„Sajnos, nem kazahok vagyunk.” A magyar futball nyolcévnyi tejben-vajban fürösztés után eddig a mondatig jutott. A szállóigévé válásra is alkalmas szavak Buzsáky Ákostól származnak, aki Bozsik Péterrel párban, szakértői státuszban már nem egyszer próbálkozott meg az m4-en válogatott meccsek után a biztató fehér komponens kimutatásával a lehangoló szurokban. Ezúttal azonban erre esélye sem akadt.
A kazahok 136. helye a világranglistán nyilvánvalóan megtévesztő, hiszen Andorra például leginkább az ellenünk aratott győzelme miatt előzheti meg őket, de mégis sokat elárul, ahogy a tizenkét meccses nyeretlenségi széria is. A kazah nemzeti együttes 21 hónap elteltével győzött ismét, és három és fél év után ért el újra három gólt egy mérkőzésen. Az előbbi Kína, az utóbbi Kirgizisztán után jött össze először a magyar nemzeti csapat ellen.
Régen is akadt meglepő zakó, no de ilyen?
A magyar labdarúgó-válogatott az előző esztendőben minden kétséget kizáróan szintet lépett. Lefele. Az egy éven belül Andorrától, Luxemburgtól és Kazahsztántól elszenvedett vereség önmagában is rendkívül kínos, de mindent azért még nem árul el a világfutballban elfoglalt új pozíciónkról.
A magyar csapat ugyanis korábban is kapott ki ezekhez az együttesekhez mérhetően mikroszkopikus csapatoktól, de nem így. Amikor legyőzte az együttest Málta vagy Ciprus, esetleg Lettország, vagy amikor döntetlen született Lichtenstein ellen, az ellenfelek csodáról beszélhettek, kibekkelték, megúszták a magyar támadásokat, a szerencsére sem panaszkodhattak, és ez még Andorra ellen is így volt az előző év tavaszán.
Az, hogy nanocsapatok technikai, fizikai és labdabirtoklásbeli dominanciára tesznek szert a magyar válogatott ellen, Luxemburggal kezdődött. Arra akkor Lovrencsics Gergő kiállításában könnyű magyarázatot lelhettek a megnyugvást keresők, de kevésbé optimistán figyelve a tartalékos luxemburgiak között is nagyobb futballtudással rendelkező játékosokat láthattunk, mint a mi nemzeti színeinket viselők. A kazahok a Groupama Arénában focizták le Magyarország legjobbjait. A második félidei magyar találat a játék képe ellenére, és nem annak következtében született. Ez a rémisztő.
Georges Leekens felelőssége
Az új kapitány szerepe a történtekben elhallgathatatlan, néhány dologban pedig kifejezetten szembeötlő. Az egyik, hogy a magyar kezdő első olvasásra is túlzottan bátornak tűnt, hogy azt ne mondjam, sok bekapott gólt ígért, igaz, elvileg a szerzett találatok számában is nagyobb mennyiséggel kecsegtethetett. A Bernd Storck éra alatt gyakran alkalmazott 4-2-3-1-ben Kleinheisler László, Ugrai Roland, Dzsudzsák Balázs és Szalai Ádám is lehetett volna együtt a pályán, de itt még, igaz más szisztémában, de bekerült melléjük Nikolics Nemanja is. Ráadásul egy erősen tartalékos védelem elé.
Ehhez hasonlóan vakmerő húzásokat Verebes József óta nem láttunk, de a „Mágus” végül a valaha volt legrosszabb statisztikával hagyta el a nemzeti kispadot. Ebből arra lehet következtetni, hogy a belga szakember (ember) gálát szeretett volna látni, miközben többször is hangsúlyozta a stabilitás fontosságát.
A valószínűbb viszont az, hogy Leekens hiába kapott a nemzetközi futballban is példátlan féléves laufot arra, hogy felkészüljön az első találkozójára, semennyire nem ismerte meg a magyar labdarúgókat.
Ugyanis ha ez megtörténik, nem gondolja, hogy Dzsudzsák, de különösen Ugrai a komfortzónából kimozgatott, jobbról bal védőbe tett Botka Endre előtt, egy 4-4-2-es rendszerben képes ellátni a szélsőközéppályásokra háruló védő és támadó feladatokat. Nem hiheti naivan, hogy a magyar labdarúgók akár a legegyszerűbb taktikai hadrendben is teljesíteni tudják a számukra nem evidenciának számító posztokon végzendő munkát.
Leekens ott is csődöt mondott, ahol állítólag erős
A másik viszont meglepő. Leekens kommunikációban sem erős. Pedig a belga sajtómunkások ezt a képességét emelték ki. Ment is a duma a sajtó előtt, közhelyekkel, politikai lózungokkal és szóvirágokkal, csak éppen a legfontosabb helyen, a csapaton belül nem működött.
A pályán szaladgálókon is azt lehetett érezni, hogy nem minden világos a számukra a teendőkből, de Böde Dániel végül interjúban is elmondta, hogy nem értette miről beszél Leekens, és senki nem is fordította le neki. Ez a mester felelőssége is.
De ha már Böde nyilatkozata: olyan szellemi szinten lévő játékos hogyan lehet válogatott, akit nem is foglalkoztat, hogy nem érti az edzői utasításokat, majd ezt még el is árulja? Az, hogy Bödének játszania kell hazai pályán, benne van a Groupama stadion bérléséről aláírt, Ferencvárossal kötött szerződésben? Teljességgel érthetetlen. Vagyis lehet, hogy mindenre ez a magyarázat. Hacsak nem a közönség miatt kap lehetőséget a center minden hazai meccsen. De ennek a publikumnak szemmel láthatóan mindegy.
A magyar futball korábbi időszakaiban elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen szégyenteljes produkciók közben a tábor ne követelje kapitány, elnök vagy akár politikai vezető fejét, de ma már, amikor pedig az összefüggés minden korábbinál szembeötlőbb, mégsem. Végül is mindenhez hozzá lehet szokni.
Ami a magyar válogatott oszlopait illeti, ezúttal még sunyinak is tűntek. Látszatra az újonc Otigba Kennethre hagyták a meccs utáni első nyilatkozat ilyen helyzetben rutint igénylő, végtelenül kellemetlen feladatát. Információim szerint a nigériai édesapától és magyar édesanyától származó védőt viszont az MTV kérte. A jelenlegi magyarországi állami szinten erősített, és a közszolgálati tévé által sulykolt kontextusban rossz asszociációkra is alkalmat adhatott a félvér futballista kiemelése ebben a helyzetben.
Az átlagember fejében az egész magyar futball egy kérdésben áll össze: szarszobor-kiállításnak minek minden faluba Louvre?
