Mostanában elég sokat hallani a zoonotikus vírusokról a koronavírus kapcsán, ön pedig a kutatócsoportjával zoonotikus baktériumokkal foglalkozik. A koronavírus előtt nem volt ekkora érdeklődés a téma iránt, miért választotta mégis pont ezt a tanulmányai során?
A zoonotikus, azaz állatokról emberre terjedő bakteriális fertőzésekkel foglalkozom, de amikor végeztem az egyetemen, a vadegészségügy érdekelt igazán. Pont, amikor lediplomáztam, kezdődött a világválság, ezért nem tudtam a NÉBIH-nél elhelyezkedni, hiszen leépítések voltak. Ezért döntöttem a PhD mellett, kerestem olyan témát, ami a vadegészségügyhöz kötődik. Így kezdtem el foglalkozni a tularémiával is, ami egyben zoonózis is. Ennek pont volt akkor egy kis szezonja, mert az anthrax-levélbotrány utórezgései még tartottak, elég jól lehetett a témában publikálni. PhD-hallgatóként kikerültem az Egyesült Államokba, abba a laborba, ahol ezeknek a lépfene spórákat tartalmazó leveleknek a kutatását is végezték. Ott tovább bővítettem a palettát a kutatandó baktériumok felé.
Hogyan született meg az ötlet, hogy kutatócsoportot alapítson?
Amikor befejeztem az egyetemet, már önjáró voltam, egyetemistaként is tudtam, hogy ezen a területen akarok dolgozni: nem vonzott az állatkerti orvoslás, hanem a vadegészségügyi diagnosztika keltette fel a figyelmemet. Akkor jártam sokfelé Nyugat-Európában, majd PhD-hallgatóként is elég sok helyre eljutottam. A PhD befejezése után nagyon arrafelé hajlottam, hogy elmegyek külföldre, de beadtam egy Lendület-pályázatot, amit megnyertem, ennek segítségével tudtam megalapítani a csoportomat. A tervek között szerepelt az, amivel már korábban is foglalkoztam, a zoonotikus bakterológia, valamint ami felé mostanában eltolódott a csoport munkája: a mycoplasmatológia.
Térjünk egy kicsit vissza a zoonotikus baktériumokra, ha már a koronavírus miatt ennyire friss a téma az állatról emberre terjedő betegségek esetében. Volt az elmúlt években, évtizedekben a koronavírushoz hasonló járvány, amit nem zoonotikus vírus, hanem baktérium okozott?
Bakteriológia területén, ami a mi kutatócsoportunkat érintette, az a 2013-as Baranya megyei Q-láz járvány volt, aminek a felszámolásában és járványügyi nyomozásában is részt vettünk. Ez csapatmunka volt az állategészségügyi hatóság és a közegészségügyi hatóság között. Talán olyan 200 gyanús megbetegedés volt, amiből 80 lett igazolt.
Világszinten volt mostanában ilyen megbetegedéses járvány?
Ami a leghíresebb, az az anthrax-leveles ügy volt, de humán megbetegedések folyamatosan jönnek az állati világból.
Megfigyelhető változás a megbetegedések gyakoriságával kapcsolatban? Sok kutatás mutatta már ki, hogy a jövőben több ilyen vírusra és baktériumra is kell számítania az emberiségnek.
Nyilván a globalizációval és a természet pusztításával ezek előtérbe kerülnek, de úgy gondolom, korábban is voltak már ilyenek. Mi is állatok vagyunk, csak két lábon járunk, átugranak ránk a betegségek.
Mitől függ az, hogy egy baktérium zoonotikus lesz vagy sem? Miért ugrik át az egyik az emberre, a másik pedig miért nem?
Vannak olyanok, amelyeknek nagyon széles a gazdaspektruma, ha például a Francisella tularensist, a tularémia kórokozóját nézzük, arról leírták, hogy több mint 300 fajt képes megbetegíteni. A baktériumok sokkal stabilabbak, mint a vírusok, olyan ritkábban fordul elő, hogy egyik pillanatról a másikra mutálódnak, és átkerülnek az emberre.
Hogyan kell elképzelni a kutatást önöknél? Miként működik egy ilyen kutatócsoport?
Tizenöt-tizenhatan vagyunk a csoportban, több lábon próbálunk állni: végzünk alapkutatásokat, alkalmazott kutatásokat, valamint ipari és diagnosztikai szolgáltatásokat. Ez utóbbiak azt jelentik, hogy ha vizsgálatra érkeznek klinikai minták, azoknak a feldolgozását elvégezzük, illetve részt veszünk ipari kutatás-fejlesztési projektekben.
Vannak teljesen kommersz laboratóriumi diagnosztikai szolgáltatásaink, és vannak olyan speciális változatok, amelyeket mi fejlesztettünk ki, és erre világszinten igény van.
A kutatóegység úgy működik, hogy a való életből, a mindennapos munkánkból jönnek az ötletek, és megvitatjuk, mit lenne érdemes kutatni. Elővizsgálatokat végzünk, és ha látunk benne potenciált, akkor pályázunk anyagi támogatásra, majd ezt követi egy hosszú kutatási folyamat. A vége egy publikáció, és szerencsére sok esetben olyan valami, amit a diagnosztikai egységünkben hasznosítani is tudunk.
Említette, hogy a kutatócsoport most már inkább a mycoplasmatológia felé tolódik el, ezzel foglalkozik. Ez mit takar pontosan?
Ez olyan dolog, amivel nem lehet bekerülni a tévéhíradóba. Egyszerűbb megérteni, ha párhuzamot vonok Jakab Ferenccel, a Koronavírus-kutatási Akciócsoport vezetőjével, aki mostanában sokat szerepel: nagyjából egy időben végeztünk, csak ő a virológia irányába ment el, én pedig a bakterológia felé, 6–8 éve pedig a mindennapi emberek számára kevésbé látványos témák, egészen pontosan a mycoplasmatológia irányába. Egy idő után szerettem volna azt érezni, hogy nem csak annak a pár száz embernek kutatok, akiket ez érdekel, és a konferenciákon megveregetik a hátamat, hogy ügyes voltál, hanem arra, amit csinálunk, a mindennapok szintjén is van igény. Így jött ez a téma, hiszen állatorvos vagyok, olyat is akartam kutatni, ami a mindennapi állattartásban, gazdaságban is problémákat okoz. A Mycoplasma fajok a legkisebb élő szervezetek, a baktériumok közé tartoznak. Ezekkel a fajokkal nagyon kevesen foglalkoznak a világon. Elég speciális tudást, gyakorlatot igényel a vizsgálatuk, kutatásuk. Ez engem mindig is érdekelt, de a zoonózisoknak nagyobb volt a nyilvánossága. Egy idő után azonban elkezdtünk inkább a mycoplasmákkal foglalkozni. Ha maradtunk volna a zoonotikus baktériumoknál, akkor csak a hazai és az uniós pályázati pénzekre apellálhatnánk, ami nem mindig elég, és nem is biztos. Így van még két lábunk: a diagnosztikai szolgáltatás és az ipari kutatás-fejlesztés. Így már el lehet tartani egy ekkora csoportot.
Mi az oka annak, hogy ilyen kevesen foglalkoznak ezzel a témával világszinten, ha egyszer ilyen jó az ipari hasznosíthatósága? Mik azok a speciális készségek, amelyek ehhez kellenek?
Specializált labort felállítani azért sok pénz, tudás és szenvedés. Volt, amikor egy sertés-mycoplasma fajt négy évünkbe telt izolálni, előtte ez négy évig folyamatos kudarc volt, és – úgy tűnt – felesleges befektetett tudás és energia. Az egyik ausztrál kolléga, aki itt volt nálunk tavaly nyáron, azt mondta, hogy tiszta szívűnek kell lenni ahhoz, hogy ezzel foglalkozzunk, mert ez nem mindenkinek megy. Sok alapkutatást végzünk, de abban is különbözik az állatorvosi kutatás a többi biológiai témától, hogy ebben azért sokszor van valami alkalmazható eredmény.
Tudna mondani pár olyan kutatási eredményt, ami nagyobb port kavart a szakmában?
Talán az egyik legfontosabb, ami meg is jelent a sajtóban annak idején, az az volt, hogy nem a hazai élő mezeinyúl-export a nyugat-európai tularémiafertőzések elsődleges forrása. Magyarország évente 30–40 ezer mezei nyulat exportál Nyugat-Európába, és egy élő mezei nyúl ára akkor, amikor foglalkoztam ezzel a témával, 100–120 euró körül mozgott. Az olaszországi piac azzal próbálta letörni az árakat, hogy megvádoltak minket: a nyulakkal együtt visszük ki ezt a fertőzést az országból Olaszországba és Franciaországba.
Mi a nyulakban megtalálható baktériumtörzset megszekvenáltuk, és megállapítottuk, hogy a kelet-európai genotípus teljesen más, mint ami Nyugat-Európában van, így nem mi vagyunk a fertőzés elsődleges forrása.
Vagy például nemrég végeztünk a szarvasmarha és a tyúk egy-egy Mycoplasma fajának a vizsgálatával, mely során az antibiotikum-rezisztencia genetikai hátterét vizsgáltuk. Jellemző egyes Mycoplasma fajokra, ha mondjuk bekerülnek egy baromfiállományba, akkor nagyon gyorsan szétterjednek, és jelentős megbetegedéseket, elhullásokat, ezáltal jelentős gazdasági károkat okoznak. Ilyenkor hamar kell dönteni, hogy milyen antibiotikummal kezeljük az állatokat. Mivel azonban laboratóriumi körülmények között nagyon lassan tenyészthető kórokozókról van szó, ezért általában 4–6 hétre lenne szükségünk, hogy antibiotikum-rezisztencia vizsgálatot végezzünk. Egy másik példa, hogy világszinten alkalmaznak élő, gyengített törzseket tartalmazó vakcinákat a baromfi-mycoplasmosis elleni védekezésre. Tizenöt-húsz éve megoldatlan probléma volt, hogy miként lehet elkülöníteni a vakcinázott és a vad kórokozóval fertőzött állományt, mi fejlesztettünk olyan PCR-rendszereket, amelyekkel néhány óra alatt meg lehet ezt állapítani.
Mit kutatnak most, milyen lehetőségek vannak még a területen?
Amin most sokat dolgozunk, az egy másik nagy slágerterület, az antibiotikum-rezisztencia terjedésének kérdése. A baromfi-egészségügy területén az egyik legfőbb forrása az antibiotikum felhasználásának az a mycoplasmosis elleni védekezés. Most európai partnerekkel azt kutatjuk, hogy hogyan lehetne az antibiotikum-felhasználást csökkenteni különböző, megfelelő antibiotikum-használati stratégiákkal. Illetve meg is kell határozni azt, hogy mikortól tekintünk érzékenynek, és mikortól rezisztensnek egy Mycoplasma törzset. Erre próbálunk határértékeket meghatározni, illetve felállítani olyan antibiotikum-felhasználási stratégiákat, amik útmutatást nyújthatnak a baromfiállományok gyógykezeléséhez.
Figyelni kell rá például, hogy ne használjunk olyan antibiotikumokat, amik a közegészségügy számára is fontosak lehetnek.
A hosszú távú védekezési megoldás pedig a vakcina, mert az antibiotikum felhasználásának legjobb csökkentési módja az, ha aktív immunizálással védekezünk a fertőzés ellen. Nyilván, mivel nem a koronavírusról van szó, ez nem gyors, hanem egy tízéves procedúra, de ezért dolgozunk most mind a baromfi, mind a sertés vonalon.
Az embert megfertőző kórokozókban kialakuló antibiotikum-rezisztenciára ezeknek a kutatásoknak van hatása?
Világszinten a baromfi ágazatban az antibiotikum-felhasználás egyik legfőbb oka a mycoplasmosis elleni védekezés. Ennek következtében nemcsak a Mycoplasma fajok válhatnak rezisztenssé az antibiotikumokkal szemben, hanem olyan, a baromfiban előforduló egyéb baktériumok is, amelyek akár közvetlenül is veszélyesek lehetnek az emberre, vagy géntranszfer révén továbbadhatják a rezisztenciáért felelős génjeiket olyan baktériumoknak, amelyek már az embert is megbetegíthetik. Az antibiotikum-rezisztencia kialakulása, a felelősségének kérdése egy régóta fennálló vita a humán egészségügy, az állategészségügy és az egyéb környezeti kemikáliák felhasználásának szerepe között. Nyilván ez egy komplex, sok tényezős probléma. A mycoplasmosis elleni antibiotikumos védekezés ennek a problémának csak egy kis szeletét képezi. Összefoglalva: az antibiotikumos gyógykezelésnek is megvan a szerepe a mycoplasmosis elleni védekezésben, de elsősorban úgy kell tekinteni rá, mint rövid távú, ideiglenes megoldásra. Hosszú távon mindenképpen a vakcinázásra kell alapozni a védekezést.
Tehát ha sikerül ezt a vakcinát kifejleszteniük, az csökkenti az esélyét annak is, hogy a csirkehúsról emberre kerüljön át veszélyes baktérium.
Igen, és szerencsére Európában egyre szigorodnak az antibiotikum-felhasználási szabályok, de igazán az a kérdés, hogy mi történik Ázsiában és Dél-Amerikában, ahonnan a világ baromfi- és sertéshúsmennyiségének nagy része érkezik. Ott is zajlik a változás, de nagyon lassan, és több helyen szörnyű körülmények vannak egyelőre még.
Úgy tudom, olyan baktériumokkal is dolgoznak, amelyeket potenciálisan biológiai fegyverként is fel lehet használni.
Igen, ezeket a zoonotikus baktériumokat a hidegháború idején biológiai fegyverként fejlesztette még a Szovjetunió például. Fel is használták azokat kísérleti fegyverekben, illetve vakcinákat is gyártottak ellenük.
Mennyire lehet reális, hogy ilyesmitől kelljen jelenleg félnünk?
A lépfene spórákat tartalmazó leveleket nem is olyan régen használták, de ha láttam volna ennek reális esélyét, akkor azon a kutatási területen maradunk a csoportommal. A mycoplasmatológia sokkal reálisabb problémát jelent.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
