Sokan, sokféleképpen elemezték már a magyar labdarúgó-válogatott elmúlt két mérkőzésén látható produkciót. Leginkább azt találgatta a sajtó, vajon milyen utasítással küldhette pályára játékosait a két vereséggel bemutatkozó Georges Leekens.
Információnk szerint az első, Kazah meccsen semmilyennel, csak elmondta nekik, hogy 4-4-2-t játszunk, hajrá. No ennél 2018-ban bármelyik, még a német, vagy a brazil válogatottnak is több kell, nemhogy a magyarnak…
A belga edző „hajrá Kovács néni” felfogásának lett a végeredménye a 3-2-es vendégsiker.
Úgy látszik, Leekens gyorsan tanul. Az első meccs tapasztalatai alapján úgy döntött játékfejlesztésünket indirekt módon oldja meg. Nem azt csináltuk, hogy ami legutóbb nem ment, azon javítottuk, hanem azt, hogy ami legutóbb nem ment, azt a skótok ellen nem csináltuk.
- Letámadás helyett visszahúzódtunk és kivárásra játszottunk.
- Támadásfelépítés, földön való labdakihozatal és labdajáratás helyett, felíveltük, előre vágtuk a labdát.
- Pozíciós játék helyett, kontratámadást vezettünk.
- A támadási lehetőségek megteremtése helyett, az ellenfél labdavesztéséből adódó lehetőségek kihasználására fókuszáltunk.
Ami viszont semmit sem változott, a hogyan szerzünk gólt kérdésben továbbra is tort ült a tanácstalanság. Szemmel láthatóan Leekens ahhoz van szokva, ha akadnak az átlagosnál jobb játékosai, azokat felküldi, aztán majd megoldják, eldöntik a meccset. Ha nincsenek neki, nem tud mit kezdeni. Ez abból is látszik, hogy kapitányunk elmúlt 12 meccsén, amikor olyan szerényebb képességű válogatottak kispadján ücsörgött, mint Algéria, vagy Tunézia csak Dzsibuti és Mauritánia világverő tizenegye ellen tudott nyerni…
Nyoma sincs a tudatosságnak
Leoktatott védekezésnek és támadásvezetéseknek, előre kitalált labdaútvonalaknak azonban nyoma sem volt a kazah és a skót meccsen. Utóbbin azért nézett ki kicsit jobban a válogatott, mert a játékosok hajuknál fogva próbálták kirángatni magukat a szarból, de kézzelfogható mankót ehhez csak annyit kaptak, hogy a 3-4-3-as felállást a mérkőzés nagyobb részében 5-4-1-es védekező felállássá alakították, ahogy a játék képe megkívánta.
Az, hogy hogyan érjük el a labdarúgás, mint játék alapvető végcélját, a gólt, azonban továbbra sem tudjuk
A ne kapjunk gólt kiinduló helyzet, és az előre kitalált labdakihozatali, támadásvezetési útvonalak hiánya azt eredményezte, hogy a skótok ellen helyzeteink döntő része pontrúgás utáni szituációkból adódtak. Labda nélküli támogató játékunk a kazah meccs után sem változott, változatlanul gyenge. Ebből kifolyólag a magyar válogatott alapjátékáról beszélni sem lehet.
A tanácstalanság legmarkánsabb mutatója egy hihetetlen statisztika. Bár nem voltunk ott a taktikai értekezleten, de a látottak azt bizonyítják, a a hátsó embereknek ki volt adva feladatba, hogy ne kockáztassanak labdakihozatalkor, hanem vágják előre a labdát.
Felívelésből, felszabadító rúgásból a következő számokat kaptuk:
- Gulácsi: 17
- Guzmics: 11
- Fiola: 4
- Lovrencsics: 4
- Szabó: 4
- Otigba: 2
Összesen 42 alkalommal hagytuk ki középpályásainkat a játékból, a labdakihozatalból és kényszerítettük fejelő párharcra támadóinkat. Csoda hát, ha a két mérkőzés alapján csapatunk egyetlen egy darab helyzetet sem dolgozott ki felépített támadásból.
Alex McLeish a skótok kapitánya azt nyilatkozta a meccs előtt:
Az elődöm Strachan nagyszerű munkát végzett a csapattal, amely közel jutott ahhoz, hogy kijusson egy világversenyre. Az én dolgom az lesz, hogy eggyel még előrébb lépjünk és hosszú idő után újra nagy tornán láthassák a szurkolóink válogatottunkat.
Nem ártana követni a skót utat, mert a kívülállónak olybá tűnik, hogy a magyar válogatott esetén nem volt átadás-átvétel. Ahhoz képest, mint ahol két évvel ezelőtt álltunk, válogatottunk óriási visszalépést hajtott végre ezen a két felkészülési mérkőzésen. Nem felmentve a játékosokat, de ez nem feltétlenül csak az ő saruk.
