A gyermekvédelmi törvény 2005. januári 1. óta egyértelműen tiltja a testi fenyítés minden formáját – ideértve a megalázó bánásmód különböző módozatait is. Ehhez képest felszínre tört Turi György ügye. Mit ér a paragrafus, ha ezek szerint törvénysértő módszerek alkalmazásáról mesélnek az úszóedző tanítványai?
A jogalkalmazóknak az a problémájuk, hogy e fontos mondatokat szándékosan a gyermekvédelmi törvénybe tettük, és nem a büntetőtörvénykönyvbe. Ennek oka, hogy szándékunk szerint nem büntetni akartuk a szülőt, nevelőt, hanem jelezni: tényleg tilos a testi fenyítés, a megalázás. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, ha a törvény nincs a Btk.-ban és így nincs szankció sem, úgy már nem is tekintenek törvényként rá, a többség nem vonatkoztatta magára. A tiltás korábban is vonatkozott intézményekre, iskolára, így persze sportegyesületekre is, még ha ezt nem is tartották be sok helyen. Másrészt a gyermekbántalmazásnak, erőszaknak minősülő eseteket korábban és jelenleg is szankcionálja a büntető törvénykönyv.
Turi György esetében világos, a sport az a terület, ahol még mindig alkalmaznak a múlt században megtűrt, sőt, gyakran elfogadott hatalmi pozíció adta módszereket, amivel az edző eléri, hogy a sportoló minden utasítást kérdés nélkül elfogadjon, megcsináljon, ezzel egyre jobban feszegesse, kitolja a fájdalomtűrésének határát, szintet lépjen, végső soron célt érjen: a dobogó tetejére álljon.
Ha a bankban nem tetszik, ahogy az ügyintéző kezeli a kérésemet, nem vágom pofán, nem dagadt disznózom le. Átmegyek egy másik ablakhoz, vagy kérem a felettesét.
Nem csak az edzőknek, a szülőknek és minden más szakembernek, aki gyerekekkel, felnőttekkel foglalkozik, meg kell tanulnia, hogyan lehet és kell erőszak nélkül motiválni, fegyelmezni. Elérni a közös célt.
A változáshoz elengedhetetlen, hogy minél több helyen alkalmazzanak szükséges tudást, technikákat ismerő és oktató szakembereket, akik képesek felkészíteni a megfelelő metodikákra az edzőt, és minden gyerekkel kapcsolatba kerülő felnőttet, de egyúttal a gyerekeket is tájékoztassa, mit lehet, mit nem. Mindenkinek meg kell tanulnia, hogyan lehet, kell erőszak nélkül nevelni.
Mi a helyzet a verbális agresszióval? Ott hol a határ?
Cseh László esetével kapcsolatban fontosnak tartom elmondani, hogy a megalázás, a szóbeli alázás gyakorta mélyebb nyomot hagy, mint egy-egy pofon.
Más a hatásmechanizmusa. Sokkal nehezebb feldolgozni, mintha egy papuccsal a fenekedre vernek – és ez természetesen nem legitimálja a fizikai bántalmazást. A lelki terrorról az áldozatok azért nem szólnak, mert beledöglenek. Mélyen belül, lélekben. A szóval való bántás sokszor olyan sérülést okoz, amely teljesen leblokkolja a további életet. Ráadásul a lelki terror bizonyítása, a károkozás mértéke sokkal nehezebben bizonyítható, mint a fizikai erőszaké.
Az edzők, testnevelők arra panaszkodnak, gúzsba van kötve a kezük. Mert milyen világ az, ahol a tesitanár svédszekrényugrás közben kezével nem segíthet a tanítványnak, mert ha véletlenül hozzáér, a nyolcadikos lány zaklatásnak veheti? Ám ha nem segít, csak szemmel követi, és a tanuló felborítja a szekrényt, a karját töri, gondatlanságot követ el. Mindkét esetben ő a hibás. Mit tehet?
A nemzetközi sztenderdek ebben egyértelműek: férfi tanár nem nyúlhat lányhoz. Megkérheti a többi lányt, hogy segítsen, vagy pedig kell egy női tornatanárt/edzőt alkalmazni.
Egyik sem tűnik életszerűnek. A diáktárs hogyan tudna szakszerűen segíteni? Ahogy az sem elvárható, hogy minden iskolai testnevelésórán egy női és egy férfi tanár álljon a tornateremben, vagy a férfi szertornaedző értsen a gerendához, felemáskorláthoz, amin életében nem járt.
Kétségtelen, ez kapacitáskérdés. Ám Amerikában még szigorúbbak a normák. A legtöbb helyen már azt sem engedik, hogy egy felnőtt egy gyerekkel egyedül maradjon a teremben. Mindig két felnőttnek kell jelen lenni, és nem csukhatják be az ajtót – sem orvosnál, sem masszőrnél, stb.. Ez a lehetséges áldozatot is védi, de azt is, akit meggyanúsíthatnak. Ha az amerikai tornasport óriási balhéját nézzük, ott is, ha az orvos nem csukja be az ajtót, nem egyedül van a lányokkal, akkor nem fordulhatott volna elő az, ami.
Nem esett át a világ a ló túlsó oldalára? Nem szül mindez általános bizalmatlanságot?
Kétségtelen, vannak torzulások. Mindkét végleten a széles körű felvilágosítás, a nyitottság, az őszinteség segít. Meg kellene találni azt a középutat, amikor minden gyereket felvilágosítunk a jogairól, ám a másik oldalon nem szolgáltatjuk ki a felnőttet, a tanárt, az edzőt annak, hogy ha nem tetszik a diáknak a jegy, a megfogalmazott kritika, meggyanúsítsa a tanárát bántalmazás, vagy a testnevelőt a lecsúszó segítő kéz okán molesztálás miatt. Kétoldalú védelmet kell adni. Amelyik kultúrában nincsen megfelelő felvilágosítás, képzés, a gyermek nem mer szólni a visszaélésről, nincs következmény se. „János bácsinak” jobban hisznek, mint a gyereknek.
Ez a klasszikus áldozathibáztatás.
Persze. A hatalmi struktúrák úgy alakultak, hogy egyszerűbb a felnőttnek a felnőttet támogatni; horribile dictu, a gyereknek kevésbé hisznek, mint a felnőttnek. Ha csak az uszodai példákra hagyatkozunk: 2013-ban Szepesi Niki esetében gyermekvédelmi szempontból nem alakult ki pozitív kimenet. A könyvében leírtak alapján a szokásos reakció, az áldozathibáztatás jelent meg. Nikit lekurvázták, még az a gondolat is felmerült, hogy „nem kár ezért a lányért”, hiszen a könyv címe is ez: Én, a szexmániás. Ez a választás szerencsétlen helyzetet szült. Niki szavai, mondatai nem azt váltották ki, amit kiválthattak volna. De előbb-utóbb minden helyen elér a fejlődéstörténet egy pontig – mint az amerikai tornásznők botránya, vagy most Cseh Laci nyilatkozata kapcsán –, amikor elpattan a húr.
A Szepesi-ügy után a Magyar Úszó Szövetségnél szóba került a segítségük?
Nem. Fontos momentum, akkor a versenyzők, az edzők összezártak, nem igazolták az állítását – egyedül Kiss Noémi szólt mellette akkor is –, miszerint az edzője kiszolgáltatott helyzetben félrehúzta a szeméremdombján az úszódresszét, sőt, kiálltak a könyvben „Cárnak” nevezett Turi György mellett.
Három évvel később, Kiss László több évtizedes ügyében sokkal erősebben reagált a társadalom. Miért?
Jól látható az érzékenység fejlődéstörténete. Tudomásul kell venni, a változás sehol sem egyik napról a másikra áll be. Kiss – és később, Marton László esetében – is azt feszegették, kell-e arról beszélni egyáltalán mi történt ötven és húsz évvel azelőtt. Kezdetben maga Gyárfás Tamás is (a MÚSZ akkori elnöke – a szerk.) több rokonszenv-megnyilvánulást megengedett magának, az azóta elhunyt Aczél Endre is bagatellizált, kiállt Kiss László kapitány mellett.
Kiss László a ’60-as évek joggyakorlata szerint megkapta a büntetését, pár év elteltével erkölcsi bizonyítványt is kapott, és nyugodtan dolgozhatott tovább az uszodában, még szövetségi kapitány is lehetett abban a szűk közegben, ahol a nemi erőszakot bizonyítottan elkövette. Ez ma is így lenne?
Elvileg ilyen a jövőben nem fordulhat elő. Az az ember, aki egyszer ilyet elkövetett, nem dolgozhat többet gyerekekkel, vagy olyanokkal, akik kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetnek vele szemben, a legutóbbi jogszabályi változások alapján. Megjegyzem, menet közben Gyárfás Tamás is rájött, hogy tenni kell valamit, mert akkor kért fel, hogy dolgozzunk ki a MÚSZ számára egy gyermekvédelmi programot.
Korábbi cikkünkben Gyárfás azt nyilatkozta, hogy már a Szepesi-ügy miatt is lefolytattak egy vizsgálatot, és azt követően kérték fel önt.
Nem mondott valótlant. Valóban utána. Csak jóval utána. Három évvel. Amikor a Kiss-ügy miatt tényleg sokkal megosztottabbá vált a közvélemény. A Család, Gyerek, Ifjúság Egyesületben ekkor kidolgozott, és a nemzetközi sztenderdnek megfelelő gyermekbiztonsági programban célként azt jelöltük meg, hogy az uszodában mindenki – legyen az edző, sofőr, kabinos, portás – feddhetetlen legyen és kapjon képzést arról, mi az elfogadható bánásmód, mi nem. Egy jelzőrendszeri mechanizmust is szándékunkban állt tudatosítani és kiépíteni, amely a gyermekvédelmi törvény alapján kötelező 1998 óta, de a sportegyesületek, mások mellett magukra nézve sosem gyakorolták, feltehetően nem is tudtak róla.
Mi lett a program sorsa?
Röviddel ezután Gyárfás Tamás lemondott. Bienerth Gusztáv váltotta, aki Danks Emesét nevezte ki a gyermekvédelmi munkacsoport vezetőjének. Minden anyagot odaadtam neki, a szövetség vezetésétől azóta nem kerestek. Bienerthet rövid időn belül Wladár Sándor váltotta az elnöki székben, és a Magyar Úszó Szövetségben elindult a program. Ha nem is úgy, olyan mélységben, ahogy terveztük, de valami működik. A MÚSZ-ban van gyermekvédelmi bizottság, az uszodákba plakátokat helyeztek ki, amely világosan leírja, hol jelezhet a gyerek, ha bármilyen panasza van. A honlapjukon elérhető a gyermekvédelmi programjuk, a sportolóknak, szülőknek, edzőknek szóló magatartási kódexszel.
Tud Turi Györgyén kívül más uszodai esetről is?
Emesétől érdeklődtem néhány hete. Tőle tudom, hogy
15-20 bejelentés érkezett az elmúlt években, azokat továbbította a fegyelmi bizottságuknak.
Hogy mi lett ezekből a jelzésekből, azt nem tudta megmondani, és a szövetségből semmilyen nyilvános információ nem látott napvilágot.
Általános gyakorlatnak tekinthető, ha bármely sportszervezetnek bántalmazási, hovatovább abúzus ügye akad, bezárkózik, összezár, titokban próbálja lerendezni, eltusolja azt?
Sehonnan nem jön ki információ. Úgy gondolják, vélelmezem, hogy rossz fényt vetne a szervezetre, ezért jobb ezeket házon belül tartani, vagy elhárítani. Védik a mundér becsületét.
A megelőzés szempontjából nem lenne jobb, hosszú távon hatékonyabb kibeszélni, felszínre hozni minden esetet?
Dehogynem. Pláne a reakciók egy részét látva. Sokan a Turi-ügy kapcsán is azt gondolják, vihar a biliben az egész. Az, amiről a fiatalok beszélnek, a sportban elfogadható. Nehogy már a gyerekek nyafogjanak, hogy nem lehet őket csapkodni, üvöltözni, erőszakoskodni velük. Amit az olimpiai bajnok tornász, Magyar Zoltán a Turi-ügy kapcsán állít, hogy „a pofonok nélkül nem lett volna olimpiai bajnok”, az egyenesen rettenetes. Ebből is az szűrhető le,
a mai Magyarországon az általános közhangulat elég magas szinten is erőszakvezérelt. Másképp: nem mondanám, hogy az erőszakmentesség uralja a magyar közbeszédet.
Az tény: az autósok között, vagy bármilyen hivatalban tapintható a feszültség. Azonnal robban mindenki, és magától értetődik az anyázás, vagy akár a fizikai erőszak. Ugyanez a helyzet a családon belüli erőszakkal, vagy a gyerekveréssel. Az hogy mi 2004 decemberében keresztül tudtunk vinni egy jogszabályalkotást, amely a 2005. január 1-én megjelent gyermekvédelmi törvényben öltött testet, az hatalmas szerencse. Büszkék vagyunk rá. Más kérdés, ennek semmilyen hatása nem volt eddig.
Sajnos számos pedagógus sem ért egyet, mert a gyermekjogok biztosításával, erősítésével attól félnek, hogy a gyerekek majd a fejükre nőnek. Ez is jelzi a tájékoztatás és felkészítés szükségességét, és a média aktív részvételét ebben. Ehhez persze politikai elkötelezettség kell.
Mit ért ezalatt?
2016-ban a Gyárfás annyira elköteleződött, hogy az a naiv elképzelése támadt, a tervezett programunkat a többi sportszövetség, az olimpiai bizottság is átveszi majd. Még Szabó Tünde államtitkárhoz is bementünk, akinek azt javasoltuk, hogy önálló törvényként a sporttörvénybe is kerüljön be a gyermekvédelem. Az államtitkár asszony meghallgatta a javaslatunkat. Aztán persze nem történt semmi, mert ez a kormány nem az a kormány, amelyik bármilyen formában szeretne erőszakmentességről hallani.
Miért nem?
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez van. Ha Bayer Zsoltot, Kövér Lászlót, vagy akár a miniszterelnököt hallgatom, nem az jut eszembe, hogy végre eljött az erőszakmentesség ideje.
Bár lassan, de szerencsére változnak az idők. Ezt az is jelzi, hogy a MOB hirtelen megállapodást kötött a Hintalovon Alapítvánnyal. Nyolc év telt el Szepesi-, öt a Kiss-ügy, bő egy hónap Cseh László kinyilatkoztatása óta, mire leestek a tantuszok és Nemecsek Sport néven ők is gyermekvédelmi programot indítottak. Nagy öröm, hogy elértünk ide, és érdemi változások indulhatnak el minden szinten.
