A helyzet az, hogy nem vagyok Bosszúállók-rajongó, sőt a Marvel szuperhősöktől hemzsegő világa úgy általában távol áll tőlem. A legtöbb Marvel-filmet ugyan láttam, de szoros kötelék nem alakult ki Fekete Özvegy és köztem, Vasember kúlságát is szimplán csak okéztam, Hulk törő-zúzó személyiségét pedig nem tartottam annyira érdekesnek, hogy képregény formában jobban megismerjem.
Aztán a tavalyi E3-on bemutatkozott a Marvel’s Avengers, aminek ugyan semmi köze a Marvel filmes univerzumához, de az onnan (is) ismert szereplők körül forog, számomra pedig főleg azért lett érdekes, mert az általam nagyra tartott Tomb Raider-sorozat fejlesztőinek, a Crystal Dynamicsnek a munkája.
Beszippant, megrág és kiköp
A játék sztorija meglepően jól sikerült: főhősünk Kamala Khan, egy tini Bosszúállók-fan, aki kedvencei főhadiszállására utazik az Avengers Day keretein belül, itt gyűlnek össze a rajongók, szórakoznak, találkoznak Thorékkal, gyakorlatilag ünneplik hőseiket. A helyszínen felbukkan Amerika Kapitány és Vasember is, a nagy örömködést viszont egy robbanás zavarja meg: a Golden Gate híd lángokba borul, ennek nyomába ered a csapat. Előbb Thorral, majd Hulkkal, a Kapitánnyal és Vasemberrel ugrunk a rosszfiúk közé, hogy aztán a Fekete Özveggyel csapjunk szét közöttük. Az akció végül tragédiával zárul: a Bosszúállók repülő támaszpontja felrobban, a kísérleti hajtómű pedig San Francisco lakosságának egy részét szuperképességekkel ruházza fel – ez történik a mi tini főszereplőnkkel is.
Aztán öt évet előre ugrunk az időben: kiderül, hogy a sajtó, a lakosság, sőt mindenki a Bosszúállókat hibáztatja a történtekért, ezért hőseink szétszóródnak a világban, és az időközben felcseperedett Kamaláé lesz a feladat, hogy összegyűjtse őket, és közösen kiderítsék, valójában mi állt a pusztítás mögött. A fél évtized alatt nem mellesleg felépült egy robothadsereg, azzal a céllal, hogy elpusztítsa a szupererővel rendelkező polgárokat, szimplán a „békesség jegyében”.
A Marvel’s Avengers legnagyobb erőssége a sztorimód: a történet jól meg van írva, fokozatosan kapjuk meg az újabb és újabb hősöket, Kamala átalakulása Ms. Marvellé pedig egészen egyedi ízt kölcsönöz a játéknak, nem mellesleg ad egy kis ízelítőt a képregények világából azok számára, akik csak a filmekből ismerik a Marvel univerzumot. A tinédzser karakter gyakorlatilag a rajongókat képviseli a játékban: megszólalásai épp olyanok, amiket mi is elejtünk a filmeket nézve, a képregényt olvasva vagy ezt a játékot játszva. Igazi fanservice szereplő, jól megírva, hiteles motivációkkal ellátva.
A nagyjából 12-14 órára rúgó történet során persze nemcsak Kamala, hanem minden karakter irányítható a híres csapatból, sőt a ránk váró küldetések jelentős részében mi magunk választhatjuk ki, hogy a már elérhető szuperhősök közül kivel szeretnénk felvenni a harcot a rosszfiúkkal szemben.
- Kamala végtagjainak nyúlánksága nemcsak a harcban hasznos, hanem a pályákon való mozgást is megkönnyíti, hiszen kvázi egy Pókemberéhez hasonló hálóvető a kezünk, amivel hintázni és felkapaszkodni tudunk fák, épületek, sziklák között. Sőt, óriássá is nőhetünk, de pusztán a megnövekvő végtagjainkkal is hatalmas taslikat oszthatunk.
- Hulk képes futni a falakon, emellett ő Hulk, szóval lehet zúzni a zöld óriást irányítva.
- Thor repül, villámokat szór és persze ott a kalapácsa, ami elhajítható, és minden alkalommal vissza is repül a kezünkbe.
- Vasember páncélja fantasztikusan van modellezve mind kinézet, mind irányíthatóság szempontjából: gyakorlatilag amitől tátott szájjal nézted a filmeket, azt megkapod a játékban, hogy azt kezdj a lehetőséggel, amit csak akarsz.
- Fekete Özvegy talán jelentéktelennek tűnik a többiek mellett, de meglepő módon a legtöbb potenciál benne rejlik a játékban: csodásan verekszik, tornász-szerűen mozog, egyértelműen vele élhetjük át a legadrenalindúsabb pillanatokat, és Kamala mellett vele lehet leginkább frusztráció nélkül érvényesülni a pályákon.
- Végezetül ne feledkezzünk meg Amerika Kapitányról, akinek a pajzsa ugyanúgy száll, mint a képregényekben és a filmekben, de Steve Rogers akkor sem ijed meg, ha puszta kézzel kell rendet tennie a rosszarcúak között.
Ellenfélből nem lesz hiány, helyenként olyan mennyiségben ömlenek ránk, hogy igazi káosz alakul ki az egyes pályarészeken, ezért is fontos, hogy fejlesszük a karaktereket. Minden szuperhős esetében kellően mély képességfát kapunk, ahol a szintlépés során szerzett pontjaikat költhetjük el jobb mozdulatokra, erősebb támadásokra és egyéb nyalánkságokra.
Emellett fejleszthető a szereplők felszerelése is, a megszerzett cuccok növelik a statisztikákat, így egyre ellenállóbbak leszünk, és ez szükséges ahhoz, hogy legyen esélyünk az egyre magasabb szintű ellenfeleket felvonultató küldetések során. Emellett új névtáblákat, emote-okat és ruhákat oldhatunk ki hőseinknek – utóbbiak száma viszont igencsak limitált például a Marvel’s Spider-Manben látottakhoz képest. A lehetőség adott, csak szegényesen lett megvalósítva.
Vasember hiába menő, ha közben bohócot csinálnak Thorból
A játék pozitívumai közé tartozik a látvány, ami egészen filmszerű élményt nyújt, sokszor tátva maradt a szám az egyes pályákon, amin magam is meglepődtem. Mindezt pedig csak tetézik a nagyszerű arcanimációk, a jól megírt szövegek és a kiváló szinkron. Az viszont már kevésbé jó hír, hogy a fejlesztők nem minden esetben tudták a szuperhősöket megfelelően a játékba illeszteni, így fordulhat elő, hogy egyes karakterek renoméját nemhogy emelik, de egyenesen nevetségessé teszik őkek.
Gondolok itt arra, hogy a legerősebb Bosszúállók, Thor és Hulk csapásait simán állják a mezei robotok, és olykor négy-öt óriási csapás szükséges, hogy likvidáljuk őket. Elég illúzióromboló tud lenni, hogy Thor kalapácsa gyakorlatilag egy gumibotnak felel meg, és Hulk ökölcsapásai sem reprezentálják a karakter erejét, olyan, mintha egy lufiemberrel próbálnánk kárt tenni a fém ellenfelekben.
Hasonlóan kellemetlen, hogy a fejlesztők a pályadizájnt illetően is elég felszínesek voltak: kapunk ugyan hófödte csúcsokat, sziklás vidékeket és sűrű erdőket, de hamar feltűnik, hogy végig ezek a pályarészek ismétlődnek, kis eltéréssel. Ami még elviselhető lenne, ha emellé nem lenne rendkívül repetitív a játékmenet: az ellenfelek felhoazatala még nagy jóindulattal sem nevezhető változatosnak (kisebb-nagyobb robotok, puskás emberek, arctalan lények), és az elérhető szuperhősök képességei hiába eltérőek, a végtelen számban érkező egykaptafa rosszarcúak püfölése egy idő után monoton darálássá válik, ráadásul még ezt megtörő, rendes főellenfelek sem nagyon kerültek a játékba.
A küldetések között válogathatunk, mindegyik a War Table nevű, holografikus asztalról indítható (ilyet két különböző „bázison” is találunk), itt választhatunk irányítható hőst, sőt már a kampány során is van rá lehetőség, hogy a barátaink vagy ismeretlenek szálljanak be mellénk a többi hőst irányítva – ezzel kicsit felvezetve a sztorimód után is elfoglaltságot kínáló, kissé szegényes multiplayer részt.
Az egész család lehet Bosszúálló, de minek?
Avengers Initiative – ez a neve a játék kooperatív többjátékos módjának, amiben egyedül vagy többedmagunkkal lendülhetünk harcba kedvenc hőseinket irányítva. Itt minimum 2, legfeljebb 4 fős móka elé nézünk, méghozzá nagyjából ugyanazokon a pályákon, amiket az egyjátékos módban végigjártunk.
A legfőbb probléma az, hogy a viszonylag sok küldetés ellenére nem nagyon találunk olyat, amivel ne találkoztunk volna a sztorimód során: területeket kell elfoglalnunk, a semmiből tízesével előkerülő ellenfeleket kell századszorra is elintéznünk, ládákat nyitunk ki, rabokat szabadítunk, olykor egyszerre több számítógépes konzolt kell „tisztán tartanunk”, hogy az itt is mesterséges intelligenciaként felbukkanó Jarvis fel tudja törni a védelmi rendszereket.
A játék ezen részét kizárólag az tudja megmenteni, ha a haverokkal együtt vágunk bele a küldetések megoldásába, ismeretlenekkel az a kis élményfaktor is elvész, ami az első órákban még megvan. De még a barátokkal együtt harcolva is hamar unalomba fullad a játékmenet, és nehéz elképzelni, hogy a szegényes kosztümkínálat vagy az újabb szintek megnyitásának lehetősége komolyabb tömegeket vesz majd rá arra, hogy hosszú időt töltsenek a játékkal a kampány befejezését követően. Persze idővel érkeznek majd új hősök a játékba (Sólyomszem, Kate Bishop, PS4-en Pókember), de nem igazán látjuk, hogy az új karakterek miképp tudnának segíteni a rendkívül unalmas játékmeneten.
Mindezek ellenére a Marvel’s Avengers még így is szerethető program, legalábbis a sztorimód: jól néz ki, a történet teljesen rendben van, a karakterek közti interakciók és konfliktusok szórakoztatóak, és végre egy egész érdekes, rendesen kidolgozott főellenfelet is kapunk M.O.D.O.K. személyében – Marvel-szemszögből nézve eddig hibátlan a dolog. A játékmenet gyermeteg megoldásai persze idegőrlők tudnak lenni, nem beszélve a nagyon silány többjátékos módról, amivel kapcsolatban tényleg hatalmas kérdőjel, hogy a Square Enix miképp szeretné ezt hónapokon keresztül életben tartani.
A Marvel és a szuperhősök rajongóinak ugyanakkor így is megérheti beszerezni a játékot, hiszen egy tucat órán keresztül nyújt olyan élményt, mint a hihetetlenül népszerű filmek, csak videójáték lévén a Marvel’s Avengers még interaktív is. Vasemberként repkedni vagy Fekete Özvegyként szaltózni a nyilvánvaló hibák ellenére is remek érzés, és a játék mellett szól az is, hogy a vírushelyzet miatt a mozikban mostanában nem nagyon élhető ki az ilyesfajta szórakozás iránti igény.
