Sport

Kele János: A válság közepén a magyar sportipar csak a kezét képes széttárni

A profi sport általános üzenete szerint több szimpla vállalkozásnál: identitást ad, sőt egyfajta társadalmi kötőerőként funkcionál. Ha mindez igaz, akkor viszont most válaszúthoz érkezett. Itthon és külföldön egyaránt.

Majdnem egy teljes hónap telt el azóta, hogy a professzionális sportgazdaság működését világszerte – így Magyarországon is – ellehetetlenítette a koronavírus terjedése. Ennyi idő alatt világossá vált, hogy (legyen bár a bevételek forrása piaci avagy állami) az ágazat legnagyobb problémáját ebben az átmeneti (?) időszakban is a pénz jelenti.

Önként és dalolva ugyanis senki nem hajlandó lenyelni a veszteséget. Márpedig egyelőre egyetlen dolog látszik biztosnak: veszteségből jókora lesz. 

Miközben a Barcelona futballistái fizetésük 70%-át ajánlották fel a klubnak, hogy az finanszírozni tudja a háttérszemélyzet bérét, a Juventusnál pedig halasztásba egyeztek bele a sztárjátékosok, Angliában továbbra is tart a kötélhúzás a klubok és a liga, valamint a munkaadók és a játékosok között. A világ leggazdagabb bajnoksága – telis-tele mesebeli vagyonon trónoló szupergazdag tulajdonossal, milliárdos, előre leperkált TV-s szerződéssel – egyelőre odáig jutott, hogy néhány klub egyenesen állami támogatás után kuncsorog, mondván, csak így képesek fedezni a háttérben dolgozó személyzet bérét. Teszik mindezt magától értetődő természetességgel olyan csapatok (Tottenham Hotspur, Liverpool, Newcastle United) is, amelyek alig néhány héttel ezelőtt még több tízmilliós transzferkiadásokat terveztek a nyári időszakra. Hiába: úgy néz ki, a képmutató pofátlanságnak tényleg nincsen határa.

Kevés ember képes annyira megutáltatni magát, mint a Newcastle tulajdonosa
Miközben a Premier League minden csapata azon dolgozik, hogy valamennyi alkalmazottjáról gondoskodjon, Mike Ashley-nek csak az a célja, hogy a járványhelyzeten minél kevesebbet bukjon.

A dolog pikantériája itthon is ismerős lehet, hiszen az elmúlt időszakban adóforintokkal bőségesen kistafírozott magyar sportgazdaság a kibonatkozó válságban egyelőre jobbára csak a kezét képes széttárni. Veszprémben ugyan hosszas tárgyalások után a játékosok állítólag belementek egy komolyabb bércsökkentésbe és (nyilván a légiósok) a rögzített forint-euró árfolyamon való kifizetésbe is, de Szegeden például erre egyelőre hiába várnak a vezetők. Az NB I-es futballcsapatoknál jobbára kínos csend honol. Úgy tűnik, majdnem mindenki kivár – megtehetik, hiszen sportklubok bevetélei nagyrészt az államtól származnak, így a gazdaság befagyása, az üzleti szférát érő sokkok nem gyűrűznek tovább feltétlenül és villámgyorsan az ágazat felé. A vezetőknek nincsen oka kapkodni sem, hiszen mindenki tisztában van vele: hogy a sporttal itthon mi történik ebben a helyzetben, azt a nagypolitika fogja eldönteni (ahogyan anno a kivételezett státuszról is a hazai politika legmagasabb szintjén született döntés).

Ez utóbbi szempontból lesz nagyon érdekes megfigyelni a társadalom reakcióit. Magyarországon ugyanis komoly hagyománya van – pláne válságos időszakban – cinikus összehasonlításokat tenni a nővérek, rendőrök, tűzöltők, szociális dolgozók, stb. és a művészek, zenészek, színészek, vagy sportolók fizetése között. A szórakoztatóipari ágazat jövedelmei nálunk ugyan általánosságban is képesek piszkálni a társadalom igazságérzetét, de jelen krízisben a sportélet szereplői különösen kínos helyzetbe kerülhetnek.

A sport ugyanis önmagát többnyire nem a szórakoztatóipari ágazat szereplőjeként határozza meg itthon.

Az iparág kiemelt nemzetgazdasági szerepének, kivételezett mértékű állami támogatásának indokaként eddig többnyire az hangzott el, hogy a sport közösségszervező eszköz, a nemzeti identitás szerves alkotója, a nemzeti-helyi összetartozás jelképe és gyakorlati manifesztációja. Üzleti modellről, nyereségről, megtérülési rátákról – eddig – jószerével szó sem volt.

Ez persze nem magyar sajátosság: a sportcsapatok, mint márkák egyik kulcsüzenete a piaci logika alapján működő bajnokságokban is az, hogy identitást, kötődést, egy közösséghez való kapcsolódás élményét kínálják a drukkereknek. Teszik ezt nem csupán azért, mert valaha igaz volt az állításuk, hanem főképpen azért, mert ez jelenti a határvonalat vásárló és rajongó között. Utóbbi (szinte) elidegeníthetetlen, és mint ilyen, konstans jövedelemforrás. Vásárlói a szupermarketeknek, ügyfelei a bankoknak és a biztosítótársaságoknak vannak – ha találnak olcsóbb, jobb ajánlatot, váltanak. A sportcsapatok más logika mentén akarnak működni: identitást árulnak, világképet, közösségi élményt. Rajongókra van szükségük, nem szimpla vásárlókra. Egy rajongó pedig – történjék bármi – marad.

Vége az irreális bérek korszakának a magyar futballban
Révész Attila, a Kisvárda sportigazgatója arra számít, hogy az egész futballunk gondolkodását átalakíthatja a koronavírus nyomában járó gazdasági visszaesés.

Hogy erre a pontra üzleti modellezés és fogyasztói célcsoportelemzés (Premier League, topfoci), vagy politikai számítás (magyar kormányzat) mentén jut valaki, az végeredményben tökéletesen mindegy. Jelen állás szerint a fontos egyedül az, hogy a profi sport (és különösképpen a futball) önmagát a társadalom lényeges szereplőjeként szereti láttatni, a közösség kovászaként, identitásképző erőként. Ennek a víziónak köszönhetően ad el meccsjegyeket és TV-s közvetítéseket csillagászati árakon, és ez a mögöttes gondolat győzi meg a választókat arról, hogy többmilliárdos állami támogatásra van szükség a magyar sportban.

Ezen a ponton azonban válaszúthoz érünk.

Egy, a mostanihoz hasonló helyzetben ugyanis a társadalom azt várja, hogy a sportklubok – a hangoztatott elvekkel és üzenettel összhangban – ne üzleti vállalkozásként viselkedjenek.

Csak és kizárólag azt kérjük számon rajtuk, amit önmagukról állítanak: képesek vajon tényleg társadalmi intézményként működni egy válság idején? Vajon visszaadják azt a bizalmat és támogatást a közösségnek, amelynek képviseletére hivatkozva financiális előnyhöz jutnak „békeidőben”?

Ne legyen tehát lelkiismeret-furdalásunk. A labda nem a mi térfelünkön pattog: most a sporton a sor, hogy bizonyítsa, több szimpla játéknál és több egyszerű üzletnél. Itt az ideje, hogy végre felnőjön a saját retorikájához.

Kiemelt kép: Getty Images

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.