Ha hihetünk a fennmaradt anekdotáknak, az ókori görög bölcsek körében igen gyakoriak voltak az extrém halálesetek. Némelyek olyan furcsa módon távoztak e világról, hogy azt tényleg csak későbbi korok fantáziájának számlájára írhatjuk. Ezekből a mendemondákból és születésük körülményeiről gyűjtött csokrot a Múlt-kor.hu.
Fejen találta egy teknős
Talán a Kr.e. 525-456 között élt, ünnepelt tragédiaíró, Aiszkhülosz halála a legmegdöbbentőbb, bár még azt is mondhatjuk rá, akár így is történhetett. A „tragédia atyjának” életéről vajmi keveset tudunk azon túl, hogy már életében sikeres író volt, részt vett a perzsák ellen vívott két döntő ütközetben Marathónnál és Szalamisznál is.
A szürakuszai türannisz meghívására többször vendégeskedett Szicíliában, itt érte a halálos baleset is 69 éves korában. Történt ugyanis, hogy egy sas teknőst zsákmányolt, majd magasra repült vele, hogy puszta sziklákra ejtve megtörje a kemény páncélját.
Nem vettek többé levegőt
Hérakleitoszt, az epheszoszi filozófust vízkór gyötörte, gyógyító kúraként beásta magát egy trágyadombba, és mikor kijött, a szagtól megvadult kutyák széttépték, a bölcselő Empedoklész pedig az Etna kráterébe vetette magát, hogy nyom nélkül eltűnjön tanítványai elől.
Más bölcsek is maguk választották a halált, vagy éhezés által, vagy úgy, hogy egyszerűen nem vettek többé levegőt. Megint mások pedig úgy vesztették életüket, hogy barbár módra vizezetlenül, tisztán ittak bort.
A leghihetőbb talán I. Kleomenész spártai király halála. az epikureizmus filozófiai irányzat megalapítójának, Epikurosznak a halála. A rendkívül aktív és agilis uralkodó élete végére megzavarodott, polgártársaira támadt, ezért kalodába záratták. Szerzett egy kést az őrt álló helótától, és lábfejétől a hasáig módszeresen összevagdalta magát. Őrülete egyébként állítólag akkor kezdődött, amikor szkhüta követekkel iszogatva rászokott a vegyítetlen bor élvezetére.
Ez illett hozzájuk
Valós személyekről lévén szó, mi magyarázza ezeket az egészen abszurd, valószínűtlen történeteket? A Múlt-kor.hu cikke szerint életrajzuk furcsa elemei annak köszönhetőek, hogy nemcsak mi, de már ókori – főképp hellenisztikus kori – biográfusaik is szinte csak a műveiket ismerték.
A fennmaradt egy-két megbízhatóbb adat, mint például a származási hely kitalált elemekkel kiegészülve kerekedett életrajzzá. Jól megfoghatóak például a tipizáló, visszatérő motívumok, olyan elemek, amelyekről elvárható, hogy egy bölcs életében (vagy egy törvényhozóéban, királyéban, illetve türannoszéban) előforduljanak.
Ugyanis pont ezekről a némi variációval felbukkanó toposzokról ismerhetők fel a filozófusok: például megvetik a földi létet, vagy szórakozottak, vagy bátran szembeszállnak a hatalommal, vagy kivonulnak az emberek közül – és így tovább. Az életrajzoknak a halál ugyanis kitüntetett pontja, az teljesíti be az életet, mintegy az üt rá hitelesítő pecsétet.
