Machine Gun Kelly a rockzene megmentője – mondta néhány hónappal ezelőtt Mick Jagger, mikor arról kérdezték, lát-e olyan előadót a mai zenei szcénában, aki megközelítheti az ő népszerűségét, páratlan hatását. Azt mondják a filmiparban, ha Kínában szeretnek egy amerikai színészt, az elég sok mindent jelent. Ha pedig Jagger mond ilyet egy zenészről, az bizonyára jól csinál valamit.
Cikkünk legtöbb olvasója ugyanakkor jó eséllyel nem hallott még Machine Gun Kellyről. Tény és való, az énekes korábban inkább a kétségtelenül botrányos húzásai miatt került naponta bulvárlapok címoldalára: ez részint annak köszönhető, hogy összejött Hollywood egyik legszexisebb nőjének tartott Megan Foxszal. Közös tetteikről érthetően szívesen számol be a média:
- Fox egyik vércseppjét nyaklánca medáljában hordja MGK.
- Egy vörös szőnyeges eseményre összekapcsolt műkörmökkel érkeztek meg.
- MGK olyan jegygyűrűt készíttetett Foxnak, amit fizikai fájdalom levenni.
- Ittak egymás véréből rituális szertartás közepette, így erősítve szerelmükön.
- Fox úgy érzi, négyévesen ő maga teremtette meg gondolataival pasiját.
- Nemrég tönkretettek egy dizájnerruhát csak azért, hogy szexelhessenek.
Ezek alapján megkockáztatjuk: az átlagember nehezen fogadja be Machine Gun Kelly személyiségét, de minimum felhúzott szemöldökkel figyeli ténykedését. Általános megítélésén az sem segít, hogy karrierjét rapperként kezdte, majd átnyargalt a punk-rock vonalra, miközben összetűzésbe került többek között a rapatyaúristen Eminemmel. A rosszmájúak úgy értékelték a műfajváltást, hogy MGK a pénz miatt nyitott a jövedelmezőbb, kevésbé telített zenei szféra felé – milyen szerencse, hogy nemrég megjelent egy dokumentumfilm az énekesről (itthon a Disney+ kínálatában, magyar felirattal), a Machine Gun Kelly rózsaszín élete, amely kis szerencsével több előítélettel is leszámolhatna.
Illúzióink ne legyenek: a huszonnégy éves Sam Cahill rendező (aki több klipforgatáson is dolgozott már MGK-vel, sőt, ők ketten jó barátságot is ápolnak) ennél többre nem is vállalkozott: alkotása inkább tűnik egy turné- vagy koncertfilmnek, mint mélyebb alkotásnak, melyen keresztül esetleg értelmet nyerhetne, kicsoda valójában MGK – akinek polgári neve egyébként Colson Baker. Főhősünk ugyan vissza-visszatekint karrierje kezdetére ebben a száz percben, de a filmben inkább karrierje utolsó három évéről kapunk képet, hogy miként lett belőle globális szupersztár.
A dokumentumfilm szerkezete konvencionális: az énekes mélypontjaitól eljutunk a legnagyobb koncertélményekig, miközben betekintést nyerünk abba az életbe, amit magas fordulatszámon pörögve él. Sajnálatos, hogy Cahill többször félbehagy vagy egyszerűen elfelejt történetszálakat. Például a film úgy indul, hogy az énekest lemeszelik a rendőrök, miközben jogsi nélkül, befüvezve repeszt Maseratijával, jóval a megengedett sebességhatár felett. A jelenet végén MGK elmondja a zsaruknak, hogy épp visszahallgatja készülő albumát, emiatt ragadta el a hév. Az már nem derül ki ebből a jelenetből, lett-e dorgálás a jard részéről. A hangsúly MGK szakmai vívódásán van túlnyomó részben.
Vagy a botrányaim, vagy a stílusom miatt egyszerűen nem vettek tudomást a zenémről
– említi a filmben az énekes, azt fejtegetve, miért nem futott be hosszú évekig, noha szerinte a munkássága alapján erre igenis joga lett volna, már bőven 2021 előtt is. A befutás hiányában MGK kemény önpusztításba kezdett – ahogy a dokuban elmeséli: „Én vagyok a legjobb önpusztító, akivel valaha találkoztam.” Cahill filmje nem merészkedik ennél mélyebbre a magyarázatokat tekintve, de egy családi traumát legalább megemlít: az énekes apja kilencévesen végignézte, ahogy saját apját lelövik a szeme láttára. Ebből sosem tudott felépülni, MGK szerint generációkon átívelve cipelik majd ezt a traumát.
Az önpusztításnak azonban egyszer véget kellett vetni, 2019-ben már sok platformon arról beszélt, a punk-rock műfajt tervezi megreformálni, emiatt Travis Barkerrel, a Blink-182 dobosával lógott a legtöbbet. MGK akkor kiadott albuma (Hotel Diablo) már a huszonegyedik századi poppunkot helyezte előtérbe, és – furcsa ezt leírni, de – a koronavírus hozta el a megváltást az énekesnek: a karanténban fellépések nélkül maradt, orrvérzésig gyakorolt a gitárokon, zenei feldolgozásokat kezdett a YouTube-ra tölteni, és egyre inkább új műfajára tett fel mindent. Innentől kezdve már rocksztárként, nem pedig rapperként emlegették. Akármi is motiválta a műfajváltásra, a végeredmény őt igazolta: a szakmai és rajongói vélemények is pozitívak voltak.
2020-as albuma, a Tickets to My Downfall ízig-vérig punklemez lett, az Interscope kiadócsapatát úgy győzte meg, hogy a fejesek előtt az asztalon táncolt léggitározva, majd kiviharzott a tárgyalóteremből. A lemez sikeres lett, az amerikai slágerlisták élére ugrott, a pandémiát követő nyitás után csőstül jöttek a fesztiválmeghívások, late-night show-s fellépések. 2022-ben szintén bizonyította, nem egy- vagy kétalbumos előadó: Mainstream Sellout nevű lemeze is a hallgatottsági listák élére tört.
Ám a dokumentumfilm mégis egy komoly problémát feszeget: az énekes úgy érzi, évek óta mindenki gyűlöli, de legalábbis nehezen tudja őt megérteni a társadalom. Ezzel a kissé általános, már-már klisés, előadókat érintő problémával néz szembe legtöbbször a doku során MGK: „A legszarabb cikket olvasom épp. Annyira bántóak ezek az újságírók. A fejükbe vették, hogy bosszút állnak rajtam” – mondja a film egy pontján. Ezek a mélázások – nem elbagatellizálva azok komolyságát – több alkalommal unalmassá teszik a dokumentumfilmhez képest karcsú játékidőt.
Akár erőssége is lehetne az alkotásnak, hogy MGK karrierjének utolsó három évére koncentrál, de így számos alapinformáció kimarad az énekesről, hogy megértsük, hogyan is jutott el munkássága jelenlegi állapotáig. Ettől a Machine Gun Kelly rózsaszín élete egy imázsfilm hatását kelti, ahol a néző torkán azt szeretnék lenyomni a készítők, itt van ez a fiatal, színpadokon rendre megőrülő suhanc, akit 2022-ben nem kritizálni kell, hanem fejet hajtani a munkássága előtt.
A film legjobb pontjai ironikus módon épp azok, amiket eredetileg bele sem akartak tenni a végső változatba. Az énekes a film egy pontján arról beszél, hogy apja halálakor mennyire egyedül volt: Fox épp Bulgáriában forgatott, ő meg otthon ült a sötét lakásban, miközben az ágyához volt támasztva egy sörétes puska.
Egy nap teljesen kikészültem. Felhívtam Megant, hogy »nem vagy itt velem«. Ott ültem a szobámban, üvöltöztem vele. Beleraktam a puska csövét a számba, és torkom szakadtából üvöltöttem a telefonba, hogy »a puska a számban van«. Meghúztam a ravaszt, és ahogy a golyó jött felfelé, a hüvely elakadt valamiben. Megan meg a vonal túlsó végén volt, síri csendben. Ez volt az a pont, amikor kezdtem rájönni, hogy valami nagyon nincs rendben a fejemben. Megan szerint két énem van.
A megvilágosodást követően MGK letette a drogokat, elkezdett lányának és Foxnak élni, ami a film utolsó harmadának fő részét teszi ki. Kár, hogy a legérzelmesebb pillanatoknak vajmi keveset szenteltek az alkotók: megindító például a rész, amikor az énekes tizenhárom éves lánya arról beszél, örül, hogy apja lejött a drogokról, de sajnálja, hogy más függőségei lettek, mint a dohányzás és a túl sok munka. Utóbbit Machine Gun Kelly is elismeri, egyben a róla szóló dokumentumfilm fő üzenetét is kijelöli: ez a száz perc leginkább arról szól, hogy megértse a néző, az énekes a legmaximalistább előadó jelenleg Hollywoodban, és hiába ütlegeljék kritikusai, ő 110 százalékos erőbedobással fogja a munkáját csinálni.
És hogy ezt a – már-már kényszeres önigazolással egybekötött – üzenetet elhihetjük-e a film alapján? Kétségtelenül. Kár, hogy az előadói szerep mögül kevésszer kacsint ki MGK színpadon kívüli lénye. Jó lett volna megtudni a laikus nézőnek, honnan a pink szín iránti szerelem, a művésznév, a punk-rock műfaj iránti rajongás. Dokumentumfilmként majd mindenben bukik a Machine Gun Kelly rózsaszín élete, ami azért nagy kár, mert ez a rózsaszín hajú, széttetovált, füvező művészlélek sokkal érdekesebb és fontosabb szereplője az amerikai zeneiparnak, mint ahogy azt ez az amatőr módon összerakott dokumentumfilm igazolni tudná. Ügyefogyottsága ellenére érdemes rászánni az időt a filmre, hogy ne csak rövidhírek, hangzatos címek alapján ítéljük meg Machine Gun Kellyt.
Elvégre ő maga mondja a dokumentumfilm egy pontján: „Mindenki csak a mások által festett képre alapoz velem kapcsolatban, ami keserű szájízt hagy az emberekben.”
