Zavarba ejtő arcok rendőrségi helyszíneléseken

Az áldozatnál rendszerint csak egy nyomorultabb részese van egy bűncselekménynek. Az elkövető. A bűnöző. A tettes. A bűn kiterjedése a legtöbb esetben hasonló, maximum a lenyomata más. És ennek a csapdájába esik bele a legtöbbször első lépcsőben a bűncselekményt büntetni hivatott törvényhozás, majd második lépcsőben az azt felderíteni hivatott bűnüldözés.

Érdemes a bűn koncepciójáról időnként elmélkedni, én most egy zavarba ejtően egyszerű definíciót használok, mert az itt sorakozó képek is zavarba ejtően egyszerűek. Bűn az, amit az adott kor törvényhozása (értsd: a politikai játszmák választásokon nyertes bulldogjai) annak tartanak. Lehet elmélkedni morálról, erkölcsről, törvényről, jóról, igazságosról és e két utóbbi művészetéről (amelyek summája a jog, legalábbis a rómaiak szerint) – de ami tíz éve még tíz év börtönt jelentett, ma meg semennyit, az már nem is bűn?

Eszem ágában sincs relativizálni a bűnt, mindössze próbálok egy olyan szálat találni, amire az itt következő képek felfűzhetők.A BRFK helyszínelések során készített fotói markáns, mégis szűkített képét adják az univerzális bűnnek, annak, amit száz éve éppúgy büntettek, mint száz év múlva fognak. Azt, amikor valaki agyoncsap egy másikat. Amikor valaki elvesz valamit, ami nem az övé. Amikor valaki behatol oda, ami nem az ő ingatlantulajdona.

A helyszínelő nehezen tudja megörökíteni a költségvetési csalás, a bankkártyás megkurtítás vagy az okirathamisítás körülményeit, de még a végeredményét sem. Ezek a fényképek magát a bűnt mutatják meg leplezetlenül, kendőzetlenül és közvetlenül. Az áldozat ritkán látható, de elkövetőből van bőven, és itt, az elkövetőnél elidőzöm egy kicsit, mert az elkövetett bűncselekmény nyomorúsága és értelmetlensége a legtöbbször egyenes arányban áll az elkövető nyomorúságával.

Szándékosan kerülöm, hogy ezekre a Kádár-kor fénykorában, a 60-as és 70-es években készült helyszínelési fotókra (vagy melléjük, esetleg alájuk) odarakjam a politikai címkét. E képek legnagyobb erénye, hogy időtlenek: időtlen eseményeket örökítenek meg, időtlen elkövetők kezétől. Ezért nagyszerűek: száz vagy éppen ötszáz éve is ugyanazok loptak, akik ma: akik rászorultak, mert – jobb híján – köztörvényes (és nagy átlagban: piti) bűnözőnek lenni nagyon gyakran nem választás, hanem (élet)helyzet kérdése. Akinek nincs, és éhes, és nem lát megoldást, lopni fog. Rendszerint attól, akit ismer, ritkábban attól, akit nem, és mindkétféle áldozat maga is nyomorult, hiszen – a stigmatizálás bármilyen szándéka nélkül – egy békési lecsúszott férfi nagy eséllyel a szomszédjához fog betörni, és nem egy budai villát fog kipakolni. Nem akart betörő lenni, és talán nem is foglalkozásszerűen űzi, de ha megnézzük a statisztikák szociális olvasatát (mert másképpen nem is lehet és nem is szabad a bűnhöz közelíteni, csakis társadalmi problémaként), akkor szociális státusban nincs különbség elkövető és áldozat között. Ez a bűn igazi arca, ez a bűn valódi természetrajza, és ezt mutatják be szívbemarkoló objektivitással a helyszíneléseken készített fotók.

Izgatottan pörgettem át a hatalmas gyűjteményt, mert évek óta rendszeresen forgatom az ausztrál Peter Doyle City of Shadows, illetve Crooks Like Us című könyveit. Doyle ebben a két kötetben gyűjtötte össze Sydney rendőrségének rabosítási fotóit egészen 1912-től kezdődően, és a fényképek között éppúgy helyet kapnak az elkövetőkről, mint bűncselekményeikről készített képek. A fotótechnika és a kor is persze más volt, a fényképek minősége (mind beállítása, mind kompozíciója, mind alapanyaga miatt) kivételes, és amennyire nem ismerjük azoknak a fotósoknak a nevét, éppúgy nem tudjuk, ki készítette a lényegében ugyanolyan képeket ötven-hatvan évvel később és két-három földrésszel arrébb. De talán jó is így, mert ezeket a képeket látva az ember úgy érzi: személytelenségük adja hitelük egy (talán éppen jelentős) részét. Nincs itt művészi igény, és éppen ettől lesznek mégis szinte művésziek a fotók. Egyetlen célt szolgáltak: dokumentálni, feljegyezni, rögzíteni. Egy helyszínelő fotós akkor végezte legjobban munkáját, ha minden komment, gondolat és érzelem nélkül örökítette meg a bűncselekmény tárgyi részleteit, és gyakran magát az elkövetőt is.

A képek a maguk módján, tárgyilagosságuk, hidegségük, szükségszerű távolságtartásuk miatt teszik a legnagyobb szolgálatot: tessék, ez az ember követte el ezt, itt és ekképpen. A fotókat nézve nem lehet nem észrevenni az áldozat nyomora mellett az elkövető nyomorát. A bűn nem csillog, nem fizet jól és nem szórakoztató. Tíz gyilkosság közül kilencben az áldozat jól ismeri a tettest. Ebből a kilencből hét esetben rokonok. Ebből a hétből hatban házastársak. Mi szórakoztató van abban, hogy egy részeg férj leszúrja a feleségét? Hogy egy bántalmazott asszony lapáttal agyoncsapja a férjét? Mi ebben a csillogó? Vagy éppen kifizetődő?

Ezek a fényképek pont azzal mondanak sokat, hogy nem akarnak sokat mondani. Erős túlzással a fotókon minden rajta van, amit tudni kell. Vannak, és kell is, hogy mindig legyenek enyhítő/magyarázó körülmények, amelyek – még ha igazak is, vagy éppen azért, mert igazak – a bűnt és az elkövetőjét a maga pőreségében mutatják be nekünk, az ítélkezés és a teljesség igénye nélkül.

Ezért az egy fotóért is hálásnak kell lennünk, mert, ha csak áttételesen is, de legalább egy arcot tudunk tenni a fényképezőgép keresője mögé.

Az élcelődés leghalványabb szándéka nélkül módosítom a fentebb írtakat: nem elég, hogy az elkövető és áldozata, de még az elkövető az őt üldöző közé is könnyen lehetne egyenlőségjelet tenni. A kétszer két alak közti különbség ebben az esetben csak az, hogy kin van az egyenruha.

Hogy milyen bűncselekményt rögzített a helyszínelő, nem tudni, de a rozsdás és vértelen böllérkést maximum a vaskazetta felfeszítésére használhatták, amelyben – látva a környezetet – nem római kori ezüstékszerek voltak.

Itt már megélhetési, sőt, egyenesen karrierbűnözésről beszélhetünk, mert a magányos Symphonia arról árulkodik, hogy inkább ezt szívta a betörő, semmint a jó pénzen eladható külföldi dohányterméket, a piáról már nem is szólva.

Itt már-már hopperi színvonalról beszélhetünk. A feldőlt autó maga nem annyira szívszorító látvány, mint az emberek – áldozat? elkövető? bámészkodó? – hiánya az üres utcán. Nekem ez az egyik kedvencem.

Nem tudom, tíz perc elteltével sem tudom, mi az a madzagcsomó a végzetesen kitaposott cipő mellett, de azt azért sejteni lehet, hogy a parányi maroklőfegyverrel nem ezt rabolták el.

Emitt csak első pillantásra lehet érdekes, hogy a gyerekek mit fognak a kezükben (Bambit, és talán egy kötözött sonkát?), mert a lényeg lejjebb van. A bricseszgatyás gyerek térde és cipője. Csak remélni lehet, hogy próbára bocsátották, és nem javítóintézetbe küldték őket, mert az minden időben a bűnözőképzés alsófokú intézményének számít(ott).

Tolulnak bennem a kérdések, de a válasz kijózanító. Betörtek a minőségi cipőket áruló üzletbe, de a kuplerájt látva inkább romboltak, mintsem nagyot szakítottak, s amit elvittek, az vajon kinek a lábán kötött ki és mennyiért? Arról nem is beszélve, hogy ilyen cipőt viselve a delikvens akár táblát is hordhatott volna a nyakában: „Lopott holmit viselek.”

Mit, mégis mit találhatott a betörő Musek Jánosné kis üzletében? Az asszony a lottózó bevételét hazavitte, hát akkor mi lehetett a nagy zsákmány? Pár totószelvény? Egy fél doboz cigaretta?

Bűn alulnézetben. Ők, ott, 1963-ban nem azért kerültek a fogdába, mert a Hiltonban akartak barokk oltárképeket eladni német sebészeknek. Ilyenekből is volt pár, de azok sokkal ritkábban kerültek horogra, mint azok, akiknek zoknira se nagyon tellett.

Ha valaki, akkor ő megelőzte a korát – vagy sok amerikai filmet látott, ahol a letartóztatott ekként próbálta megőrizni kilétét és méltóságát. Kétlem, hogy 1961-ben bármelyiket elérte volna.

Feltehetően egy szembesítést örökített meg a fotós, és a kép két oldalán, lejjebb, de hasonló pózban álló férfiak legalább annyira markánsan behatárolják a bűncselekmény minőségét, mint az előtérben kornyadozó facsemeték.

Nehezen látom, hogy ez a három suhanc betörő lett volna. Méretre készült – vagy rabolt – bőrkabátjuk olyan sprőd, hogy abban mozogni is nehéz lehetett, nemhogy bemászni valahova, így inkább orgazdákként állhattak a fotós előtt. A szajré komolyságát csak a gyerekek arckifejezése übereli: isteni csoda kellhetett ahhoz, hogy ne váljon belőlük karrierbűnöző.

Ezek a második világháborús, és nyilvánvalóan elásott fegyverek maximum gyűjtői relikviák lehettek, de 1959-ben ezt nagyon is másként gondolták. Ha a fiatalember volt az elkövető a képen, akkor őszes halántékkal szabadulhatott pár rozsdás és menthetetlen karabélyért cserébe.

Ő sem azért lopta el a két üveg pálinkát, mert üres volt a délutánja. Az addikció parancsát nem lehet megtagadni: az egyik üvegben alig van valami.

A nyomorba forrt és onnét kihajtott időtlen, kortalan bűn. Ha nincs odaírva az évszám, akkor ki ne hinné el, hogy mondjuk 1929-ben készült a fotó?

Egy betöréshez az alkalmon és a megfelelő méretű pajszeren kívül nem kell más. Akkor meg miért kapták el mégis? Mert ismerte a szabómestert? Netán a segédje volt? Meglátták? Sebaj: a börtönben biztosan kiokosították.

A fene tudja, mitől fagy meg jobban a vér az ereimben: a szembesítésre behozott áldozat roncsolt koponyájától vagy az elkövetők üres és érzéketlen arckifejezésétől.

Anélkül, hogy látnánk az arcát, egyértelmű, hogy a szegénység és a bűn tette őt azzá, akit inkább meg sem mutattak. Lehet a tetkókon szörnyülködni, de ugye itt a gatya a lényeg. A tetkókra van magyarázat, és értjük. A gatyára is, de azt meg nem akar(hat)juk érteni.

Ezt csak annyiban kommentálom, hogy a hátsó figura pillantásának leírása képességeimen túlmutat, viszont az öreg pisztolyánál (és testtartásánál) sokkal nyugtalanítóbb az asztalon álló Molotov-koktél. A képben minimum két novella, de akár egy regény is megtalálható.

A csempészet fellendítésének első állomása a lista, hogy mit nem szabad behozni az országba, azt követően indul a fantázia csatangolni, az élelmes autótulajdonos megy a karosszérialakatoshoz, hogy ne csak a csomagtartóba lehessen ezt-azt berakni.

Annál lejjebb szinte semmi sincs, mint amikor templomi perselyt fosztogatják. Ha van bűncselekmény, amit ember nem jószántából követ el, ez az. És még az is erősen valószínű, hogy a gyülekezet egyik tagja csapott le, és elszántságában sem a kis lakat, sem a persely felirata nem tudta megingatni.

Ismét egy jelenet, amihez nem kell nagy fantázia. Mi lehetett Pór Dezsőné lottózójában, amiért megérte betörni? És vajon mit zsákmányolhattak az elkövetők egy leértékelt ruhákat árusító külvárosi üzletből 1972-ben?

Ha nem közlekedési balesetet rögzítene a kép, ez lenne a másik kedvencem. Fények és árnyak, elhagyatott autó az üres utcán. Ez nem egy sebtében elcsattintott fotó.

A katona lába elé húzott krétajel alapján nem tudok másra gondolni, mint egy bűntény helyszínére, ami akár egy vidéki vasútállomás férfivécéje is lehetett volna – Kispest helyett. Az elkövető nem lóg ki a képből, nem üt el tőle, szomorú, organikus összhangban áll környezetével.

A bűn nem válogat, a bűn nem eszes, a bűn nem racionális, mert ha az is lenne, mégis ki akarna betörni egy varrodába? Néhány spulni cérna Kőbányán kötött ki, rendben, de a vásznakból mégis ki varrhatott ruhát, és kinek?

Lophatott? Lopott árut árulhatott? 1971-ben? 1961-ben? 1931-ben? Ha van arcot öltött emblémája a bűnnel karöltött nyomornak, ő az.

És ha egyetlen képben kellene összefoglalni mindazt, amit eddig leírtam, ez lenne az. Jó lenne derűsen nevetni azon, hogy „még betörni sem tudott, hát milyen szerencsétlen egy hülye ez, oda is van írva, hogy frissen sültek, mire számított az éjszaka közepén, sült kacsára?” Nem, gyaníthatóan nem. Egy vekni kenyérre és pár forintra apróban. De még ezt sem sikerült megszereznie.

Írta: Kondor Vilmos | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kondor-vilmos

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!