Marco Rossi eltiltása miatt kisebb hendikeppel indult neki az Észtország elleni hazai meccsnek a magyar labdarúgó-válogatott. A mérkőzésnek ráadásul – minden látszólagos felkészülési jelleg ellenére – volt tétje is: egy vereséggel ugyanis a magyar csapat könnyen kieshetett volna a Nemzetek Ligája C-divíziójából azzal, hogy az utolsó helyre sodródik a csoportban.
A tallini mérkőzéshez (3-3) képest négy helyen változott a kezdőcsapatunk. Lovrencsics és Sallai Roland sérülés miatt maradtak ki, Gulácsit egy betegség küldte ideiglenesen padlóra, Kleinheisler kihagyása pedig minden bizonnyal taktikai döntés volt a stábtól. Ezzel párhuzamosan a válogatott visszatért a 4-2-3-1-es rendszerhez: Baráth Botondból jobbhátvéd lett, középen felállt az Orbán-Kádár páros, balról a visszatérő Korhut segítette a támadásépítéseket, a középpályán pedig a Nagy Ádám-Pátkai kettős előtt három nagyon is támadó szellemű játékos (Nagy Dominik, Kovács István, Kalmár Zsolt) cserélgette a pozícióját a center Szalai mögött.
Az észteknél a középhátvéd Baranov és az ütköző Mets maradt ki, Martin Reim egyébként nem sokat variált. A különbséget sokkal inkább a felfogások közötti differencia adta: míg Tallinban az észtek sok esetben kifejezetten jól tartották meg és dugták el a labdát a magyar csapat elől, addig erre Budapesten lényegében esélyük sem volt.
„Gulyáspressing”
A magyar letámadás ugyanis feltűnően hatékonyan működött – a válogatott szinte az egész meccsen képes volt nyomás alatt tartani az ellenfél labdás játékosát, és nem egyszer már magasan a támadó térfélen labdát szerzett. Ennek a változásnak az eredője nagyrészt Kalmár Zsolt játéka volt: a dunaszerdahelyi támadó középpályás a kinti meccsen egyetlen percet sem kapott, most ellenben a mérkőzés egyik (ha nem a) legjobbja lett. Szalai Ádám mellett így volt még egy játékosunk az ellenfél térfelén, aki képes proaktívan játszani a labda ellen, aki azonnal visszatámad labdavesztés esetén, és képes irányítani is a társakat abban, hogy mikor kezdjenek hajtóvadászatba a labda után, illetve mikor válasszák inkább a visszarendeződést védekező alapállásba.
Kalmár már fiatalon csillogtatott hasonló erényeket, igaz, itthon jobbára klasszikus irányítónak nevelték. Lipcsébe kerülve ismerkedett meg a visszatámadásos (lásd még: gegenpressing) játékfilozófiával és bár a Red Bull-nevelde rostáján végül kiesett, a Bröndby-nél kölcsönben, valamint most a DAC-ban a német Peter Hyballa keze alatt is hasonló játékelemekben kell jól teljesítenie, mint csütörtök este.
Hyballa egyébként a letámadásos filozófia egyik legnagyobb németországi híve, Jürgen Klopp tanítványa (a Dortmund U19-es csapatát edzette 2007 és 2010 között), aki azonban még mesteréhez képest is extrém módon képes feltekerni a presszing hőfokát csapata meccsein. Azzal, hogy Kalmár ezt az iskolát szokja, ebben nevelődött – legalábbis részben, és ne feledjük, még mindig fiatal, tanulásra, fejlődére képes játékos – a válogatott új fegyvert kap a kezébe a meccsek taktikai képének formálásához.
Hét(!) magyar játékos támad le az ellenfél térfelén: minden észtnek megvan a párja, a labdás éppen párharcot kell vívjon, miközben egyetlen épkézláb passzopció sem látszik nyitva.
Kihúztuk a méregfogat is
Az idegenbeli mérkőzéshez hasonlóan az első néhány percben ezúttal is az volt az ember érzése, hogy mindkét csapatot ugyanannyira zavarja az ellenfél letámadása (nekünk is voltak meleg pillanataink), ám végül ebben az értelemben egyértelműen az észtek fölé kerekedtünk. Nehéz megítélni, hogy ebben mekkora szerepe volt a szakmai stáb centire pontosan kiszámított stratégiájának (nyilván volt valamennyi, ez vitán felül áll), és mennyi annak, hogy az észt csapat játékosai eredendően sem a mezőny legimprovizatívabb, leglabdabiztosabb példányai, de tény, jelentősen átalakítottuk a meccs képét az odavágóhoz képest.
Az észtek legjobb játékosa, Konstantin Vassiljev Tallinban 33-szor passzolt, és bár a hatékonysága (60,65) már akkor sem volt kiemelkedő, 8 ívelésével, 7 hosszú labdájával egészen jól tudta irányítani válogatottját. És ami ennél is fontosabb: többnyire előre passzolt, ő dobta támadásba a kontrára induló villámgyors észt szélsőket.
Budapesten ezzel szemben már csak 18-szor ért labdába (igaz, az utolsó tíz percre lecserélte edzője), és ugyan a pontossága javult (66%) ez leginkább annak köszönhető, hogy nőtt a hátra és oldalra irányuló átadások száma a teljes mintában. Beadásból tegnap csak kettőre futotta neki, és bár hosszú indításokkal ezúttal is próbálkozott, ezekből közel sem alakult ki annyi veszély, mint legutóbb.
Az észtek passzjátékát úgy megöltük, hogy 91-szer kellett hosszan előrevágott labdával próbálkozniuk – Tallinban ez a szám jóval kevesebb, mindössze 64 volt. Képtelenek voltak a saját játékukat játszani, nem jutottak el rövid passzokkal a vonalak mellé, és nem voltak képesek jó hatékonysággal középre lövöldözni a labdát: hazai pályán 19 beadásuk volt, Budapesten csak 12. Míg Tallinban átlagosan 5 passzból állt egy észt labdabirtoklási periódus, addig tegnap este már csak 3-ból.
Megfojtott észtek
Marco Rossi alaptaktikája – és Cosimo Inguscio meccselése – megfojtotta az észtek játékát, miközben bár a magyar csapat bátran játszott (Nagy Ádám helyezkedése különösen tanulságos volt), a kontra elleni védekezése is működött. Utóbbiban nagy szerep hárult Baráth Botondra, aki remekül oldotta meg a megelőző szereléseket és faultokat akár már az ellenfél térfelén is, illetve jó volt nézni a Kádár-Orbán kettőst, amelyik magasra tolva is bőven megállta a helyét a meccsen.
Nagy Ádám az észtek elleni idegenbeli meccsen (jobboldali hőtérkép) jobbára a saját térfelén helyezkedett, miközben magához képest keveset is volt játékban. Hazai pályán játékának hangsúlya az ellenfél térfelére tevődött át, és labdába is sokkal többet ért.
Összességében a válogatott tisztességes meccset hozott le, a hiányzók és a kényszerposzton játszók ellenére a meccstaktika kiválóan működött, sem az elmélettel, sem a gyakorlattal nem volt semmi gond. Talán szentségtörés ilyet mondani, de utólag szívesen megnézte volna az ember, mi történik, ha meccs legelején az észtek egyetlen valamire való helyzete bemegy a szögletük utáni fejesből. Így, hogy mi rúgtuk az első gólt lényegében a semmiből, rövid útin edzőmeccsé silányult az összecsapás, igaz, mindenképp a jobbik fajtából, de a mutatott játék arra enged következtetni, ha Dibusz nem véd egyetlen feladatánál bravúrral, csütörtök este akkor is megfordítjuk a találkozót.
(nyitókép: MTI/Illyés Tibor)
