A nemzeti és polgári mozgalmak a széthullás szélére sodorták a Habsburg Birodalmat 1848 tavaszára. Az osztrák haderő képtelen lett volna mindenhol erővel fellépni, így Bécs az oszd meg és uralkodj elvét követte. Prágában és Velencében hadsereggel lépett fel, míg a magyarok felé engedékenynek mutatta magát. Az uralkodó elfogadta Batthyány kormányát és szentesítette az ország polgári átalakulását célzó törvényeket.
Tragikomikus helyzet
A magyar kormány az alkotmányos monarchia híve volt, nem kérdőjelezte meg a Habsburg-ház jogát a trónra, a bécsi udvarnak ez mégis sok volt. A kamarilla csak a megfelelő pillanatra várt, hogy akár fegyverrel vonja vissza a magyaroknak tett engedményeket. Addig is aknamunkába kezdett, sikerrel tüzelte fel – és látta el fegyverrel – az ország nemzetiségeit.
A kétarcú politikával Bécs akkor sem szakított, mikor elérkezettnek ítélte az időt a támadásra. Titokban a pesti kormány elszánt ellenségét, Josef Jellasics horvát bánt és határőr egységeit küldte Magyarországra rendet teremteni. A had 1848. szeptember 11-én lépte át a Drávát, azon a napon, amikor a Béccsel való viszony kiéleződése miatt lemondott Batthyány Lajos kormánya. Tragikomikus helyzet alakult ki. A király által kinevezett bán és császári-királyi katonái álltak szemben az ugyancsak az uralkodó felhatalmazását bíró magyar kormánnyal és a rá felesküdött honvédsereggel.
A pákozdi csata (Wikipedia)
Az első nagy győzelem
Ekkor még épp esküjük miatt döntöttek úgy mindkét oldalon, hogy kimaradnak a küzdelemből, vagy átszöktek az “ellenséghez”. A zűrzavarban a Teleki Ádám vezette honvédség hátrált, Jellasics pedig Pest-Buda felé közeledett. Miután a tárgyalások kudarcba fulladtak, világossá vált: Magyarország vagy legyőzi a horvátokat, vagy elveszít mindent, amit eddig elért – írja a Rubicon.hu.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány Kossuth Lajos vezetésével szinte a lehetetlent valósították meg: szeptember 28-áig megközelítőleg 16 ezer újoncot toborzott. Ekkorra Jellasics már Székesfehérvárt is elfoglalta, de a Pátka-Sukoró-Velence vonalon felsorakozott a Móga János vezette magyar sereg is, amely körülbelül 27 ezer főt és 80 ágyút tudott harcba küldeni. Jellasics létszámban, felszerelésben és a katonák képzettségét tekintve is fölényben volt, Móga ezért a támadást nem kockáztatta meg, de meghátrálni sem volt hajlandó.
A pákozdi csataként ismert ütközet szeptember 29-én reggel kezdődött a bán rohamával. Terve az volt, hogy visszaszorítja a Pátka mellett állomásozó magyar jobbszárnyat, majd frontális támadást indít a honvédek centruma ellen, végül egy bekerítő hadművelet segítségével az egész sereget a Velencei-tóba szorítja. Kezdetben sikerrel is járt, ám a frontális támadás a magyar tűzerő nyomán többször is kudarcba fulladt. Délután Jellasics lelkesedése is odalett, tűzszünetet kért és megkezdte a visszavonulást.
Szabadságharc
Visszavonulás volt ez, nem a Petőfi megálmodta csúfos futás, de mégis a magyar szabadságharc egyik első, és nagyon is jelentős győzelme. Nem volt súlyos a véráldozat sem, a csata császári oldalon 200, a magyar seregből hét áldozatot követelt. Magyarország mégis megvédte az áprilisi törvényekkel megszerzett szuverenitását, bár “cserébe” véget ért a békés átmenet ideje.
A zűrzavaros közjogi helyzet nyomán Móga végül nem aknázta ki a pákozdi győzelemben rejlő lehetőségeket, ám hamarosan mégis a Bécs felé menekülő Jellasics nyomába eredt. Az osztrák fővárosban ismét forradalom tört ki, amit a tétovázó magyar hadvezetés nem használt ki, a császári ellentámadással pedig megkezdődött Magyarország újabb szabadságharca a Habsburgok ellen.
