Egy valamire biztos nem számított az a sok ezer takács és iparos meg a családjuk, akik gyalog indultak Manchesterbe 1819 augusztusának egyik hétfő reggelén: hogy vér fog folyni ezen a napon. A külvárosokból, a környező városokból és falvakból is jöttek, illemtudóan felöltözve, a gyerekeiket kézen fogva, fegyelmezett oszlopokban vonultak transzparenseik és zászlóik mögött, miközben a zenekarok hazafias nótákat fújtak, hogy kellemesen töltsék a napot a szabadban, és meghallgassák a parlamenti reformokat követelő szónoklatokat.
Szép nyári nap volt, az összejövetel pedig teljesen törvényes. Az volt a cél, hogy megfontolják – nem pedig követeljék – „a reform bevezetésének legtörvényesebb és leghatékonyabb módját”. A tüntetőket figyelmeztették, hogy ne zavarja őket a minden bizonnyal jelentős rendfenntartók és a helyi milícia jelenléte. Mondták nekik, ne hozzanak mást, hiszen nem is kell mást hozniuk, mint az „önmagukban bizakodó lelkiismeretüket”.
A peterlooi mészárlás
Ami azon a napon történt, az a legerőszakosabb cselekedet volt, ami politikai összejövetelen történt Nagy-Britanniában: mélyen megrázta a nemzetet, és a szavazati jogokért vívott hosszú harc döntő eleme lett.
Ez inspirálhatta James Wroe helyi újságírót is, aki „peterlooi mészárlásnak” nevezte, ezzel a szójátékkal utalva a négy évvel korábban lezajlott waterlooi csatára. Wroe-t cserébe egy évre börtönbe vetették, az újságját pedig betiltották a hatóságok. Viszont az esemény két évvel később hozzájárult egy másik progresszív újság, a Manchester Guardian (ma már The Guardian) megalapításához.
Nem törődtek velük
Peterloo idejében Manchester gyorsan fejlődött. Az előző 50 évben az ipari forradalom és a gyapotkereskedelem felfutása következtében négyszeresére nőtt a város. 1819-re a népesség létszáma meghaladta a 100 ezer főt, az emberek jobban fizető munkát remélve özönlöttek ide Lancashire és Cheshire vidékéről, Írországból. A gyárak gépesítése véget vetett a hagyományos, otthon végzett kézi szövésnek, amitől kevesebb munkáskézre volt szükség.
Ezt a folyamatot gyorsította a napóleoni háborúkat követő gazdasági válság, ami alatt felére csökkent a takácsok fizetése. Ráadásul a termés is nagyon gyenge volt (részben egy indonéziai vulkánkitörés eredményeként létrejött klimatikus változásnak köszönhetően, amiről nem tudtak), és emiatt magasba szöktek az élelmiszerárak.
A kedvezőtlen körülmények miatti elégedetlenség során vetült fel a parlamenti reform szükségessége. Azt akarták az emberek, hogy a törvényhozók tartsák jobban szem előtt a polgárok szükségleteit: legyen megfelelő képviseletük a Westminsterben, s ne lehessen tovább figyelmen kívül hagyni a valós helyzetet. Manchester akkoriban az északi területek legnagyobb és legfontosabb új városának számított, de mivel nem volt választott parlamenti képviselője – ellentétben néhány déli „rohadt körzetnek” nevezett, csekély számú választóval rendelkező, elnéptelenedett választókerülettel –, ezért az itt élők nem tudták hatékonyan képviseltetni az érdekeiket.
Az erőszak elszabadul
Lord Liverpool tory kormánya tudta, hogy a parlamenti rendszer kiegyensúlyozatlan, de még a békés tiltakozóknak sem akart teret engedni. Sokakban elevenen élt a francia forradalom emléke, és attól tartottak, hogy ha engednének a követeléseknek, az Nagy-Britanniában is hasonló következményekkel járna.
A kormány csak korlátozott eszközökkel rendelkezett, hogy elfojthassa az esetleges zavargásokat: még nem voltak rendőri erők, csupán különleges rendfenntartókat lehetett mozgósítani, illetve helyi milíciákat és reguláris csapatokat kirendelni – és elsődlegesen abban bizakodtak, hogy a besúgók majd kellő információval ellátják őket.
A kormány nehezen tudott különbséget tenni a békés és az erőszakos tüntetők között, amiben az sem segített, hogy néhány reformer erőszakos retorikával kacérkodott. Sidmouth vikomt, a belügyminiszter titokban jogi védelmet ígért az elöljáróknak arra az esetre, ha erőszak törne ki, és segítségül kellene hívni a csapatokat.
1819-ben egy sor nagyszabású, békésen lezajlott nyilvános reformtalálkozót rendeztek szerte a vidéken, beleértve egy korábbi rendezvényt is a Szent Péter mezején, egy Manchester határában lévő, másfél hektáros területen. Emiatt a helyi elöljárók és a kormány támogatói, köztük gyártulajdonosok és üzletemberek izgatottan készültek az 1819. augusztus 16-i a gyűlésre, ami az eddigi legnagyobb ilyen jellegű összejövetelnek ígérkezett.
Azokat a csoportokat, amelyek azt tervezték, hogy részt vesznek a gyűlésen, a Pennine-hegység lábánál gyakorlatoztatták, hogy a nagy napon tartani tudják a sort. Sajnos a hatóságok nem így látták, és aggódtak, hogy a találkozó a reformisták általuk demagógnak tartott, vezető parlamenten kívüli szónoka, Henry Hunt politikai demonstrációja lesz. Hunt azon a nyáron számos összejövetelen szónokolt szerte az országban, többek között a korábbi manchesteri gyűlésen is anélkül, hogy letartóztatták volna, és a Szent Péter mezei találkozó előtt pár nappal engedélyt kért a helyi hatóságoktól annak érdekében, hogy a rendezvény törvényes legyen, azok pedig zöld utat adtak neki.
Összeértek a kalapok
Az elöljáróság azon a hétfőn talán akkor esett pánikba, amikor megpillantották a Manchesterből és a környező városokból és falvakból odaözönlő hatalmas tömeget. A későbbi becslések szerint 60 ezer ember verődött össze délután 13 órára, amikor Hunt fellépése esedékes volt. A szemtanúk szerint olyan szorosan álltak, hogy szinte összeértek a kalapok.
Az elöljáróság egy szomszédos épület első emeletéről figyelte az eseményeket, és nem kockáztatott. A nemrégen alakult manchesteri és salfordi önkéntes lovasság a közeli mellékutcákban várakozott. Ezek az új kék-fehér egyenruhájukban büszkén feszítő egységek csupán részidős lovas járőrök voltak. A helyi üzletemberek, gyártulajdonosok és fiaik támogatták őket.
Kivonult még a reguláris lovasság 15. huszárezredének egy csapata, valamint 400 főnyi gyalogság két kis ágyúval, és egy hosszú fadorongokkal felszerelkezett, speciális rendfenntartó osztag, akiket kimondottan erre az alkalomra fogadtak fel.
A helybéli vagyonos emberekből, visszavonult üzletemberekből, jogászokból és egy lelkészből álló elöljáróság láthatóan nem értett egyet a politikai reformokkal – és megtették az óvintézkedéseket: összehívtak néhány hűséges toryt, akiket, amennyiben szükséges, meg lehet majd esketni, hogy a várost tényleg veszély fenyegette. Így is történt, miközben a tömeg odalenn gyülekezett. Később az elöljárók azt állították, hogy ők felolvasták a Riot Actet, a tömeg feloszlatásának hivatalos dokumentumát, ám ha így is történt, azt senki nem hallotta, és biztosan nem tartották be a törvénybe foglalt egy órás várakozást, hogy az összegyűltek szétoszolhassanak.
Egy hétéves kisfiú azonnal meghalt
Hunt délután negyed kettőkor egy nyitott hintóban érkezett a tömeg széléhez támogatói kíséretében. Fellépett a szónoki emelvényre – ami két összekötözött kordé volt –, és alighogy elkezdte beszédét, amikor az elöljáróság megparancsolta a manchesteri rendfenntartók helyettes vezetőjének, a korrupt és félelmetes egykori fonómunkásnak, Joseph Nadinnek, hogy menjen és tartóztassa le. Az önkéntes lovasságot is odaküldték, hogy segítsenek neki.
Az emberek nagyon szorosan álltak a szónoki emelvény körül, ezért az önkéntes lovasság a szablyájával csapkodott, de ennek ellenére úgy látszott, hogy elnyeli őket a rémülten bámuló tömeg.
Ezenközben Nadin odaért az emelvényhez, és letartóztatta Huntot, majd hátra, az elöljáróság épülete felé lökdösték őt egy sor gúnyolódó rendfenntartó között, akik a fejét ütötték, amint elérte az épület lépcsőjét. Aztán magukat a rendfenntartókat is támadás érte, bár valószínűleg véletlenül: kettőjüket megölték a katonákkal kirobbant csetepatéban.
Mindenkit kaszaboltak
Az elöljáróság beparancsolta a tömegbe a huszárokat, hogy mentsék meg az önkéntes lovasságot, mert látszott, hogy egyre inkább szétszóródva bukdácsolnak a tömegben, a zászlójukat lobogtatva. A huszárok talán kissé fegyelmezettebbek voltak, mint az önkéntes lovasság, de nekik sem volt tapasztalatuk a tömeg megfékezésében, és bár a tisztjeik később állították, hogy igyekeztek csak karlappal oszlatni az embereket, nemsokára már mindenkit kaszaboltak, aki elérhető távolságba került.
Az emberek menekülőre fogták, összeütköztek, átestek egymáson futás közben, és igyekeztek elkerülni a villogó pengéket és a lovak patáit. Néhányan a közeli kvéker imaház területére futottak be, ám a lovasság utánuk nyargalt. Páran leestek az épületek pincelépcsőin, vagy a falaknak és a korlátoknak szorultak.
A csapatok az elöljáróság előtt gyülekeztek. Háromszoros hurrában törtek ki. William Hay tiszteletes, az elöljáróság egyik tagja gratulált nekik; a következő napon majd köszönetet mondanak nekik a helyi toryk, a későbbiekben a régensherceg (1820-tól IV. György néven az ország királya) is küld nekik egy üzenetet, amiben elismerését fejezi ki, mivel „megőrizték a köznyugalmat”.
Elrejtett sebek
A tüntetés túlélői másképp látták. A Manchesterből kifelé vezető utak tele voltak sebesültekkel. A manapság elfogadottnak tekintett tizennyolc halottat nem számítva, a tüntetés napján vagy később mások is belehaltak sérüléseikbe. A reformista aktivisták által pár nappal később készített veszteséglisták mai elemzése azt jelzi, hogy legalább 654 ember sérült meg annyira, hogy orvosi kezelésre legyen szüksége. Mások talán maguk látták el a sebeiket, mivel féltek, ha a munkaadójuk rájön, hol sérültek meg, elveszíthetik a munkájukat.
Feltűnően sok sérült volt gyermekes házasember, az írek aránya is különösen kimagasló volt (valószínűleg a zászlóikról lehetett őket megismerni); a sérültek negyede nő volt, akiket karddal sebesítettek meg vagy összetaposták őket a lovak.
A csapatok és védelmezőik azt állították, hogy a felvonulók köveket dobálva megtámadták őket, de az ellátott sebek – 48 százalék volt kardtól származó sérülés, 26 százalékukat a lovak és 26 százalékukat a tömeg lökte fel vagy taposta meg – azt jelzik, hogy a sérülések nem kőzáporhoz, hanem a lovasság támadásához köthetők.
Valóságos gyilkosság
Az egyik áldozat, a 25 éves James Lees, aki katonaként szolgált Waterloonál, de később takács lett, azt mondta a rokonainak, mielőtt három héttel később belehalt a fejére mért két mély kardcsapásba:
Waterloonál ember emberrel állt szemben, de ez itt valóságos gyilkosság volt.
Lees a manchesteri kórházban nem volt hajlandó megígérni, hogy a jövőben nem vesz részt reformgyűléseken, ezért kezelés nélkül küldték el.
A következő évszázad során lassanként bevezették a tömeg által Peterlooban követelt reformokat, bár 99 évbe telt, amíg a nők szavazati jogot kaptak. Innen visszanézve nehéz megítélni, hogy milyen eredményre vezetett volna a manchesteri gyűlés, ha a szervezők szándékai szerint békésen ér véget. A fegyvertelen, békés tüntetőkre rontó lovasság brutális támadása miatt a demokráciáért vívott harc mérföldköve lett, és ez biztosította, hogy soha ne merüljön a feledés homályába.
A teljes cikk a magyar nyelvű BBC History legújabb, 2019. augusztusi számában olvasható.
