Emberi természetünknél fogva szeretünk érzelmek alapján dönteni: a kávézóban azt a fajta kávét választjuk, amelyet a leginkább megkívánunk, Netflixen azt a filmet nézzük meg, amihez éppen hangulatunk van, és ha rossz napunk van, akár úgy is dönthetünk, hogy kihagyjuk az aznapi edzést, és inkább egy-két tábla csokival vigasztalódunk.
Azt hihetnénk, a döntés, hogy ki kormányozza az országunkat, egy analitikus, ésszerű választási folyamat következménye, ahol az eszünkre hallgatunk és nem az érzelmeinkre.
Ez azonban nem így van, legalább egy minimális szinten mindannyian a politikai propaganda áldozatai vagyunk, az pedig kicsit sem az eszünket, sokkal inkább a szívünket és az előítéleteinket célozza be.
Az is propaganda, ha a dohányzás káros hatásaira hívják fel a figyelmet
Forrás: Wikimedia
A propaganda nem volt mindig ilyen negatív töltetű szó, és most is több formáját megkülönböztethetjük.
Beszélhetünk vallási propagandáról, amely jelenthet egyszerű taggyűjtést is a gyülekezetekbe vagy szektákba (mindenféle negatív felhang nélkül), vagy háborús propagandáról is, amely szólhat akár a katonák toborzásáról és lelkesítéséről is.
A reklámokban is propagandaüzenetek hatnak ránk, amikor az egyik mosóport használó nő boldogabb és sikeresebb, mint a másikkal mosó, vagy a cukros sportitalt fogyasztó férfi egészségesebb és fittebb, mint az, aki nem iszik ilyeneket.
Sőt, a politikai propagandának sem kell negatívnak lennie: így nevezzük a társadalmi információs kampányokat is, amelyek például a biztonsági övek használatának fontosságára vagy a dohányzás káros hatásaira hívják fel a figyelmet.
Minden olyat propagandának hívunk, amely Ehhez különböző eszközöket használ, ezeknek egy része teljesen korrekt, de bőven akad olyan módszer is, amely kimeríti a bújtatott befolyásolás fogalmát, és közel áll a cenzúrához, illetve az egyszerű hazugsághoz.
Fehér, fekete és a veszélyes szürke zóna
A propagandát Zbyněk Zeman cseh történész szerint fehér, szürke és fekete kategóriákra oszthatjuk aszerint, hogy milyen eszközökkel él a befolyásolás céljából.
- A fehér propaganda egyértelműen feltünteti az üzenetek eredetét és szándékát, lehetőséget biztosít arra, hogy az ellenvélemény is elhangozzon, a befogadói pedig tisztában vannak azzal, hogy őket most éppen befolyásolni akarják. Ilyen propagandaüzenet volt például az első és a második világháború során az, hogy minél több férfi csatlakozzon a hadsereghez, hogy megvédje otthonát – ez is érzelemalapú befolyásolás volt, de mindenki tudta, kitől érkezik és mi a célja. A fehér propaganda PR-technikákat és egyoldalú megközelítést alkalmaz az üzenete hatásosabbá formálásában.
- A fekete propaganda egyértelműen a veszélyesebb fajta, ekkor a befogadóknak fogalmuk sincs róla, hogy szándékosan befolyásolni és irányítani akarják őket. Az üzenetek forrása általában ismeretlen, vagy nem az, amit feltüntetnek. Háborús helyzetben igencsak gyakori a fekete propaganda, a britek például a második világháborúban több olyan rádióállomást működtettek, amelyek látszólag német forrásból érkeztek és a németeknek szóltak, de valójában brit ügynökök készítették a felvételeket. Ilyen volt a Gustav Siegfried Eins nevű rádióállomás, amelynek „hírmondója”, Dr. Chef náci extrémistának adta ki magát, aki Adolf Hitlert is azzal gyanúsította: túlságosan gyenge kézzel bánik ellenfeleivel. Közben persze a cél az volt, hogy a náci párttagok állítólagos korrupcióját és szexuális zaklatási ügyeit emlegesse, és ezt úgy adja át a német hallgatóknak, hogy nem tudatosodik bennük: ez a rádióállomás igazi üzenete.
- A szürke propaganda a kettő keveréke, és ez az igazán ingoványos terület. Amikor még azt sem tudjuk, hogy az befolyásol-e minket, akitől az üzenetet halljuk, kapjuk, és azt sem, hogy igaz-e, amivel megpróbálnak az érzelmeinkre hatni.
Az ösztöneinkre hat, és kizárja az észérveket
A politikai kommunikációnak mindig célja a meggyőzés, de különbség lehet, hogy az „újakat” szeretnék megszólítani, meggyőzni, vagy a saját tábort készenlétben tartani
– mondta a 24.hu-nak Demeter András, a Mindset pszichológiai szaklap politikai pszichológiai szakújságírója és rovatvezetője.
A propaganda a csoporttagságaink (például nemzetiség, pártpreferencia) kidomborítása mellett nagyban alapoz a saját csoportunkra leselkedő veszélyekre és a vezető – aki egyben sokszor maga az üzenetküldő – tekintélyére. Mindezt erős, de egyszerű, ösztöneinkre ható üzenetek formájában menetrend szerint szállítja.
A propaganda egyik legfontosabb eszköze ugyanis az egyszerű, érzelmi töltettel rendelkező, gyakran ismételt üzenet: a propagandista ezeket addig szajkózza, amíg a befogadók, azaz a célcsoport agyában igazsággá nem válik. A megcélzott emberek az üzenetet perifériás úton, vagyis nagyjából tudattalanul dolgozzák fel, nem realizálják, hogy pontosan mi is történik velük.
a szíriai polgárháborúból menekülteket a pártpropaganda sikeresen egyetlen homogén masszává gyúrta, amelytől félnünk kell, mert minket akar bántani.
A propaganda egy érzelemdús történetet is ír az emberek számára, amiben aztán megtalálhatnak olyan elemeket, mint a harc vagy a haza védelme, melyek mozgósítanak, fókuszálják a figyelmet, szóval azt az érzést keltik, hogy a történelem nem állt meg, a szemünk előtt zajlik és magunk is alakítói lehetünk
– mondta Demeter.
Véleménybuborékban az élet könnyű
Ehhez kapcsolódik a propaganda egy másik fontos befolyásoló eszköze, a vakcsoport képzése: ez a csoporthoz tartozás vágyát használja ki, amely nagyjából minden emberben univerzális szükséglet. A propaganda olyan csoportokat képez, amelyet aztán szembeállít más csoportokkal, és
A vakcsoport egy véletlenszerűen összeállított embertömeget takar, amelynek irracionális, minden alapot nélkülöző csoportidentitása van, hiszen a csoport véletlenszerű, nem köti össze őket semmi, csak az ellenfél illúziója. A csoport tagjai egymást fel-, míg mindenki mást leértékelnek.
Ha mondjuk aktív és lelkes párttagok, aktivisták vagyunk, akkor a párt szólamai természetesen erősen áthatják az adott csoportot, kognitív szempontból egy véleménybuborékban az élet nem túl megterhelő
– mondta Demeter.
Ha cáfoljuk, azzal még erősebbé tesszük
Itthon a propaganda több eszköze egészen tisztán tetten érhető, és még csak nem is kell hozzá annyira elemeznünk a rejtett jeleket – a fantomra való összpontosítás és a saját társadalmi valóság megteremtése például lassan már a mindennapjainkat járja át, és egyre nagyobb mértéket ölt.
Egy kitalált ellenség jobban összekovácsolja a célcsoportot, és a sajátos világkép kialakítása egy olyan környezetbe helyezi őket, ami szerintük valóságos, de sok köze nincs ahhoz az élethez, amit a csoporton kívüli tagok érzékelnek. Ha ezt még összekötjük a félelem- és pánikkeltéssel, ami szintén a propaganda egy nagyon fontos eszköze, akkor
Sorra derülnek ki ugyanis, hogy a kormány által középpontba állított, migránsoktól hemzsegő országokról mesélő tanúk hiteltelenek és hazudnak – kifejezetten érdekes azonban, hogy ez a kormány által becélzott és érzelmileg manipulált csoportokat már egyáltalán nem érdekli, a cáfolaton átnéznek, és csak a propagandát hallják meg.
Ezeknek a propagandaüzeneteknek a témája és adagolása sem véletlen, akik vevők rá, azokat fokozatosan készenlétben kell tartani, bedobva mindig egy új elemet. Látni kell, hogy a propaganda tényleg csak a saját szekértábornak szól, kifelé, másoknak nem. Az elköteleződést megváltoztatni nagyon nehéz dolog, eleve inkább racionális munkát igényel. A propaganda befogadói számára az ismételgetés megerősítést jelenthet, ugyanakkor újabb igazolás számukra az is, ha az ellenzők az ellenszenvüket hangoztatják, tovább igazolva a „háborús” helyzetet
– magyarázta Demeter.
Fotó: Bielik István / 24.hu
Akinél az adat, annál a hatalom
Azt hihetnénk, hogy a propagandistáknak sokkal nehezebb dolguk van most, a 21. században, amikor az internet segítségével rögtön a világ majdnem összes fellelhető információja a kezünkben lehet, és könnyedén leellenőrizhetjük az állítások valóságtartalmát – de ez egyáltalán nem így van, sőt. a közösségi médiát pedig a pártok is aktívan használják nyíltan a szavazók és hívek gyűjtésére, de burkoltan a vélemények befolyásolására is.
Most, hogy kirobbant a Cambridge Analytica botránya, a média középpontjába került az, hogy a nagyjából 50 millió Facebook-felhasználó adataival való visszaélés akár a 2016-os amerikai elnökválasztás kimenetelét is befolyásolhatta, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Donald Trump és csapata volt az első, akik a közösségi médiát saját politikai céljaik elérésére használták.
Valójában Barack Obama használta elsőként a Facebookot az elnökválasztási kampányában, de ő még csak aktivistákat toborzott a közösségi oldalon. A második Obama-kampány idején a felhasználók már adhattak hozzáférést a saját adataikhoz, és ismerőseik adataihoz is – de ekkor még tudták, hogy pontosan milyen célból adják ki ezeket az információkat. Ennek a következő lépése a most kirobbant Trump-botrány, ahol olyan felhasználók és ismerőseik adatait szerezhette meg az amerikai elnöknek dolgozó elemzővállalat, akik nem adtak ilyen célú hozzáférést senkinek
– mondta el a 24.hu-nak Berkes Ákos közösségimédia-szakértő, a Flow PR kreatív igazgatója.
Ami igazán kirobbantotta a botrányt és feldühítette az embereket, hogy a felhasználók személyiségtesztnek álcázott adathalász programmal adták meg a hozzáférést a saját és ismerőseik adataihoz is.
Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy főleg, ha politikai célokra használja fel őket – ahogyan a vádak szerint Donald Trump is tette, aki ezzel akár el is dönthette a 2016-os elnökválasztás eredményét.
Már nem a kocsmában adjuk át az infót
Az internet ahelyett, hogy megállította volna az álhírek és a propagandatartalmak terjedését, még rá is segített.
Napjainkban a médiafogyasztás (ide értem az internetet is) hihetetlenül megnőtt. Az emberek sokkal többet tudnak a világról, mert sokkal több időt töltenek információk beszerzésével. Ezzel egy időben azonban egyre inkább rá is hagyatkoznak az információkra, és a tapasztalatok háttérbe szorulnak
– mondta Rajnai Gergely, a Méltányosság politikaelemző központ elemzője.
A propaganda így hatékonyabb tud lenni, mint valaha: az ’50-es években hiába mondták, hogy egyre jobban élnek a magyar emberek, ha a magyar emberek nagy része a kocsmából tájékozódott, és érezte, hogy ez nincs így. Manapság ezzel szemben egyre inkább a televízió és az internet az, ahonnan beszerezzük az információkat, a tapasztalatok háttérbe szorulnak, így a híreknek nem is kell feltétlenül a valóságon alapulniuk, ugyanis az ember a saját buborékján kívül egyre kevesebb szállal kötődik a valósághoz.
Emellett az is hozzájárul a propaganda sikeres terjedéséhez, hogy alapvetően bizalmatlanok vagyunk az állami intézmények, pártok és úgy egyébként minden hatósággal szemben, ezért
Ezek a „hírek” egy alternatív értelmezést kínálnak: az „igazság” az, amiről az emberek úgy vélik, hogy eddig elhallgatták előlük, ez pedig nem lehet véletlen, ezért hisznek benne. Paradox módon azonban hiába ad egyfajta kontrollérzetet, tovább növeli a bizonytalanságérzetet is, illetve a túlexponált és sokszor hangoztatott veszélytől megóvó párt és vezető is megkapja a bizalmat
– mondta Demeter András.
Ismerős lehet? Nem véletlen: a Fidesz jelenleg ezt a taktikát folytatja azzal, ahogy a külföldi, fabrikált és sokszor minden valóságalapot nélkülöző migránstámadásokról beszél. Facebookon sorra jelennek meg olyan videók a kormány által kontrollált médiatermékek oldalain, amelyek ugyan valódi támadásokat mutatnak be, de több évesek, nem is ott készültek, ahová a média helyezi őket, és semmi közük nincs a menekültválsághoz.
Álhírek és kamuprofilok dönthetnek a politikában
Azt tudni kell, hogy a Facebook és a Twitter képes felkutatni a nem természetes személyek által létrehozott kamuprofilokat, amelyek akár propagandát is terjeszthetnek
– mondta Berkes Ákos.
Mióta ez a Cambridge Analytica botránya után téma lett, többször észrevehető, hogy a Twitter csoportokban töröl ilyen felhasználókat. Ezek a profilok adatelemzéssel könnyen kiszűrhetőek: általában nagyon hasonló tartalmakat raknak ki, nagyon hasonló időpontban, ugyanazzal a néhány hashtaggel.
Talán ártalmatlannak tűnhetnek ezek a botok által irányított profilok, de egyáltalán nem azok: nemcsak Trump elnökké választásába, de akár a Brexit-szavazás alakulásába is beleszólhattak.
Itthon még nincs rá kutatás, hogy pontosan hány ilyen számítógépes program által irányított profil létezhet, és hogy beleszólnak-e ezek a politika alakulásába, de Berkes szerint azért az adatok árulkodóak: a hazai Facebook-felhasználók száma hosszú-hosszú éveken át ötmillió alatt volt, mostanában viszont ugrásszerűen megemelkedett.
Az elmúlt években 4,8-4,9 millió között stagnált a felhasználók száma, de az előző egy évben ez megugrott, most 5,6-5,7 millió környékére becsüljük. Eközben a nemzetközi trendek azt mutatják, hogy a fejlett világban a felhasználók száma az elmúlt években egyenesen csökken. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy valakik beregisztráltak egymillió kamuprofilt, de érdekes folyamatról beszélhetünk, ami nem illeszkedik a nemzetközi trendekbe, holott eddig nagyjából lekövettük azokat.
Berkes megjegyezte: fontos különbséget tenni az álhírek és az intézményesített média által kreált alternatív valóság között – míg előbbiek a kattintások miatt szinte bármit megosztanak, ami népszerű, megbotránkoztató, addig az utóbbiak a propagandagépezet részei, és tudatosan élnek vissza az olvasók bizalmával.
Ez azért lehet így, mert vannak olyan szereplők, akik felismerték, hogy ebben a közösségi médiaközegben nem feltétlenül a hírek valóságtartalma a lényeg, hanem az, hogy a fogyasztók mennyire érzik ezt valóságosnak.
Kiemelt kép: 24.hu montázs
Fotó: Vajda János / MTI
