Az én történetem nem egy pornófilm, és nem is jellemző rám, hogy ilyet csinálnék. Olvastam, hogy mások hogyan (nem) dolgozták fel a szakítást, hogy antidepresszánsokat szedtek, most megírom, hogy én hogyan éltem túl a fájdalmat. Hat éven át voltunk együtt, megkérte a kezemet, nevezzük vőlegénynek. Eleinte minden lányregénybe illően zajlott, idilli életünk volt, majd munkahelyet váltott, informatikus, és egyre többet dolgozott. Annyit, hogy végül ráment a kapcsolatunk. Egy hétvége nem telt el meló nélkül, volt, hogy fél éven át nem kívánta a szexet.
Olvasónk, Melinda írta mega 24.hu Így jártam párkapcsolatokkal foglalkozó blogjának, hogyan viselte meg a szakítása, milyen ámokfutásban volt része. Mindenki máshogyan dolgozza fel a volt partner maró hiányát, ám mivel eddig csak a nők, szeretők oldaláról olvashattuk a történeteket, várjuk szeretettel a fiúk leveleit is a témában.
„Nehezen, de meghoztuk a döntést, hogy szakítsunk, azt hittem, most már könnyebb lesz, erre rám dobta az atombombát: nem adta vissza a macskámat, zsarolgatni kezdett, nem hozhattam el a bútoraimat, nevetséges volt, ahogyan mindent megtett, hogy mégse menjek el. És ott álltam a döntés előtt, vagy belemegyek a gyerekes játszmáiba, vagy a hátam mögött hagyom. Utóbbit választottam, és miután a főiskolán ismerkedtünk meg, ő volt a második komoly kapcsolatom, úgy döntöttem, egy ideig nem akarok semmi komolyat. Jártam a bulikat, mindenben benne voltam, rengeteget egyéjszakáztam, majd akkor ért véget az ámokfutásom, amikor egyszer a kollégáim elhívtak az olasz barátaik házibulijára, ahol csak pasik voltak.
Akkor lefeküdtem az egyikükkel, semmit nem jelentett. Majd elmentem a bulinegyedbe éjfél körül, ahol a Király utcánál megismerkedtem egy brit fiúval, akivel szintén lefeküdtem aznap. Másnap, emlékszem, szégyenkezve ültem az ágyamon otthon, fürödtem és zokogtam, hogy hova lett az az énem, aki voltam. Elhatároztam, hogy ezt a viselkedést abbahagyom, és befejezem a piálást és a bulizást, egyéjszakázásokat. Ennek másfél éve vége van, még nincs senkim, de randizgatok, nem fekszem le ész nélkül senkivel, igyekszem megtalálni a társamat. Hát ez az én történetem.”
Mit lehet tenni?
A szakítás gyász, és mint ilyen, nehéz feldolgozni, van, hogy nem tudjuk feldolgozni, megérteni, mi történik velünk. Még mielőtt komolyan meghozná bárki a döntést, érdemes egyfajta próbakülönélést végigcsinálni, ez megszakítja azt a folyamatot, amiket a hétköznapok gondjai tettek a pár életére. Levegőhöz juthatnak, mindketten átgondolhatják, mit szeretnének egymástól, hogyan tovább, mélyen magukba nézhetnek, és megfigyelhetik, milyen érzéseket vált ki a másik hiánya. A szakítás természetes folyamat, pláne a huszas-harmincas korosztálynál, manapság az elköteleződés kitolódik a későbbi korosztályra.
Ha már valóban mindent megpróbáltunk, hogy működjön, de nem ment, akkor még ha fáj is, muszáj meglépni a válást. A rossz párkapcsolatban akkor sem szabad benne maradni, ha nincs jobb a láthatáron. A szakítással járó fájdalmat enyhítheti, ha mindkét fél kimondja a másiknak őszintén, miért szeretne kilépni a kapcsolatból. Ezzel segíthetik egymást abban, hogy megértsék és elfogadják, nincs már közös jövőjük együtt.
Lassan, de biztosan szépen felépül az új élet, amiben helye lesz az új partnernek is, akivel minden esély megvan a boldogságra – a múlt tapasztalatainak tükrében.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: 24.hu/Besenyei Violetta
