A biológiai hadviselés – de legalábbis ennek szándéka – egyidős az emberiséggel: hullák, fekália, „mérgező bűzök”, majd a XX. század elején már valódi kórokozók váltak egyre pusztítóbb fegyverekké. Az első világháború után az „elsőként” való alkalmazásukat a Nemzetek Szövetsége betiltotta, de azt nem, hogy az országok készleteket halmozzanak fel, és válaszcsapásként, szigorúan „másodikként” be is vessék. A II. világháborúban Japán kínaiak százezreit ölte meg ilyen aljas módon, de Adolf Hitler például megtiltotta biológiai fegyverek bevetését.
Pedig ha valakiből, hát belőle bőven kinézték, a szövetségesek ezért fokozták erőfeszítéseiket a visszavágás érdekében, de az alkalom szerencsére nem jött el. A biológiai arzenált viszont még évekig-évtizedekig fenntartották és továbbfejlesztették, bár a katonai vezetés ezt egyre kevésbé kívánta.
Az atom- és hidrogénbombák növekvő készletei mellett a baktériumokon vagy vírusokon alapuló tömegpusztító fegyverek mindinkább megbízhatatlannak és elavultnak tűntek – erről szólt korábbi, ebben a témában írt cikkünk.
A Szovjetunió titkos kísérleteivel folytatjuk beszélgetésünket Dr. Rózsa Lajos biológussal, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúcótudományi Intézetének tudományos tanácsadójával, akinek egyik kutatási területe a biológiai agresszió története.
Amint betiltották…
Richard Nixon 1971 végén állt a Biológiai- és toxinfegyver-tilalmi egyezmény tervével az ENSZ elé. A dokumentum a kórokozók és biológiai makromolekulák fegyverré alakítását, az ilyen fegyverek gyártását, birtoklását, vagy bármilyen felhasználást tiltja – beleértve a válaszcsapásként való felhasználást is, továbbá előírja a korábban felhalmozott készletek felszámolását.
Nem tudni, mi vezette erre az amerikai elnököt, a »rossz nyelvek szerint« az USA már olyan előnyre tett szert e téren, hogy be akarta fagyasztani ezt az állapotot, vagyis véget akart vetni a versenynek
– mondja a 24.hu-nak a szakember.
A ’70-es évek feszült hidegháborús légkörében ritka felemelő esemény volt, amint az ENSZ-tagállamok nagy része az egyezményt aláírta és ratifikálta, betartásáért különös, kiemelt diplomáciai felelősséget vállalt az USA, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió, melyek az egyezmény úgynevezett letéteményes országai lettek.
…a szovjetek rákapcsoltak
A színfalak mögött viszont épp ezekben a hónapokban indult a Szovjetunióban az egyezmény szellemének gyökeresen ellentmondó változás. 1971-ben Jurij A. Ovcsinnyikov biokémikus, a Szovjet Tudományos Akadémia frissen kinevezett fiatal, tehetséges és ambiciózus alelnöke kollégájával, Vlagyimir M. Zsdanov virológussal bebocsátást nyert az akkoriban ereje teljében lévő, teljhatalmat élvező Leonyid I. Brezsnyev pártfőtitkárhoz.
Sikerült meggyőzniük, hogy korlátlan lehetőségeket kapjanak a legmodernebb molekuláris biológia, biotechnológia és mikrobiológia fejlesztése és kutatása céljából. Adott viszonyok között ez természetesen csak a hadsereg berkein belül volt elképzelhető, így hát
Miért épp ekkor? Mert korábban, a sztálini korszakban a diktátor sarlatán kegyence, Trofim Gy. Liszenko hagymázas téveszméit kellett magasztalni, miközben a klasszikus szovjet genetika kiemelkedő nagyságait bebörtönözték vagy kivégezték. Később, Nyikita Hruscsov idején már érezhető volt az enyhülés, amit Ovcsinnyikov és társa sikerrel lovagolt meg Brezsnyevnél.
Postán rendelték a kórokozókat
Szovjet tudósok korábban is próbálkoztak biológiai fegyverek előállításával, ám ennek részleteiről gyakorlatilag semmit nem tudunk. Tény viszont, hogy a munka a régi biofegyverprogram romjaira épülve elhozta a szovjet molekuláris biológia aranykorát. Sőt, rögtön behemóttá növelte:
Megoldották számos gyilkos baktérium (a lépfene, tularémia, pestis, brucellosis és Q-láz kórokozói) és vírus (himlő, Ebola, venezuelai ló encefalitisz, Marburg, Machupo vírusok) üzemi termelését és fegyverré alakítását. A ritka kórokozók törzseit olykor postán rendelték például a párizsi Pasteur vagy a stockholmi Karolinska Intézettől, ahonnan ezeket gond nélkül el is küldték, hiszen a címzett látszólag egy, a gyógyítás érdekében dolgozó civil intézmény volt.
Kórokozó kimérákat is kifejlesztettek
A hetvenes évek második felében már több tíztonnás mennyiségű kórokozót termeltek évente. A gyakorlatban ezt úgy képzeljük el, hogy a vírusok, baktériumok egyfajta hibernált vagy spóra alakban hatalmas raktárakban várták a bevetést, de e végtelenségig nyilván nem lehetett őket tárolni, ezért a „lejárt” készleteket megsemmisítették, helyettük folyamatosan újakat állítottak elő.
Jelentős technológiai fejlesztéseket folytattak, baktérium törzseikbe például molekuláris biotechnológiai eszközökkel ültették be az antibiotikum-rezisztencia géneket. Megoldották a baktérium spórák bevonását UV-tükröző réteggel, ami azért jelentős, mert e nélkül a fertőző aeroszol felhőket a napfény gyorsan sterilizálja.
A kórokozók kijuttatásának leghatékonyabb módja ugyanis a ködpermet volt bármilyen eszközzel. Szórhatták a földről, repülőgépekről, amint manapság a kémiai szúnyoggyérítés folyik, de szerelhették rakétákra is: a magasban szétterülő aerosol egész városokat képes lehet beborítani.
Képesek voltak úgynevezett genetikai kimérákat kifejleszteni, olyan gyilkos kórokozók hibridjeit, melyek eddig ismeretlen betegségeket okozhatnak. Ezek ellen még maguk a kutatók sem élveztek védelmet, ám megesett, hogy egy-egy személyes tragédia csak még tovább növelte a hatékonyságot. Erről, és civilek százainak életét követelő balesetekről lesz szó sorozatunk következő részében.
