„Azt gondoltam, az észtek ellen jobban fogunk dominálni” – kezdte értékelését az észt-magyar Nemzetek Ligája (3-3) mérkőzést követően a válogatott egyik gólszerzője, Nagy Dominik. A fiatal játékos önkéntelen kifakadásánál vélhetően semmi nem festi le jobban a meccs tényleges képét:
„Ez őrületes volt!” – zengi ehhez képest címlapján a Nemzeti Sport mai száma, amelynek készítői mintha elfelejtették volna, hogy a meccset az európai harmadik vonal (úgy is, mint Nemzetek Ligája C-divízió) egyik csoportjának két sereghajtója játszotta egymással.
A görögöktől elszenvedett szerencsétlen, de összességében inkább biztató képet festő vereség (0-1) után az észtek elleni volt az első meccs, amelyen Marco Rossi csapata nem tudta a szebbik arcát mutatni, ennek okai pedig szélesebb értelemben is ráirányítják a figyelmet néhány, a válogatott jövője szempontjából kulcsfontosságúnak látszó kérdésre.
Mi van a védelemmel?
Rossi első gondolata kinevezését követően az volt, hogy fel kell építeni a csapat alapjátékát – ami egy olasz edző esetében tízből tízszer a védelem gatyába rázására utal. Ehhez képest Rossi eddig mind a négy kapitányként abszolvált meccsén kapott gólt a csapatával, így nyugodtan mondhatjuk: egyelőre nincs jelentős előrelépés ebben a kérdésben.
Az észtek korábban még gólt sem lőttek a jelenlegi sorozatban, nekünk ellenben hármat is vágtak tegnap, miközben a komplett válogatottunk egy teljes éve vár arra, hogy ismét nullázzon egy meccsen a hátsó alakzat. Legutóbb még 2017 novemberében, Szélesi Zoltán irányításával, Costa Rica ellen úsztuk meg kapott gól nélkül – azóta a mostani volt a nyolcadik meccse a válogatottnak. Ilyen ramaty sorozatra legutóbb 1994-ben volt példa, abban a korszakban, amelyet azóta a magyar futball egyik legsötétebb időszakaként szokás emlegetni.
És mi van Kádárral?
Innen nézve nem tűnik véletlennek, hogy az MLSZ időt és energiát nem kímélve győzte meg Willy Orbánt a magyar színek képviseletének fontosságáról, ám jó, ha látjuk, egy fecske önmagában még nem fog nyarat csinálni. Ahhoz például, hogy bármi érdemlegesről beszélhessünk a jövőt illetően, ki kellene végre találni,
Amikor legutóbb igazán jól festett a magyar csapat (még a 2016-os Eb-n), Kádár folyamatosan balbekket játszott, és bár klubjaiban azóta is inkább a védelem közepén használják, most már huzamosabb ideje képtelen arra, hogy ezen a poszton a válogatottban is bizonyítsa rátermettségét. A finnek elleni tamperei meccsen kifejezetten kínos gólt lőtt róla Pukki, Athénban pár napja szintén igencsak bizonytalan volt, az észtek pedig folyamatosan az ő oldalára érkeztek helyzeteket kialakítani (és gólt lőni) a tegnapi meccsen.
Pedig Rossi még azt is megpróbálta, hogy Kádár kétségtelen létező erényeihez igazítja kissé az alapjátékot, hiszen az észtek ellen az ő feladatául szabta meg a labdakihozatalok koordinálását. Egyetlen magyar játékos sem ért labdába többet, mint Kádár, ám hiába a 92 érintés, ha ebből a csapat alig valamit profitál.
A labdabirtoklási periódusokban általában három védős (Kádár, Orbán, Baráth) felállásra váltó magyar csapat legkomolyabb problémája az volt, hogyan váltson az egyes fázisok között:
Elég csak megnézni a hazaiak első gólja előtti pillanatokat:
Lovrencsics Gergő – valószínűleg félreértelmezett támadó szerepköréből fakadóan – messze magasan kilép, ám az időzítése borzalmas, és amellett, hogy lemarad a labdásról, ki is nyitja maga mögött a passzfolyosót. Nagy Dominiknek esélye sincs visszazárni (nem is feladata), így Orbán kénytelen reagálni, ami viszont a középső területeket nyitja meg a berobbanók előtt. Az ezen a képen még Baráth-tal egyszerre lépő Luts mintaszerű érkezése ebből a szempontból papírforma volt, de hogy Kádár miért mélázott el ismét, az nehezen felfogható.
Felállt fal ellen csak vergődünk
Hogy a magyar válogatott feltűnően sebezhető volt az ilyesféle észt ellencsapásokkal szemben, javarészt arra vezethető vissza, hogy egyáltalán nem működött a mieink felállt fal elleni játéka.
Hasonló gondok már Finnországban is észrevehetőek voltak, de akkor és ott mindezt még meg lehetett magyarázni azzal, hogy Rossi néhány hét alatt nem oktathatott le bonyolult sémákat, a Leekens-korszak nihilje pedig nem hagyott maga után beépítésre alkalmas talapzatot a jövőre. A görögök elleni két meccsen aztán a válogatott nyugodtan játszhatott második szándékból (sőt, ez állt neki jobban), ám Észtországban már nagy szükség lett volna rá, hogy a csapat tudjon dominálni, irányítani, labdát birtokolva nyomást gyakorolni az ellenfélre, miközben a védekezés is rendben marad.
Az alábbi képen remekül látszik: a magyar válogatott a labdát birtokolva szétszakad, nincsenek meg a szükséges páros kapcsolatok, a labdás ember lehetőségei korlátozottak. Mintha mindenki elszaladna a labdás elől, a két szélső védő (Baráth, Lovrencsics) magasan helyezkedik, Nagy elszigetelve vergődik.
A jelenségnek két következménye lett:
- egyrészt Kleinheisler rengeteget lépett vissza a saját térfelére, miáltal a formációnk 4-2-3-1-re módosult,
- másrészt a magyar bekkeknek rengeteg íveléssel kellett próbálkozniuk, vagyis szépen beragadtunk abba a típusú játékba, ami a baltiak sajátja.
Sokkoló adat: a magyar védők (Gulácsival kiegészülve) összesen 57 hosszú indítást eresztettek meg a meccsen. Ugyanez a szám az észteknél 22(!) volt – a különbség elzongorázásához tehát nincsen szükség Kocsis Zoltán-szintű géniuszra.
Nyomás alatt összecsuklanak a játékosaink
Az egész meccsen feltűnő volt, hogy az ellenfél előszeretettel szerez labdát a mi térfelünkön, ami pedig a magyar futball – a szélső hátvédek képzésének teljes ignorálása mellett – másik komoly problémájára vezet minket vissza: a mi játékosaink egyszerűen képtelenek nyomás alatt focizni.
Egy-egy jó testcselnek, a változatos technikai repertoárnak és a képzettségi szintnek van itt komoly jelentősége, de fontos az elővételezési képesség is, vagyis, hogy ki az, aki előre látja, mi következik majd, miután labdához jut. Fejben és lábbal is gyorsnak kell lenni, miközben az sem mindegy, a játékos milyen szögben fogadja a passzt, vagy hogy hogyan próbál elmozogni az ellenfél úgynevezett fedező árnyékából, amellyel blokkolni próbálja őt a passzoló társak elől.
Nem meglepő, hogy ebben a viszonylatban elképesztően le vagyunk maradva (még a kevés topligás játékosunk közé tartozó Nagy Ádámnak is ez a legkomolyabb hiányossága), nem véletlen, hogy egy elméletileg gyengébb képességű ellenféllel szemben előállt az a kínos helyzet, hogy az irányító középpályásunknál (Nagy Ádám: 63 érintés) mindegyik védő többet volt játékban a meccsen:
- Orbán (65 érintés)
- Kádár (92 érintés)
- Baráth (64 érintés)
- Lovrencsics (78 érintés)
Ehhez képest ízlelgessük, hogy a legjobb formában lévő játékosunk,
– holott neki éppen a helyzetbe kerülés képessége az egyik legnagyobb erénye a pályán.
Mindeközben ráadásul túl sok embert foglalkoztattunk a támadásépítéseknél, aminek köszönhetően nagyon sebezhetővé váltunk kontrák ellen. Íme, még egy beszédes meccskép:
Baráth magasan fellép megvívni egy párharcot (amit ráadásul elveszít, hiszen késésben van), így Kádárnak kell kiváltani a helyére, ami Orbánt is mozgásba hozza. A két középső védő között ugyanakkor ennek köszönhetően megnő a távolság, amelybe tökéletesen lép be az észtek irányítója, Vassiljev. Centiken múlott, hogy les legyen, egyébként ziccerben vihette volna Gulácsi kapujára.
A középpályánk elszigeteltségének kiváló mérőszáma, hogy Nagy Ádám és Kleinheisler együtt összesen 1(!) darab szabálytalanságot követett el – még attól is messze voltak, hogy faultolni tudjanak, mindketten játékon kívül vergődtek, kevés hatásuk volt a meccs menetére, tempójára.
Beszédes az is, hogy Marco Rossi meccs utáni nyilatkozatában azt emlegette, nem minden játékosa állt megfelelően a feladathoz, látott kifejezetten akaratgyenge egyéni teljesítményeket is.
Tény, ami tény:
- Kádár önmagához és a nemzetközi sztenderdekhez képest is botrányosan játszott,
- Lovrencsics oldaláról két gólt kaptunk,
- Baráth, aki láthatóan nem ér ballal a labdához nem megoldás balbekkben,
- csereként pedig többek között azzal a Pátkaival tudtunk frissíteni, aki se támadni, se védekezni nem tud nemzetközi szinten, ellenben kiválóan lassítja a játékot (nem az ellenfélét, hanem a saját csapatáét).
Egy szó, mint száz, Marco Rossinak igencsak messziről kell nekifutnia a feladatának – ami viszont nem kicsi, hiszen hivatalosan a szövetség célja még mindig (sőt, valószínűleg egyre inkább) az, hogy a válogatott mindenképp kvalifikálja magát a 2020-as, részben hazai rendezésű Európa-bajnokságra.
Az észtországi döntetlennel és a finnek görög verésével (2-0) viszont a Nemzetek Ligája ajtaja (teoretikusan ugyan nem, de) gyakorlatilag bezáródott a válogatott előtt. Marad a klasszikus selejtező, amely tavasszal indul majd, ám erre – jelen állás szerint – a negyedik kalapból húznák a válogatottat…
