A Hunyadi János, Vitéz Mihály és Kapisztrán János vezette magyar és szerb vitézek világraszóló diadalt arattak Nándorfehérvárnál 1456-ban. Mindegy, mi volt a pápa eredeti célja, ezért szól még ma is a harang minden keresztény templomban déli 12 órakor. II. Mehmed kudarca után az oszmánok jó ideig nem indítottak hadjáratot Magyarország ellen.
Ez persze nem azt jelentette, hogy béke honolt volna az országban, a Balkánon kialakított szandzsákok vezetői gyakran portyáztak a déli részeken. Kisebb katonai akciók voltak ezek, de pusztító hatásuk hosszabb távon nagyon is komolyan megérződött a Délvidéken.
És jöttek
Hunyadi Mátyás világosan látta ezt. Nagyszabású hadjárathoz hiányzott az ereje, a bajt ezért a balkáni ütközőzóna kiszélesítésével igyekezett tompítani: ennek szellemében vívta meg Jajca, majd Zvornik várát, és ezért ostromolta – sajnos sikertelenül – Szendrőt. Mehmed nyilvánvalóan nem hagyhatta válasz nélkül, de egyéb háborúi miatt 1479 őszéig várt a szigorúbb válasszal.
A magyarok számítottak a bosszúra. A javarészt könnyűlovas akindzsikből álló oszmán sereg már tavasszal gyülekezni kezdett Szendrő körül,
A havasalföldiekkel kiegészült, körülbelül 20 ezer főre tehető török had október 9-én tört be a Kárpátokon, szélsebesen száguldozva néhány nap alatt rengeteg élelmet, kincset és foglyot ejtett – főleg nőket és gyerekeket hurcoltak el. Báthory a lakosságot a hegyekbe menekítve kivárt, csak október 13-án, a Gyulafehérvártól délkeletre fekvő Kenyérmezőnél csapott le az ellenségre.
Kinizsi üvöltve
A török állítólag már befejezettnek tekintve a portyát épp tábort bontott, visszafelé indult volna, amikor a csatasorba fejlődött magyarok az erdőből kiléptek a későbbi csatamezőre. Az vezér, Isza bég úgy döntött, vállalja a csatát, majd annak rendje és módja szerint egymásnak roppant a két had.
A magyarok 12-15 ezren lehettek, és végig fölényben voltak mindaddig, amíg a centrumot vezető vajda leesett a lováról, a látvány pedig csaknem futásra sarkallta a keresztény derékhadat. Báthoryt egy Nagy Antal nevű közvitéz mentette ki a török gyűrűből, a csatát pedig Kinizsi Pál döntötte el a jobbszárnyról. Miután a vele szemben álló Ali bég és lovasai a futás mellett döntöttek, Kinizsi oldalba kaphatta a török főerőt:
Kinizsi Pál két kardot vesz kezébe s üvöltő oroszlánként mindenütt vérben gázol. Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe. Most azt harsogja, hogy utolsó szálig vágják az ellenséget, majd övéinek dühét lobbantja lángra, s úgy dörög, hogy még a küszködők és hátrálók is meghallják. […] Majd legázolja a küszködő vajdát körülfogó török csapatot, s társának a törökök gyűrűjében a túlerőtől már-már veszendő lovas csapatát megmenti a pusztulástól. Lelket önt a csapatba, s harcra indítja őket.
Török a szájában
Fényes győzelem volt. Az oszmánok foglyokat és az összerabolt holmit hátrahagyva menekültek a Kárpátok hágói felé nyomukban magyarokkal, akik addig kaszabolták őket, amíg csak érték.
Lényegesen lelohadt a török harci kedve, a következő években a határmenti aktivitásuk jelentősen csökkent, Erdély és a Délvidék népe némi nyugalmat nyert. Az új oszmán szultán pedig II. Bajazid trónra lépése után nem sokkal, egy sikertelen portyát követően békét kötött Mátyás királlyal.
Azon a bizonyos október 13-án Kinizsi Pál ünnepelt – gyilkos harc volt, nem lehetett sokkal különb a ceremónia sem. A diadalittas magyar vitézeket nem is tántorította a hullákkal borított bálterem, a hullákra terített aszal, de amit vezérük ott bemutatott, azon még a legtapasztaltabb harcosok is csak álmélkodtak. Mátyás király történetíróját, Antonio Bonfini mestert idézzük hosszabban:
„Bár véres volt a győzelem, az örvendező Kinizsi társával, s a győztes jámbor csapatokkal lakomát rendezett a holtak között, minthogy rájuk sötétedett s nem térhettek vissza táborukba. Az ellenség elfoglalt táborában úgyis találtak ételt-italt bőven. A holtakra terítettek asztalt; ezek szerte a mezőn oly sokan és sűrűn feküdtek, hogy bármerre fordulva tizenhat stádiumnyira holttestbe botolhattál. A katonák odatelepedtek a lakomához. Testük felüdült a bőséges ételtől, lelkük pedig az örömtől és a bortól felvidult. Dúsan lakmároztak a rabok is, kik a győzelem láttára nyomban megkezdték az ellenséges tábor dúlását. A lakomázás vitézi dalok éneklése közben telt el. Hevenyében versbe foglalták a vezérek és a főemberek dicsőségét. Majd amikor Bacchus felhevítette őket, vitézi táncba kezdtek. Fegyveresen járták a katonatáncot, s ütemesen felhangzó kiáltozásuk mindent betöltött. Azután az általános örömben, midőn mindegyik katona különböző taglejtésekkel nevettette társait, Kinizsit is táncba hívták. Ő hirtelen a kör közepére ugrott, keze segítsége nélkül pusztán fogával derekánál felragadott a földről egy megölt hórihorgas törököt, majd ütemesen körbe táncolt. Ez a herkulesi termetű férfihez illő tánc inkább csodálkozást, mint nevetést váltott ki a szemlélőkből.”
