Királyréten, a Börzsönyben élő egyetlen ismert hiúz területének peremén rendeztek sajtókirándulást a WWF Magyarország és a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei. A program elsődleges célja a 2017-ben indult uniós LIFE-projekt bemutatása volt, amely kontinensünk szigorúan védett nagyragadozói és az emberek együttélését hivatott elősegíteni. És persze megismerhettük Börzsönyi Szilveszter Botondot is.
Érdemes azzal a közismert ténnyel kezdeni, hogy Európában az intenzív tájátalakítás és a mértéktelen üldöztetés a kipusztulás szélére sodorta nagyragadozóinkat, ám különböző érdekcsoportok közös természetvédelmi erőfeszítései az utóbbi évtizedekben megállították a folyamatot.
Tökéletes ragadozó, igazi nagy macska
Magyarország fenti számokhoz történő hozzájárulása egy tized százalék alatti, már ami a hiúzt és a farkast illeti, medvéből tavaly óriási szenzáció volt a nálunk kóricáló 3-5 példány is. Az ok egyszerű. Ezek az állatok jókora, háborítatlan erdőségekben érzik jól magukat, amelyek hazánkban az Északi-középhegység több részén is adottak a Börzsönyben, a Bükkben vagy Aggtelek környékén például. A vadászatuk betiltását követően meg is indult visszatelepülésük a Felvidék irányából.
Élőhelyének nyugalmára a legérzékenyebb az óvatos macska, az eurázsiai hiúz. Fenséges állat, ha méreteire vagyunk kíváncsiak képzeljünk el egy közepes németjuhászt: egy átlagos hiúz 25-30 kilót nyom, a nagyobb hímek marmagassága eléri a 70 centimétert, súlyuk a 35 kilogrammot. Ehhez adjuk hozzá a macska ruganyosságát, acélos izmait és félelmetes fegyverzetét, és máris előttünk áll egy roppant hatékony ragadozó.
Máskülönben gyakorlatilag azt zsákmányol, amihez kedve van, elég ügyes és fürge madarakhoz, nyulakhoz és elég erős rókák, őzek, sérült szarvasok leterítéséhez. Egyedül a nagyjából 20 kg feletti vaddisznóknak, illetve a kifejlett, egészséges szarvasoknak nincs tőle félnivalójuk.
Egy őz például vagy két hétre elegendő táplálékot biztosítana számára, ám ennél jóval gyakrabban kell vadásznia, mert ha az időjárás fogyasztható állapotban is tartja a húst, a többi állat – elsősorban a vaddisznók – hamar eltakarítják a maradékot.
A farkas is behúzza a farkát
Természetvédelmi szakembereknek az újságíró félve teszi fel a kérdést, de kínzóbb lenne, ha beragadna: mi van, ha farkas és hiúz találkozik? Mentségemre legyen mondva, az afrikai természetfilmekben mindennapos hiénák és oroszlánok összecsapása.
Nos, nálunk nem. Farkasok és hiúzok közt nem folyik annyira éles konkurenciaharc, mint a szavannákon, a két faj nagy ívben elkerüli egymást. Pontosabban a falka közeledtére a hiúz továbbáll, vagy uccu fel a fára.
Azért nem kell ennyivel beérnünk, megtudtuk, hogy ha „elkerülhetetlen”, a nagymacska egy magányos farkast vagy két egyedet azért sikerrel felpofozna, de ennél nagyobb társaság ellen nem lenne esélye. Egyik ragadozó sem kockáztatja a sérülést az értelmetlen harcban, ez egy kiváló felvétel:
Börzsönyi Szilveszter Botond
Visszatérve a stabil lábakon álló tudományhoz, a források alapján – a vadásznaplók szerint – hazánkból az első világháború környékén eltűnt a hiúz, de biztos adatok nem állnak arról rendelkezésre, hogy valóban teljesen kipusztult-e, és ha igen, mennyi ideig kellett nélkülöznünk.
Az 1980-as években egyre több észlelés történt, napjainkban pedig lábnyomok, prédák maradványai vagy szőrcsomók, illetve kameracsapdák felvételei bizonyítják az eurázsiai hiúz tartós megtelepedését az Északi-középhegységben. Főleg a Börzsöny, a Bükk, a Tarna vidéki dombság, az Aggteleki-karszt és a Zempléni hegység erdeiben.
Viszonylag nagy terület, mégse gondoljuk túl: a legoptimistább becslések szerint is legfeljebb 10-20 hiúz él Magyarországon. Ezekből egyetlen egy példány – van, aki szerint talán kettő, de bizonyítani csak egyet lehet – a Börzsönyben, ő Börzsönyi Szilveszter Botond. Középső nevét onnan kapta, hogy éppen újév napján fedte fel nemét egy kameracsapdának.
Ez érthető módon nem az a kép, ahol szebbik felét fotóztatja, hanem a róla készült eddigi legjobb portré:
Szilveszter Botond tehát vígan éli életét a Börzsöny több-kevésbé érintetlen erdeiben, vagy inkább helyesebb úgy fogalmazni: a kirándulók és az erdészeti tevékenység okozta jelenlegi zavarást elviseli. Egy-egy hiúz 80-100 négyzetkilométernyi területen barangol, a Börzsöny 3-4 nagymacska eltartására bőven alkalmas lenne. Kérdés, hogy valaha is elérik-e ezt az egyedszámot, tekintve a nagyragadozókat célzó alkalmi, illegális elejtéseket.
Újra meg kellene tanulni együtt élni
Térjünk vissza néhány mondat erejéig az általánosságokhoz. A nagyragadozók visszatérését bizonyos félelemmel, idegenkedéssel fogadja a vadászok, a gazdálkodók és a lakosság egy része is. Elviszi a jószágot, elpusztítja, elűzi a vadat, „megtámad” az erdőben.
A cikkünk elején említett EuroLargeCarnivores LIFE projekt a félelmek és aggodalmak legyőzését, valamint az érintettek közötti párbeszéd és tapasztalatcsere elősegítését tűzte ki célul. A résztvevő WWF Magyarország, más európai WWF irodák, a baden-württembergi Erdészeti Kutatóintézet, az olaszországi Eliante Intézet és az Elmauer Intézet olyan európai platform létrehozásán dolgozik, ahol a különböző érdekcsoportok megoszthatják tapasztalataikat. Hamarosan a magyar nyelvű weboldal is jó minőségben elérhető lesz, egyelőre angolul itt, illetve ez a videó:
A problémát nem itt és most, főleg pedig nem mi fogjuk megoldani, zárásként csak két mondat. Aki kicsit is érdeklődik az élővilág iránt, tudja jól: a csúcsragadozóknak kulcsszerep jut adott ökoszisztéma egészségnek megőrzésében. És nemcsak a „túlnépesedés” megakadályozásával, a beteg, gyenge egyedek eltávolításával, hanem az erdők, sőt egyes mezőgazdasági területek megóvásával is. Nagyon kisarkítva és leegyszerűsítve: a farkas, hiúz, medve által fenyegetett vad állandó mozgásban van, nem „ér rá” nagy területeket tarra rágni.
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
