott nekik. A zsidó (fiú) gyerekeket ugyanis régtől fogva általánosan iskoláztatták, az iskolában megtanulták a héber betűket, tehát írástudók lettek egy döntően analfabéta környezetben, vagyis a zsidóság az írásos kultúra versenyelőnyével léphetett be a modern világba. A zsidók állítólag jellegzetes elemző-kritikai gondolkodását pedig a pilpul, vagyis a Talmud logikai alapokon nyugvó, kérdezést, kritizálást, érvelést, vitatkozást jutalmazó értelmezési módja alakította ki. Az elmélet szerint ezek a hosszú évszázadokon keresztül a gettó falain belül érlelt képességek és késztetések a modernitásban hirtelen roppant értékes kulturális tőkévé váltak a külvilág dolgaiban is, és ezáltal átválthatók lettek jelentős világi előnyökre.

A zsidó vallási intellektualizmus tézise voltaképpen azt mondja ki, hogy a zsidó vallásban eleve benne rejlett a modernitás gondolkodásmódja. Mintha úgy látnák a teória hívei, hogy a zsidók már évszázadokkal a felvilágosodás előtt felvilágosultak voltak.

Ez az írás azt próbálja meg kinyomozni, honnan tudjuk, hogy a zsidó vallás élesíti az észt, és mennyire megalapozott ez a tudásunk.

MENAHEM KAHANA / AFP Hívők imádkoznak Sukkót, másnéven Sátrak ünnepekor 2020. október 7-én.

Az elmélet Európában

A judaizmus kapcsolata a tanulással ősrégi. Azt a felszólítást, hogy a szülő a gyermeknek adja át a tanítást, már a Tóra tartalmazza. A Talmud beszámolója szerint a Kr. u. I. századtól normává vált, hogy minden zsidó fiúgyermek járjon iskolába. Arról pedig, hogy valóban létezett zsidó iskolarendszer, először a középkorból vannak értesüléseink.

A zsidó vallás tanulásközpontúsága hamar elvezetett ahhoz a gondolathoz, hogy ennek hozadéka lehet a zsidók számára a vallási élet körén kívül is. Már a 16. századból lehet találni ilyen gondolatmenetet. A 19. századi európai tudományos és politikai művekben pedig már készen kapjuk azt az elméletet, hogy a zsidók sikerei azoknak az intellektuális képességeknek a gyümölcsei, amelyeket a hagyományos vallásoktatás alakított ki bennük.

Amikor például 1886-ban Angliában a neves mesekutató és a zsidó tudományok mindenese, Joseph Jacobs „kiszámolta”, hogy a zsidók milyen roppant okosak, több ötlete is volt arra, minek köszönhetik ezt. Az egyik az volt, hogy a gondos zsidó oktatás szerepet játszhat a jelenségben, amint az is hozzájárulhat a zsidók szellemi fejlődéséhez, hogy a zsidó vallási nevelés a fiúk többnyelvűségét eredményezi, mert a hétköznapi érintkezés nyelvén kívül a hébert is megtanulják a héderben. Ugyancsak Jacobs a zsidók felülképviseltségét a jogászok között annak tudta be, hogy a Talmud értelmezésének érvek ütköztetésén alapuló hagyományos módja jól kamatoztatható a jogi pályán.

Franciaországban az 1890-es években a filoszemitizmus klasszikusa, Anatole Leroy-Beaulieu azt fejtegette, micsoda becsben tartják a zsidók a tudományokat, és milyen általános köztük már hosszú évszázadok óta, hogy a vallásos szövegek olvasásával élesítik elméjüket, amivel fölényesen előzik műveltségben a keresztényeket. Leroy-Beaulieu arra gyanakodott, ez lehet a sikerük egyik magyarázata:

Szerintem a százados faji kiváláson kívül a zsidó szellemi műveltség nagy kora és folytonossága érteti meg velünk, hogy miért foglalják ők el társadalmunkban azt a helyet, melyen őket látjuk.

Németországban Matthias Jakob Schleiden, a sejtelmélet egyik megfogalmazója, 1877-ben megjelent tudománytörténeti munkájában annak okát kereste, hogy a zsidóknak miért köszönhet olyan sok tudományos vívmányt az emberiség, és arra jutott, hogy ennek egyik oka a réges-régi és töretlen zsidó iskoláztatási hagyomány lehet. A szociológiatörténet nagy alakja, Werner Sombart 1911-ben azt állapította meg, hogy a zsidó nép – a vallása miatt vagy a zsidó vallás a zsidó karakter miatt – megrögzött intellektualista, amit a zsidók jól kamatoztatnak olyan tudományokban, mint a matematika, a fizika, aztán jól jön nekik a sakkban, és az értelmi fixáltságuk az egyik oka az üzleti érvényesülésüknek is, annak, hogy ők csinálták a kapitalizmust.

Elterjedt gondolat volt tehát a 19. századra, hogy a zsidók a vallásuk miatt jártak jól. Mégsem volt könnyű eladnia a gondolati portékáját annak, aki a zsidó vallási intellektualizmus tézisével házalt. Egyrészt sok volt a versenytárs a kínálati oldalon, vagyis a vallási intellektualizmus csak egy volt a zsidó siker versengő magyarázatai között, csupán szokás volt szerepeltetni a lehetséges okok felsorolásában.

Másrészt az eszmék piacán egyidejűleg kínálgattak egy éppen ellentétes tartalmú gondolati hagyományt is, amely szerint a zsidó vallás nem elmeélező, hanem inkább butító hatású, a zsidó vallás talaján létrejövő kultúra nem az okosság kultúrája, legfeljebb az okoskodásé. Se szeri, se száma azoknak a vélelmeknek, emlékeknek, adatoknak, amelyek a hédert és a jesivát a szellemi sötétség fellegváraként ábrázolják. Az ilyen beszámolók szerint a zsidó iskolákban

  • a pedagógiai módszerek kezdetlegesek,
  • az oktatók tudása sekélyes volt,
  • a tanítás magoltatásból és verésből állt,
  • a tantermek tömöttek voltak,
  • sokan valóban nem vagy nem jól tanultak meg olvasni,
  • az írás elsajátíttatása meg nem is feltétlenül volt cél,
  • a pilpul pedig nem szellemi bravúrokra, hanem inkább agyzsibbasztó szőrszálhasogatásra szoktatott.

Az Egyesült Királyság miniszterelnöki székéig jutó Benjamin Disraelinek az apja, a zsidóságtól eltávolodott Isaac D’Israeli például a 18. század végén és a 19. század elején úgy ábrázolta a judaizmust – sok szabadgondolkodó kortársával egyetemben –, mint a nevetséges babonaság vallását, amely a felvilágosulatlanság mocsarában fuldoklik. D’Israeli támadásának célpontja az izraelita iskolarendszer és a rabbinikus gondolkodásmód volt. Azt, ami a héderekben, tehát az alapfokú zsidó iskolákban zajlott, szisztematikus barbarizmusnak tartotta. A jesivákat, vagyis a rabbiképezdéket olyan óvodáknak írta le az emberi tudás történetében, amelyben az ovisok sosem nőnek fel, örökre a szellemi kisgyermekkorúságban ragadnak. Az ezekben az iskolákban begyakoroltatott szövegértelmezési módszerről pedig azt tartotta, hogy erőltetett, önkényes és ahelyett, hogy az észre támaszkodna, folyton tekintélyekre hivatkozik. A zsidóságot kiemelni a felvilágosulatlanság mocsarából, D’Israeli szerint, a hagyományos zsidó tanulási kultúra lerombolásával lehet: a Talmudot egy könyvtár jó magasan elhelyezkedő polcán kellene őrizni.

Balogh Zoltán / MTI Résztvevők az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem zsinagógájában tartott rabbi- és rabbihelyettes-avatáson 2017. szeptember 5-én.

Harmadrészt még annak is, aki elfogadta, hogy a judaizmus nem a népbutítás eszköze, hanem igenis „észre téríti” a zsidókat, könnyű volt ebből arra következtetnie, hogy a zsidókat ez nem segíti, hanem épp hátráltatja a világi érvényesülésben. És nem is akárki, hanem Max Weber érvelt így. Weber Sombarttal folytatott végeláthatatlan vitát arról, hogy a modern kapitalista szellem vajon jó, protestáns dolog-e, mint Weber állította, vagy rossz, zsidó találmány, mint Sombart hitte. A vitában Weber Sombartnak azokat a szavait is kiforgatta, amelyek a zsidó vallás intellektualista és ezért kapitalista viselkedésre serkentő jellegéről szóltak. Weber is azt vallotta, hogy a jámbor zsidó értelmét megcsiszolta a töprengés Isten parancsolatain. Ettől azonban szerinte a zsidók nem a szerzés bajnokai lettek, hanem ellenkezőleg, hátrányból indultak a profithajszában intellektuális beállítottságuk miatt, mert a vallásos tanulmányok elvonták őket a biznisztől:

a zsidónak a törvényekben […] járatos, az írást ismerő, az üzletét igen gyakran a feleségére hagyó, s akár az üzlet rovására is folyton a szent írásokat és kommentárokat kutató »értelmiségi« a tulajdonképpeni ideálja.

Az elmélet Amerikában

Az amerikai társadalomtudományban az a tétel, hogy a judaizmus tanulási szenvedélyt vált ki, mintha nagyobb népszerűségre tett volna szert a holokauszt előtti évtizedekben, mint Európában, és az amerikai kutatók a zsidó vallási műveltségnek – úgy látszik – sosem a debilizáló, hanem mindig az intellektualizáló hatásáról beszéltek, és rendre úgy okoskodtak, hogy ez a zsidóknak előnyükre válik a javakért folytatott küzdelemben, nem hátrányukra.

Mindez sok szöveggel példázható. A zsidó vallási intellektualizmus elmélete mellett elkötelezett amerikai tudósok közül most csak a híresebbek gondolatmenetét elevenítem fel röviden.

Robert Ezra Park, a chicagói városszociológiai iskola atyamestere, szerzőtársával 1921-ben könyvet írt arról, milyen kulturális sajátságokat hurcolnak magukkal Európából az egyes Amerikába vándorló etnikumok. Úgy találták, hogy a zsidóknak a tanulás iránti rajongás is ott volt a kofferjukban, és ez az attitűd termelte meg a zsidók intellektuális fölényét az amerikai társadalomban olyan módon, hogy a világi iskolákba beiratkozó zsidókban is munkált a tanulhatnék.

A neves szociológus, William Lloyd Warner és szerzőtársa – 1930 és 1935 között „Yankee Cityben” (azaz Newburyportban) végzett kutatásuk alapján – azt írta a zsidó szülőkről, hogy nekik különlegesen nagyszabású terveik vannak gyermekeik iskoláztatásával kapcsolatban. 1950-ben már azt is hozzátette, hogy ez megfelel a zsidók hagyományos vonzódásának az oktatás iránt.

A chicagói iskola egyik vezéralakjának, az Amerikai Szociológiai Társaság későbbi elnökének, Louis Wirth-nek a doktori disszertációja 1928-ban jelent meg A gettó (The Ghetto) címen, amely hamarosan a zsidóság szociológiájának sztenderd elbeszélése lett Amerikában. A könyv fő témája nem a zsidók sikeressége volt, hanem a másságuk. Ám azért leírta Wirth a premodern európai gettó intellektualista vallási kultúráját, majd azt, hogy az értelem becsülete az elvilágiasodott zsidók körében is megőrződött. 1943-ban Wirth külön tanulmányt szentelt a zsidó oktatásnak. Ebben a cikkben világosan kifejtette, hogy nézete szerint a modern zsidók iskolázási láza és az, hogy olyan gyakran kerülnek értelmiségi pályákra, a sok évszázados zsidó oktatás következménye is.

Végül 1942-ben a Harvard később világhírnévre szert tevő szociológusprofesszora, Talcott Parsons tanulmányt írt a modern antiszemitizmus szociológiájáról. Parsons azt gondolta, hogy annak, milyenek a zsidók, van szerepe abban, miért épp rájuk haragszanak olyan sokan, ezért a tanulmányába a zsidók szociológiáját is belefoglalta. Nem rejtette véka alá, hogy amikor a zsidókról ír, akkor Max Weber nézeteit kivonatolja voltaképpen. Egy ponton azonban eltért a zsidók parsonsi ábrázolása a weberitől: a zsidók intellektualizmusát mesélte el másképp. Míg Weber szerint – mint láttuk – a judaizmus intellektuális elvárásai akadályozzák a zsidókat az ügyek intézésében, vagyis a zsidóknak teherként kell cipelniük vallásos kultúrájukat a kenyérharcban, addig Parsons azt gondolta, éppenséggel doppingolja a vallásuk a zsidókat a versenyben. Úgy vélte, hogy a felülképviseltségük az értelmiségiek között legalább részben a zsidók sok évszázados tanulási tradíciójának számlájára írható.

Bizonyítani azonban nem tudták az amerikai szociológusok, hogy a gyorsan emelkedő zsidó kor- és honfitársaikat a judaizmussal járó intellektualizmus keményebb szellemi munkára sarkallja, a zsidó szomszéd gyereke ezért megy egyetemre és ezért lesz aztán orvos, ügyvéd stb. Vagy semmivel sem adatolták kijelentéseiket, vagy életidegen módon régi rabbik bölcsességeire tudtak hivatkozni. De a velük élő zsidók vallásos vágyakozásáról az iskolapadba nem voltak szisztematikus megfigyeléseik.

A zsidók intellektualizmusa nem a szociológusok ismeretanyagához, hanem a hitvilágához tartozott. Ezért azonban nem hibáztathatók. Elvégre az állításuk az volt, hogy a zsidók a zsidó vallási kultúrából profitálnak, és a kultúrák dokumentálása alól ők fel voltak mentve. Ez ugyanis a kulturális antropológusok vadászterülete volt. Az antropológiai kutatás pedig csak 1952-re szülte meg azt a könyvet, amely végre vállalkozott arra, hogy empirikusan megvizsgálja és a teljesség igényével leírja azt a kultúrát, amit a zsidó bevándorlók néhány évtizeddel korábban magukkal hoztak az USÁ-ba. A könyv címe Life Is With People. The Culture of the Shtetl, és a tudományos Hegedűs a háztetőnnek lehetne nevezni, annyira rokon a két alkotás zsidóképe, ha nem az lenne a helyzet, hogy a musical született meg később, 1964-ben.

Photo12 / Universal Images Group / Getty Images Ételt osztanak New Yorkban élő zsidó származású lakosoknak 1910-ben.

Life Is With People

Az antropológusok a második világháború idején akadályoztatva voltak abban, hogy azt csinálják, amit rendesen szoktak, vagyis távoli földrészekre utazzanak és ott furcsán viselkedő dzsungellakókat vizsgáljanak. A New York-i Columbia Egyetemen antropológiát tanító Ruth Benedict ezért úgy döntött, bekapcsolódik az USA háborús erőfeszítéseibe: a „vademberkutatásra” kitalált antropológiai módszert civilizált hadviselő népek kultúrájának megfigyelésére alkalmazza a Háborús Információs Hivatal megbízásából. Többek között a nácizmus elől az USA-ba menekülő európaiakat is kikérdezett, és a terv az volt, hogy a kutatási eredményeket az európai ellenállási mozgalmak erősítésére fogják felhasználni. Az adatközlők között érthető módon sok zsidó volt, akiknek a beszámolóit Benedict különösen érdekesnek találta.

A háború befejeződése nem jelentette azt, hogy Benedictnek abba kellett hagynia a civilizált népek kutatását. Az amerikai kormányzat európai kultúrák iránti érdeklődése ugyanis a háború után sem csökkent, csak a világháborús antropológia átalakult hidegháborússá: 1946-ban elnyerte a Haditengerészeti Kutatási Hivatal támogatását a Columbia University Research in Contemporary Cultures nevet viselő projekt, amelyet 1948-ban bekövetkezett haláláig Benedict vezetett, majd a New York-i American Museum of Natural History antropológusa, Margaret Mead vette át az irányítását.

A kutatócsoport eredeti terve az volt, hogy a cseh, lengyel és orosz kultúra feltárása során ki fogják terjeszteni figyelmüket a cseh, a lengyel és az orosz zsidók tanulmányozására is. A munka előre haladtával azonban egyre inkább úgy érezték, hogy a különböző országokban élő zsidóknak több közük van egymáshoz, mint gondolták: lehetséges az egységes zsidó kultúra leírása, ha a figyelmüket Kelet-Európára és azon belül is „a kisvárosi és falusi zsidó közösségekre”, vagyis – jiddisül – a stetlekre fordítják. (A kutatási eredményeiket érvényesnek tartották a Trianon előtti Magyarország jelentős részére is, mert azt írták, hogy a stetlek megtalálhatók Északkelet-Magyarországon, Kárpátalján és Szlovákiában is.) Ennek a vállalkozásnak a gyümölcse lett a Life Is With People – legalábbis az előszó és a bevezetés így meséli el a könyv keletkezéstörténetét.

A stetl kultúrája

Mead és csapata a zsidó bennszülöttek törzsi kultúrájának úgy eredt a nyomába, ahogy a pápuákénak volt szokás: a stetlt egységesnek, izoláltnak, térben és időben is változatlannak ábrázolták. A könyvükben azt beszélték el, hogy a stetl népe kétfelé osztja a világot: szombatra és hétköznapokra. A szombat az az időszak, amikor minden zsidó egyenlő. Méghozzá attól egyenlő, hogy mindenki a ranglétra tetején van: „sábeszkor minden zsidó király”, „szombat előestéjén királynő vagyok, mint minden zsidó nő” – nyilatkozták a stetl-lakók. A hétköznapokban viszont hierarchikusak a viszonyok, a stetl zsidói egy sok-sok fokozattal rendelkező rangsorba vannak állítva, és gondosan számon van tartva, kinek hol van abban a helye.

Ha valakik a stetlbeli hierarchiában valaki másoknál feljebb helyezkednek el, akkor a feljebb lévők – angolos, latin betűs jiddisséggel – a sheyneh (vagy fayneh) yidn, vagyis a szép (finom) zsidók. Akik pedig lejjebb, azok a prosteh yidn. A prosteh szláv jövevényszó a jiddisben, egyszerűt, közönségest jelent, de együgyűt, faragatlant is. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem kell eldöntenünk, minek fordítsuk a szót, mert le sem kell fordítanunk, hiszen a szláv nyelvekből a magyarba is átszivárgott prosztó formában, és épp azt jelenti, mint a jiddisben (csak talán durvábban). Úgyhogy a prosteh yidnt a továbbiakban nevezzük prosztó zsidóknak.

A prosztó zsidót a stetl lenézi. De a kétféle zsidó nemcsak megbecsültségében különbözik egymástól, hanem az a benyomása a stetl lakóinak, hogy „zsidóságteljesítményében” is. A prosztókról ugyanis a stetlbeliek folyton a nem zsidókra asszociálnak, úgy érzékelik, hogy az alullévők életmódja, külleme, modora a gójokéhoz hasonlít. Vagyis a szép zsidó zsidóbb a prosztónál.

Mi alapján kerülnek egyes zsidók a szépek, mások a prosztók sorába? Amikor a stetl osztályozza a tagjait, nem számít ki hova született, minden prosztó fiából lehet szép és minden szépéből prosztó. Vagyis a hétköznapokban ugyan nincs meg a sábeszi egyenlőség, de megvan a feltételek egyenlősége: csakis az egyéni erőfeszítés és kockázatvállalás számít, kizárólag a self made mannek van becsülete, a sheyne ősök dicsősége csak addig tart, amíg valaki a teljesítményével igazolni tudja, hogy méltó a felmenőihez. A Life is With People tehát sarkosan fogalmazva azt meséli el, hogy a stetl szemében a prosztó zsidó az a gój, akinek még van esélye felemelkednie a zsidóság rangjára, csak végre össze kellene szednie magát.

Mit ismer el a stetl társadalma teljesítménynek? Mi segítene a prosztó zsidóknak a megszépülésben? Az üzleti sikernek, a vagyonszerzésnek megvan a becsülete. Eltörpül azonban a gazdagság tekintélye az értelmességé mellett. Az örökkévaló és a választott népe közti szövetségből következő kötelességeket ugyanis egy jó zsidónak teljesítenie kell. De ahhoz, hogy teljesíteni tudja azokat, meg kell ismerkednie velük. És mivel írásban vannak rögzítve, csakis a Tóra szüntelen tanulmányozása, az értelem fáradhatatlan működtetése hozhat közelebb a parancsolatok megértéséhez. (Amellett, hogy a dolog a zsidók szerint még kifejezetten szórakoztató is.) A vallásos tanultságnál következésképp semminek sincs nagyobb tekintélye.

Nem mindenki tudós vagy akárcsak tanult ember a stetlben, de az intellektuális teljesítmény az univerzálisan elismert cél.

Ezért a tudós zsidó mindig szép zsidó, akkor is, ha koldusszegény. A hiányos műveltségű zsidó státuszát emeli, ha sikerült nagy vagyonra szert tennie, de csak akkor, ha a javait arra fordítja, hogy Istennek tetsző módon éljen. Ha valaki tanulatlan, de tele az erszénye, ám a pénzét nem jó célra költi, az menthetetlenül a prosztók között találja magát.

A prosztó zsidóktól a szépekig tartó rangsorban tehát elsősorban szellemi erőfeszítésekkel lehet feljebb lépkedni. A stetl belső élete ezért egy soha véget nem érő tanulási hajszává válik, a közösség egész szokásrendje úgy van berendezve, hogy újra és újra megerősítse az értelmi képességek tekintélyét, és ingerelje az intellektust, emelje az Írás tanulmányozásának nívóját. Például a stetl szókincse páratlanul gazdag, amikor valakinek a műveltségét, okosságát, illetve ennek hiányát kell kifejezni. A zsinagógában a tanultsági sorrendnek megfelelően alakítják ki az ülésrendet. A tanult zsidóknak előre köszönnek a tanulatlanok, a tanultak sokszor egyáltalán nem köszönnek a kikupálatlan hitsorsosaiknak. Ha valaki nem szellemi, hanem fizikai munkát végez, arra azért nagy gondot fordít, hogy tudassa másokkal, milyen megterhelő szellemileg is az, amit csinál. Az ideális férfi el van veszve a világban, valóságos szórakozott professzor. Igazi férfiszépségnek az számít, akinek hosszú a szakálla, mint a bölcs öregembereknek, aki magas homlokú, mert az az okosság külső jele, sápadt, mert ki sem ment a Tóra mellől a jó levegőre, finom a keze, mert nem tette tönkre a kétkezi munka. A nők zokszó nélkül vállalják a családfenntartás terhét, ha ezzel több ideje marad a férjüknek a tanulásra. A lányos apák tanult vejről álmodoznak, a tanult férfiak nagy hozományra számíthatnak. A vőjelöltet a lányos család férfi tagjai valósággal vizsgáztatják a Talmudból. Az apa a fiát már írástudatlan korában bevonja az olvasásba, engedi lapozni a könyvet és nézegetni a betűket.

Ultraortodox zsidó férfiak imádkoznak a zsinagóga belső terét elválasztó nejlonfüggönyök mögött Jeruzsálemben 2020. október 26-án, a koronavírus-járvány idején.

Ha az apának nincs fia, akkor taníttatni kezdi a lányát, mert annyira vágyik gyermeke intellektuális sikereire. A hitközségen és háztartáson belüli viták a Talmud értelmezéséről a jesivákban folyó viták stílusát utánozzák. A teljesen tudatlan zsidók is majmolják a tanultak beszédmódját, ők is idézgetnek az Írásból, legfeljebb kitalált szövegeket. A szülők, rokonok és más látogatók a kisbaba minden grimaszát, mozdulatát igyekeznek a kivételes értelmi tehetsége jeleként értelmezni. Bármit mond is a gyerek, az a család szemében csattanós mondás. A fiú csecsemőnek olyan frizurát csinálnak, hogy magasabbnak látszódjon a homloka, ami a bölcsesség jele, és szívesen adják neki valamelyik nagy tudományú felmenőjének a nevét. Ha az újszülött fiú, akkor egy héten át minden este héderbe járó fiúk imádkozzák mellette a Smá Jiszráélt, hadd szokja a csecsemő az iskolai környezetet. És így tovább. Mintha egy tudósklub hirtelen érdemelvűen kezdene működni – ez dióhéjban a stetl kultúrája, ahogy közvetlenül a holokauszt után a Columbia Egyetemről látszott.

Mindebben nem sok újdonság volt. A Life Is With People legtöbb állításával – noha színtelenebb, életszerűtlenebb vagy kevésbé részletdús formában – jó eséllyel találkoztak már a könyv hajdani olvasói korábban is, mert azok az USA-ban szövegről szövegre vándoroltak azokban a zsidókról szóló spekulatív vagy kompilált társadalomrajzokban, amelyek a zsidó vallási intellektualizmus tézisét is terjesztették.

A stetl-kutatás hitelessége

A Life Is With People ettől azonban még fontos mű volt, ugyanis nem az volt az egyedülálló benne, amit elmesélt, hanem az, ahogyan. A könyvet az különböztette meg a korábbiaktól, hogy erős volt a valósághatása.

Egyfelől növelte a könyv hihetőségét a kutatásban résztvevők személye. Az első szerzőre, Mark Zborowskira volt osztva a koronatanú szerepe. Ő volt ugyanis a kutatócsoport kelet-európai zsidója. Úgy értem, ő valóban lakott ott élete első mintegy negyedszázadában, és így személyes tapasztalatával hitelesítette a könyv tartalmát. Annak közlésével már nem terhelték az olvasókat, hogy Zborowski tizennégy éves korától nagyvárosokban élt (Lviv, Łódź), és kétséges, hogy szülővárosa, a születése környékén közel ötvenezres lakosságú, zsidó többségű Uman, amit ő maga stetlnek mondott, tényleg elég kicsi volt-e ehhez a címhez. Azt meg még kevesebben tudták Zborowskiról – és azok sem New Yorkban voltak, hanem Moszkvában –, hogy korábban az NKVD trockisták közé beépült ügynöke volt, és gyilkosságokban is volt szerepe.

A második szerzőnek, Elizabeth Herzognak még a felmenői sem igen láthattak stetlt a saját szemükkel. Herzog ugyanis az amerikai német zsidó Greenbaum családba született, és már a dédapja is Chicagóban élt. (A vezetéknevét korábbi férje, a Budapesten felnőtt amerikai népzenekutató, Herzog György után viselte.) Elizabeth Herzog is hozzáadta azonban a magáét a könyv valósághatásához, ugyanis professzionális író volt, és feltehetőleg neki köszönhető, hogy a könyv – mondhatom – kitűnő olvasmány, amely azt az érzetet kelti, hogy teljes és magabiztos tudás áll a hátterében.

Aztán a kutatók tudományos tekintélye is növelte a könyv hitelét, mert a kutatócsoport két vezéralakja, Ruth Benedict és a Life Is With People előszavát író Margaret Mead, talán a két legnagyobb név a korabeli amerikai kulturális antropológiából.

Legfőképp azonban az igazolta a Life Is With People leírását a stetlről, hogy az antropológusok nem a levegőbe beszéltek, hanem komoly kutatást végeztek: a szavaik hátterében ott álltak a stetl-lakók szavai. Olvasták a téma történeti irodalmát, szépirodalmi feldolgozásait is, továbbá képeket, filmeket, élettörténeti feljegyzéseket elemeztek. De mindez csak kiegészítésül szolgált. A kutatómunka dandárja az volt, hogy a kutatócsoport elkészített 138 „intenzív és sok esetben sűrűn ismételt interjút” „kelet európai zsidókkal” (tudhatóan volt köztük magyarországi is), és ezt „igen sok kevésbé formális és koncentrált interjúval megerősítették”, valamint „megfigyelték kelet-európai zsidó családok életét” (gondolom, azokét, akikkel interjúztak).

A stetl és az amerikai zsidó siker

A Life Is With People azonban nem elégedett meg azzal, hogy – a holokauszt után érthető módon – meghitt és bánatos, de azért szakszerű leírását adja a kelet-európai zsidók kultúrájának. A könyv az olvasóinál, akiket amerikainak feltételezett, kiprovokálta, hogy olvasás közben jusson eszükbe Amerika: a stetl-lakókra gondoljanak amerikai bevándorlóként, és ismerjenek magukra bennük. A kötet ugyanis azt állította, hogy vannak a stetl népének értékvilágában olyan elemek, amelyek nagyon hasonlítanak az amerikaiakéihoz, a kelet-európai zsidó közösségek értékrendjüket tekintve már akkor, amikor lakóik talán még nem is hallottak Amerikáról, kis amerikai szigetek voltak Európa térképén. A szerzők további kutatásra érdemes megfigyelésükként említik a bevezetésben

a feltűnő azonosságot a stetl és az Egyesült Államok egyes jellemzői és értékei között. Bizonyos tekintetben a két kultúra figyelemre méltó párhuzamokat mutat, míg más tekintetben az ellentét hasonlóan feltűnő.

Margaret Mead ajánlásában pedig az olvasható a puhafedelű kiadás borítóján, hogy a kelet-európai zsidók kultúrája

az amerikai tradícióval sok tekintetben egyedülállóan harmonizáló.

Az amerikaiak és a kelet-európai zsidók rokonlelkűségének emlegetése a korabeli amerikai olvasónak bizonyára ismerős beszéd volt. A Life Is With People befogadásának idején és már az azt megelőző évtizedekben is sok amerikai gondolkodó jutott arra, hogy a zsidó bevándorlók olyan értékekkel érkeztek meg az USA-ba, amelyek megegyeztek vagy összeilleszthetők voltak az amerikaiakkal. Sokszor abban fedezték fel a zsidó-amerikai lelki rokonságot, amiben Zborowskiék a stetl lényegét látták: egyaránt hisznek a tanulásban. Az amerikaias vonásaikat pedig összefüggésbe hozták azzal, hogy a zsidóknak jól megy a soruk az Újvilágban, a hasonlóságukkal magyarázták a gyors emelkedésüket. Amikor tehát Mead és kutatócsoportja az amerikai és a kelet-európai zsidó értékek hasonlóságára célozgatott, akkor abba az irányba terelte az olvasóit, hogy a stetl tanulásközpontú kultúrájáról szóló elbeszélésüket úgy olvassák, mint ami az amerikai zsidó siker forrásvidékének a leírása is egyúttal. A Life Is With People arra csábított, hogy a könyvet annak empirikus igazolásaként értsék meg, amit már amúgy is annyian állítottak, vagyis hogy a zsidó vallási kultúra intellektualista embereket terem, és azért jutottak be a zsidók olyan könnyen az egyetemekre vagy érvénysültek a Wall Streeten, mert igazából már akkor is a Wall Street bóherei voltak, amikor még egy kelet-európai jesivában a Talmud fölé görnyedtek.

Alexi Rosenfeld / Getty Images)

Innentől már csak némi – igazán elvárható – tudományközi tájékozódásra volt szükség ahhoz, hogy a vallási intellektualizmus tézise a zsidó siker tudományosan bizonyított magyarázatának rangjára emelkedjen. A szociológusoknak már csak el kellett olvasniuk, amit az antropológusok a Life Is With People-ben írtak, majd ráébredniük, hogy a könyv elvégezte helyettük azt, ami nekik sehogy se ment: konyhakészen a rendelkezésükre bocsátotta a tétel empirikus igazolását, megmutatta, hogy tényleg az a vallásos intellektualizmus hajtja belülről a zsidó nép tagjait, amiről már Park, Wirth, Parsons és még sok kevésbé hírneves kollégájuk beszélt, és nekik már elég volt egy hivatkozást elhelyezniük a műveikben Zborowskiék könyvére.

Vajon megtették-e ezt a lépést az amerikai szociológusok? Hogyan alakult Zborowskiék könyvének befogadástörténete? Stephen Steinberg erről azt írja, hogy

habár a könyvüket kritizálták azért, mert romantikus és idealizált beszámolót nyújt a zsidó kulturális gyökerekről, mindazonáltal széles körben elfogadottá vált a társadalomtudósok körében. Kétségtelenül ezt a kutatást idézik leggyakrabban annak alátámasztására, hogy a zsidó szellemi teljesítmény a zsidó kultúrába és történelembe mélyen beágyazott tanulás iránti tiszteletnek a terméke.

Nos, Steinbergnek igaza lehet, valóban nem nehéz a kötet megjelenése utáni évtizedekből példákat találni arra, hogy az amerikai szociológiai és egyéb társadalomtudományi szakirodalomban készpénznek vették, amit a Life Is With People a zsidók csillapíthatatlan tanulási vágyáról írt. A Hegedűs a háztetőn pedig a folyton az Írásból (rosszul) idéző, spekuláló, ironizáló, mindenki műveltségét finnyásan méregető főhősével, Tevjével tett arról, hogy minden amerikai, sőt az egész világ értse, amiről a társadalomtudósok beszélnek.

A stetl mint amerikai jelenség

De vajon igaz volt-e, amit beszéltek? Tényleg olyan lehetett a stetl világa, amilyennek a Life Is With People leírta? Ugyan miféle kelet-európai zsidókat lehetett megfigyelni és kikérdezni 1946 és 1952 között? A stetlek ekkor már nem léteztek. Sőt már zsidók sem nagyon léteztek Kelet-Európában. De ha lettek volna, akkor se tudtak volna az antropológusok kimenni a terepre, mert a hidegháborúban lehetetlen lett volna odautazni amerikai kutatóknak.

Mindezt Zborowskiék könyve sem titkolta. Hangsúlyozták, hogy a stetlt – mivel már a múlté – távolról kutatták. Study of a culture at a distance – ezt a nevet adták a megközelítésnek, de mondhatjuk távantropológiának is. A lényege az eljárásnak az volt, hogy a térben vagy időben távoli kultúrát olyan közeli helyen kutatták, hogy még metróval is el lehetett érni: a New York-i Columbia Egyetemről New Yorkba mentek ki terepre, hiszen az egykori kelet-európai zsidó bennszülöttek maradéka már ott élt. A 138 New York-i adatközlőből 128 Kelet-Európából vándorolt Amerikába. Hogy mikor érkeztek, arról semmit sem közölt a kutatócsoport, noha az interjúalanyokról kitöltött adatlapok alapján kiszámolható volt. Mindenesetre, ha figyelembe vesszük, mikortól érkeztek a kelet-európai zsidók nagy tömegben az USA-ba, és mikortól vezettek be az Egyesült Államokban bevándorlást korlátozó intézkedéséket, úgy képzelhetjük el a jellegzetes adatközlőt, mint aki mintegy három-hét évtizede élt Amerikában akkor, amikor az interjúzás megtörtént. További tíz fő pedig nem élt soha Európában, talán nem is járt arra, hanem csak a szülei voltak kelet-európaiak. Vagyis Zborowskiék emlékek és mások emlékeiről őrzött emlékek alapján rajzolták meg a stetl intellektualista vallási kultúráját.

Csakhogy, ha jobban meggondoljuk, ez a megoldás drámaian csökkenti a Life Is With Peopleben leírtak hihetőségét, ha azt annak igazolására akarjuk felhasználni, hogy a zsidók a tanulás iránti ősrégi vonzalmuknak köszönhetik a felemelkedésüket. Az élettörténeti elbeszéléseknek megvan ugyanis az a sajátsága, hogy nem arra emlékszünk, ami történt velünk, hanem arra, ami a múltunkból a jelenünkben értelmet nyer.

Az egyénnél és a csoportnál állandóan újratermelődik a múlt, rekonstruálódik a jelen érdekeinek megfelelően

– fogalmazott Frederic Bartlett Az emlékezés című művében.

Arról, hogy milyen volt Meadék adatközlőinek jelene, amikor az interjút adták, a Life Is With People semmit sem mond, de nagy vonalakban el tudjuk képzelni: zsidó amerikaiak voltak a második világháború után, vagyis jórészt olyan emberek lehettek köztük, akik épp fürdőztek az amerikai zsidó sikerben. Ennél fogva nem meglepő, hogy az amerikai adatközlők beszámolóiban Zborowskiék amerikaias értékekre bukkantak. Az amerikaiasság az amerikaiaké! És azon sincs mit csodálkozni, hogy az interjúalanyok a stetl-múltjukból csupa olyan részletet voltak képesek felidézni, amely összefüggésben volt a prosperáló jelenükkel, a jól menő ügyvédi praxisukkal vagy a hajónyi Cadillacjükkel. Akinek összejött az élet, az olyan élettörténetet fog mesélni, amelyben minden arról szól, hogy azzá kellett lennie, amivé lett. A New York-i zsidók is így lehettek ezzel.

Hiába keltette tehát a Life Is With People azt a benyomást, mintha a zsidók az intellektualista vallásos kultúrájuk miatt érvényesülnének, könnyen lehet, hogy a zsidók érvényesülése miatt tüntették fel az interjúk a stetl kultúráját intellektualistának. Más szavakkal, amikor az antropológusok a századforduló kelet-európai zsidó kultúrájáról a 20. század közepének keleti parti zsidóinál kérdezősködtek, azzal lehet, hogy nem a kikérdezettek magukkal hozott értékrendjéről tudtak meg valamit, hanem csak rávették az amerikai zsidókat arra, hogy találjanak ki egy, a jelen idejű sikerükhöz jól illeszkedő múlt idejű európai kultúrát, és aztán a szociológusok ezt a fiktív kultúrát a zsidók jelen idejű amerikai sikerének okaként értettek meg. Gyanús, hogy a vallási intellektualizmus elméletének tapasztalati ellenőrzése során a zsidók előnyös helyzetének magyarázata maga a zsidók előnyös helyzete lett, a könyvmoly stetl pedig – ahogy a Hegedűs a háztetőn Anatevkája is – igazából Amerikában, a keleti parton feküdt: Woody Allen New York-ja volt az.

Igaz-e, hogy a zsidók a vallásuk miatt lettek sikeresek?

Attól persze a tézis még könnyen lehet igaz, hogy az alátámasztása nem meggyőző. Vajon logikus, hihető magyarázata-e a zsidó sikernek a vallási intellektualizmus? Vannak érvek a mellett, hogy nem az.

Az elmélet mindenekelőtt szenved azoktól a hibáktól, amelyektől a zsidó siker összes többi hagyományos magyarázata. Először, a zsidók és nem zsidók közötti egyenlőtlenségek nem olyan mintázatúak voltak, mint amilyenre a vallási intellektualizmus elmélete megokolást keres. Nem az történt ugyanis, hogy a zsidók minden versengésben előnyös helyzetbe kerültek, a keresztények pedig mindben hátrányba, hanem bizonyos területeken a zsidók, más területeken viszont a keresztények voltak a nyertesek. Márpedig a zsidó kudarcokkal a vallási intellektualizmus tétele nem képes elszámolni.

Másodszor, a zsidó vallási intellektualizmus elmélete egy érdemelvű idillbe ágyazva meséli el a zsidó siker termelődését. Vagyis magától értetődőnek veszi, hogy az egyenlőtlenségek teljesítménykülönbségeket fejeznek ki, tehát a siker oka csakis az lehet, hogy a zsidók másképpen cselekedtek, viselkedtek, mint a keresztények, szóval hogy a zsidók jobban iparkodtak. Pedig az érvényesülés egy társadalomban olyasmi, amit nem elég kiérdemelni (sőt erre akár egyáltalán nincs is szükség), hanem amit odaítélnek. Az egyenlőtlenségek sosem közvetlenül teljesítménykülönbségeket fejeznek ki, mert közvetlenül mindig valaki(k)nek a döntésein múlnak. És nem lehetünk biztosak abban, hogy a teljesítményeket elbírálók elfogulatlanok voltak, tehát kérdés: vajon nem csupán az ő fejükben termelődött-e meg a zsidó siker (és kudarc) a teljesítmények értékelésekor.

A vallási intellektualizmus elméletével szemben ezen túl felhozható még az, hogy a zsidó vallásos oktatás olyan tartalmakkal töltötte meg a tanulók fejét, amelyek semmi hasznot nem hajtottak, ha az ember a hitközségen kívüli világban szeretett volna helytállni. A régi rabbik bölcs mondásai és a héber betűk ebben a közegben nem segítettek eligazodni, és nem is volt kíváncsi rájuk senki. Hogy kifelé mennyire értékesíthetetlen volt ez a fajta műveltség, azt jelzi, hogy a magyarban a szándékos mellébeszélést, követhetetlen, megtévesztő hablatyolást szokás volt óhéber dumának hívni. Vagyis feltételezve van, hogy az óhéber mindenkinek kínai.

De ha a judaizmus műveltsége nem is segít az érvényesülésben, az észközpontúsága igenis beválhat azáltal, hogy minden téren tanulásra és gondolkodásra serkent. A zsidó vallásoktatásban elsajátított érvelésmód pedig, a jesiva faggató-feleselő pedagógiája, a kérdezés, vitázás, riposztozás, ellenkezés szabadsága, sőt bátorítása hasznosítható lehet metakognitív tudásként, vagyis a tudás megszerzésének mikéntjére vonatkozó tudásként, szóval általános gondolkodási képességként.

Van egy érv azonban, amivel így is könnyűszerrel megingatható a vallási intellektualizmus tézisének igazságába vetett hit. Ha igaz az, hogy a zsidókat a vallásuk tette sikeressé, akkor – gondoljuk meg – annak is igaznak kell lennie, hogy a vallásukhoz hűtlenné váló zsidóknak kevesebb babér termett, mint az állhatatos izraelitáknak. Hogy így volt-e, vagy sem, arról nagyon keveset tudunk. De amit tudunk, az éppen az ellenkezője annak, ami a zsidó vallási intellektualizmus téziséből következne. Töredékes ismereteink arra utalnak, hogy Magyarországon a megkeresztelkedett zsidók előkelőbb társaságot képeztek, mint a kitartó izraeliták. Végül, amennyire meg lehet ítélni, a neológ zsidók – akik között nagyobb arányban lehettek a csak formálisan izraeliták, mint az ortodoxok között – átlagosan iskolázottabbnak tűnnek az ortodoxoknál.

Mintha azok a zsidók lennének (még) sikeresebbek, akik nem adtak a zsidó vallásra. Mintha nem is annyira a judaizmus intellektualizálna, hanem éppen a hűtlenség hozzá. De ez már egy másik magyarázata a zsidó sikernek.

A cikk megírásához felhasznált irodalom jegyzéke itt olvasható.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.