A Mohamed-karikatúrák megjelenéséig azt gondolhattuk, a műfaj nem több, mint humor nyelvén megfogalmazott egészséges kritika. Mert az is, bár diktatúrák idején nem ez volt a nyugodt élet biztosítéka. Iszlám szélsőségesek bebizonyították, egy-egy rajz halálos bűnné válhat. Tegyük hozzá, hogy felháborodásukat nem pusztán a műfaj okozta, vastagon benne van a nyugat iránti gyűlöletük és az az egyszerű tény, hogy hitük szerint a próféta bármilyen ábrázolása tilos.
Hitler elvette az élét
Ha valaki, akkor Adolf Hitler az, akitől nem várnánk, hogy dühroham helyett saját maga adja ki a róla készült karikatúrákat. Persze nem önmarcangoló gúny vezette, hanem jól felfogott politikai érdek. Meg kell hagyni, ennél okosabban nem is kezelhette volna a nyugati sajtóban róla megjelent, cseppet sem hízelgő rajzokat.
Rudolf Hess 1933-ben feldúlva mutatta be főnökének a nyugati sajtóban megjelent karikatúrákat. Ezeken például félmeztelen indiánként, horogkeresztes tetoválásokkal az arcán, tolldísszel, fülében karikákkal ábrázolták a Führert, egy másikon pedig a halál megtestesítőjeként, kaszával a kezében.
Igencsak meglepődött, amikor Hitler átlapozta, majd a várható felháborodás helyett azzal adta vissza a lapokat: ezeket könyvbe rendezve, az ő saját kezű kommentárjaival ellátva meg kell jelentetni Németországban is. Minden rajz alá három-öt sort írt, amelyek két kérdésre adtak választ: mit írtak rólunk, és ezzel szemben mi az igazság?
Az említett kaszás Hitler alá például ezt írta: “A kép azt sugallja, hogy Hitler háborút akar. Az igazság ezzel szemben az, hogy 1933 júniusában Anglia, Franciaország, Olaszország és Németország paktumot kötött, amely 10 évre garantálja a békét”. A 75 karikatúrát tartalmazó 157 oldalas könyv címe: “Hitler a karikatúrákon. A tények a tintával szemben” lett, és negyvenezer példányban jelent meg. Ezzel egy csapásra hatástalanította, sőt saját javára fordította az ellene irányzott fegyvert.
Görbe tükör
Maga a karikatúra egyébként más-más formában, de az ókor óta létezik, mindig is görbe tükröt igyekezett tartani a hatalom, a társadalom elé. A szó eredete mindent megmutat: az olasz caricare, azaz túlozni igéből származik.
A mai értelemben vett karikatúrát a portréfestők alkották meg, túl kerek, túl szikár formákkal, elrajzolásokkal kidomborítva egyes személyiségjegyeket. Az első, aki rajzait gúnnyal fűszerezve ábrázolta például a pápát vagy XIV Lajos királyt, Giovanni Lorenzo Bernini volt a XVII. században.
A XIX-XX. században a karikatúra a nyomtatott sajtó önálló műfajává vált. A rajzok ereje az iróniában rejlett, politikai fegyverként is használhatók voltak: a legvilágosabb és legszenvedélyesebb rajzok esetében a nevelő célzat általában előtérbe kerül az esztétikával szemben – idézi a Múlt-kor.hu Donald Dewey könyvét.
Walt McDougall, a 19-20. század fordulóján élt karikaturista azt írta, hogy a karikaturistának “olyan kíváncsi rugalmassággal kell rendelkeznie, ami alkalmassá teszi őt arra, hogy bármelyik párt számára tudjon karikatúrát készíteni, anélkül, hogy saját véleményét megtagadná”.
