Sam Esmail 2015-ben indult, hackerekről szóló sorozata, a Mr. Robot számos szemszögből izgalmas: a USA Network már azelőtt berendelte a második évadot, hogy az első évad első részét egyáltalán levetítették volna; Rami Malek hirtelen elöntötte a Tumblr, a férfiak és a nők szívét, és kacagva besöpört egy Golden Globe- és egy Peabody-díjat is, többek között.
Ennél azonban jóval izgalmasabb pontjai is vannak olvasóink számára: az unikorniscsillámos hollywoodi átlagnál ugyanis jóval valósághűbben mutatja be azt, hogy hogyan működik valójában a hackerek világa. Nincs csecse felhasználói felület, ahol egy darab élénkpiros HACK feliratú gombot kell csak megnyomni, ellenben van rengeteg gépelés, konzol és a social engineering, magyarra lényegítve a pszichológiai trükkökkel megsegített átverés kismillió fajtája. Remek képet fest a Rendszer ellenében mozgó undergroundról, az #occupy mozgalmakról, az Anonymousról, a darkweben meghúzódó szolgáltatásokról, árnyalja a kilencvenes évek túlromantizált hackerképét és egyúttal igencsak újszerű főszereplőt is rángat a reflektorfény kellős közepébe: klinikai depresszióban szenvedő, szorongó és introvertált forradalmárt, aki ráadásul óramű pontossággal töri át flegmán a narráció negyedik falát, folyamatosan ki-kikacsintva a nézőkre.
A sorozat világában játszódik a Night School Studio és a Telltale Games új játéka, a Mr. Robot: 1.51exfiltrati0n – pontosabban szólva ez a mi világunk, csak nem a Google hajol át jótékonyan mindenki válla felett, hanem az E Corp. A különbség gyakorlatilag ki is merült ennyiben, de ha még kapaszkodni akarunk a sorozatba egy kicsit, ne aggódjunk: a játék ugyanis a sorozat fogvicsorgató, értetlenségig fokozott, szívdobogtató paranoiáját csúszatja a zsebünkbe… egy végletekig leegyszerűsített chatablakban.
A játék introjából ugyanis csak annyi derül ki, hogy találunk az utcán egy gazdátlan telefont, amit felkapunk, elindítjuk rajta az E-Corp chatprogramját és hirtelen belecsöppenünk valakinek az életébe, aki határozottan nem mi vagyunk. Ő viszont tudja, hogy a telefonját használjuk. És szüksége van a telefonján egy filera, ami a chatprogram elindításakor törlődött. Itt már sejthetjük, hogy akkor és ott ugyan jó ötletnek tűnt felvenni a telefont, de beszélgetni egy nagyon dühös valakivel a saját telefonján már korántsem léleknyugtató. Főként úgy, hogy a játék üzenetei és értesítései együtt érkeznek a telefonunkra érkező Facebook, Instagram és sok más social network jelzéseivel – így derül ki, hogy a telefon eredeti tulajdonosa könyvtárba jár és olvasmánylistájából elég érdekes egy élete lehet, viszont hamarosan könyvtári bírságra is számíthat, illetve egy pizzát is berendelt.
A történet gyors dialógusokban játszódik le, mi pedig inkább vagyunk szemlélődői, mint alakítói a cselekménynek – telefonunk berregéseire, a játék értesítéseire pedig olyan automatikusan nyúlunk rá, mintha csak egy újabb platformon kaptunk volna üzenetet. Ugyanaz a drive hajt minket előre az értesítések feloldásában, csak itt még az is hajt minket, hogy újabb dialógusba belebonyolódva hátha megtudunk valamit arról, hogy kié volt a telefon, mi az az adat, amit nem tudunk elküldeni neki és miért vagyunk mi a világ legfontosabb emberei között ezen telefonnal a kezünkben. Az üzenetek ráadásul nem azonnal érkeznek – félórákat, órákat is kell várni arra, hogy valami történjen – az aszinkron beszélgetések pedig sokkal valószínűbbé teszik az egész történést. Spoilerezni nem fogunk, de az biztos, hogy a nyár egyik legötletesebb mobiljátékáról van szó, a Telltale Games pedig sokszor bebizonyította már, hogy értenek a narratív játékokhoz, a hibák előfordulási esélye konvergál a nullához, úgyhogy ha ismerjük a sorozatot, irány a Play Store vagy az Appstore, ha nem, miért nem?
