Tudomány

Eltorzított fejű emberek éltek Tolnában is

Egyedülálló hun kori leleteket tártak fel Mözs mellett: a példátlanul sok torzított koponya a különböző etnikumok közösséggé kovácsolódását jelzi. A koponyatorzítást a hunok hozták „divatba” az általuk meghódított területeken, ám Mözs egykori lakói nem hunok voltak.
Korábban a témában:

A tolna megyei Mözs-Icsei dűlőn az 1960-as években bukkantak 17 darab, V. századra datált sírra, a régészek viszont csak 1980-ban publikálták az első eredményeiket. A terepi munkának az 1990-es években az M6-os autópálya építése adott lendületet, napjainkra pedig a terület több szempontból is szenzációs régészeti lelőhellyé állt össze. Ez ugyanis a Kárpát-medence egyetlen olyan hun kori temetője, ahol

  • a teljes temetőt, összesen 96 sírt sikerült feltárni,
  • az elhunyt személyek csaknem felének koponyáját tudatosan „tojás alakúra” hosszúkásra, torzították, ami példátlanul magas arány,
  • valamint a szakemberek megtalálták a temetőhöz tartozó egykori település – házak, munka- és hulladékgödrök – nyomait is, ennek vizsgálata, az eredmények összegzése jelenleg is tart.

A rangos PLOS ONE folyóiratban megjelent, a magyar-német kutatások eredményét közre adó tanulmány most összetett régészeti, fizikai antropológiai és izotópos vizsgálatok nyomán újabb rendkívül érdekes részletekkel szolgál származásról, befogadásról, összetartozásról, társadalmi státuszról, az egykor itt élő közösség életéről, életmódjáról. A részletekről Vida Tivadar régész professzort, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézet igazgatóját, a kutatás egyik vezetőjét kérdeztük.

Kép: PLOS One

Hun kor a Kárpát-medencében

Az V. század a nagy népvándorlások kora, a kontinens hatalmi és népi viszonyai meglehetősen rövid idő alatt gyökeres változáson mentek keresztül. A hunok 375-ben átlépték a Volgát, és megkezdték előrenyomulásukat nyugat felé, a századfordulón már megjelentek a Kárpát-medencében, Ruga nagykirály uralkodása idején, 426 környékén pedig hatalmi központjukat is ide helyezték át.

Eközben pedig tucatnyi népet nyomva maguk előtt hatalmas népvándorlási hullámot generáltak, többek között gótok, szvébek, vandálok, alánok tömegei zúdultak a hatalmasra duzzadt, komoly belső problémákkal küzdő Római Birodalomra

– mondja a 24.hu-nak Vida Tivadar.

Róma ekkor már feladta korábbi stratégiáját, a földrajzi adottságokat maximálisan kihasználó határ, a limes védelmét: a vég nélkül érkező törzseket némi területi engedményeket téve szövetségesként (foederati) letelepítette, hogy ütközőzónaként megállítsák az utánuk érkezőket. Ilyen szerződés alapján kaphatták meg a hunok Pannonia Valeria provinciát, a Duna és a Balaton vonala között észak-déli irányban húzódó tartományt, ám ők nem tartották sokáig a szövetséget, Attila katonái már a birodalom központi területeire, Galliába és Itáliába vezettek hadjáratokat.

Ezt, a IV. század végétől az V. század közepéig terjedő időszakot nevezzük a Kárpát-medencében hun kornak Attila 453-ban bekövetkezett haláláig, és nagyjából ebben az időszakban használták a mözsi temetőt is: 420–30-tól kezdve a 470-es évek végéig.

Összeolvadtak

Kik voltak ezek az emberek? A professzor hangsúlyozza, hogy különböző kulturális és etnikumú elemekből összenövő kevert népességről van szó, amely magába foglalta a helyi őslakosokat és a betelepülőket. A hunokkal érkező valamely társaság – feltehetően nem túl békés módon – rátelepedett a mözsi dombokon élő őslakosságra, és biztosan látszik, hogy ezt követően igazi közösséggé váltak. A leletanyagból nagyon szépen kirajzolódik az összeolvadás folyamata.

Ami a települést illeti, az eredményeket még nem publikálták, ezért a professzor csak annyit mond, kora megegyezik a temetőével. A temető és a település leletein nem látszik „átlagon felüli” gazdagság, lakói nem az elit tagjai voltak. Földbe mélyített házak nyomai is előkerültek, a tárgyi (edények, viseleti tárgyak) leletek pedig a római technológiai tradíciók folytatását mutatják.

Régészeti leletek alapján meghatározható egy közösség kulturális és etnikus identitása, de az egyének esetében a változó etnikumra következtetni bonyolult feladat, és igaz ez a mözsi lelőhelyre is. Annyi biztos, hogy a maradványlakosságra nagy tömegű idegen elem települt, uralmi pozícióba jutott, és megfigyelhető az összeolvadás: az új vizsgálati eredmények nagyon sokat elárulnak az átalakuló közösség kulturális habitusáról.

Hunok hozták divatba

A 96 sír nyolc százaléka római téglasír, ami a helyi romanizált lakosság továbbélését mutatja, a temetőt ők alapították. Nagyjából egy-két évtizeddel később jelent meg az újonnan érkező népességre jellemző, úgynevezett padmalyos temetkezés – nagyon röviden azt jelenti, hogy a sírgödör hosszanti oldalán üreget vájtak, ide helyezték a holttestet.

Itt érdemes kitérni a laikust talán legjobban érdeklő koponyatorzításra: a testdeformálás egy formájáról van szó, a csecsemők koponyáját (fiúkét és lányokét egyaránt) bandázskötéssel látták el, így annak csontjai hosszúkás, ovális formát felvéve szilárdultak meg. A szokás a II–III. században jelen volt Közép-Ázsiában, majd a hunokkal jutott el nyugatra, mondhatni divattá vált.

A Kárpát-medencében a szokás lassan visszaszorul, de a VIII. századig fordulnak elő szórványosan a leletek között, éppen ezért szenzációs a mözsi temető: mert a 96 itt nyugvó ember felének ilyen eltorzított koponyája volt. Ilyen magas arány egyetlen populációban mindeddig példa nélküli

– emeli ki Vida professzor.

Egy azonos kulturális és biológiai hátterű közösségben eredetileg a szociális identitás kifejezésére szolgálhatott a hosszúkás fejforma: méltóságot fejezhetett ki, tiszteletet ébreszthetett, esetleg félelmet kelthetett, elképzelhető, hogy az elit ilyen módon akarta megkülönböztetni magát a társadalom többi csoportjától, s ez a testdeformálás az elit kiváltsága volt. Hiába hun hatásra vált divattá nyugaton, később, az V. században a Kárpát-medencében a torzított koponya már nem jelent feltétlenül hun etnikumot, sőt, a temetkezési szokások alapján, sztyeppei nomád elemek hiányában Mözs egykori lakói nem voltak hunok.

Közös fejforma

A „közös fejforma” esetükben identitásképző tényezőnek tekinthető, ahogy a professzor fogalmaz:

a koponya formájának módosításában kifejezésre jutó kollektív identitás a hun korban alapot szolgáltathatott különböző kulturális és biológiai eredetű csoportok együttműködéséhez.

Ennek bizonyítéka, hogy idővel már a romanizált „őslakosok” elhunyt gyermekeinek (a római típusú sírokban) koponyáján is kivétel nélkül megfigyelhető a mesterséges torzítás. És miért lehetünk olyan biztosak benne, hogy egyazon, lassan közösséggé váló populációról van szó? Ebben egy nagyon érdekes természettudományos módszer, a stronciumizotópok vizsgálata segíti a régészeket.

A stroncium mennyisége minden geológiai környezetben eltérő, a talajból, vízből kimutatott aránya alapján kisebb-nagyobb földrajzi egységeket tudunk meghatározni a világ bármely pontján. A táplálékkal, ivóvízzel az izotópok az emberi szervezetbe jutnak, majd a tejfogváltással tinédzserkorban rögzülnek elsősorban a fogakban.

A stronciumizotópok elemzésével tehát az emberi maradványokból is meg lehet állapítani, hogy az illető hol töltötte életének ezen korai szakaszát

– magyarázza Vida Tivadar.

Fotó: ELTE

Érdekesség ebből a szempontból, hogy a máshol született bevándorlók idősebb tagjai itt fejezték be életüket, és az eltemetett csecsemők és gyerekek mind helyben születtek – ekkoriban egészen magas, 30–40 százalékos volt a gyermekhalandóság. Nagyon kevés, összesen két személy volt viszont, aki a mai Mözs közelében létesült faluban született és halt is meg, ami csak egyet jelenthet: a második generáció tagjai 470–480 körül hirtelen elhagyták a települést.

Válságot jelez a köles

A kutatók e mellett vallatóra fogták a maradványokban fellelhető szén- és nitrogénizotópokat is, ezek a táplálkozásról közvetítenek információt. Pontosabban a különböző növényfajok eltérő fotoszintézisére, ám az árulkodó izotópok megtalálhatók az ezeket elfogyasztó emberek csontjaiban is.

Az látszik, hogy a római korban ismert többféle gabona rovására elterjedt, sőt dominánssá vált a köles. Igénytelen, gyorsan fejlődik, évi két alkalommal is lehet aratni, betakarítása viszonylag egyszerű: épp ezért az emberek általában válságok idején állnak át mondjuk búzáról a köles termesztésére.

Mindez pedig bizonyítja a feltevést, miszerint a népvándorlás kora bizonytalan időszak volt az egyszerű lakosság szempontjából, és több területen is visszalépést hozott. Cáfolja viszont a régi tételt, amely úgy vélte, a kölestermesztés egyfajta sztyeppei tradíció lett volna: korábban is megvolt Európa ezen területén is, ám csak kényszerből és időszakosan vált uralkodóvá.

A tanulmány

A Mözs-Icsei dűlő lelőhelyen feltárt, V. századi közösség temetőjének részletes elemzéséből készített tanulmány nemrég jelent meg a rangos PLOS ONE folyóiratban. A kutatásokra a Vida Tivadar és Corina Knipper (Curt-Engelhorn-Zentrum Archäometrie, Mannheim) által vezetett NKFIH/OTKA – DFG nemzetközi projekt keretében került sor. A magyar munkacsoport tagja volt Koncz István, Rácz Zsófia, Mende Balázs Gusztáv, Ódor János).

Kiemelt kép: PLOS One 

Ajánlott videó mutasd mind

Két méterrel lejjebb süllyedt a Duna

Jelentősen csökkent a Duna hordalékmennyisége, a folyó rövidebb és keskenyebb lett, a medre lesüllyedt – a következmények ma már beavatkozást sürgetnek.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.