Anyu, az edző bá’ tényleg hülye?

Állnak a szülők a pálya szélén. Anyukák, apukák vegyesen. Beszélgetnek. A mérkőzésnek már vége van, kinek többet, kinek kevesebbet játszott a gyermeke. Akinek éppen sikeres a csemetéje, rendszerint kezdő, az mosolyog, elégedett. Akinek csak néhány percet, netán még annyit sem játszott a gyereke, mert a cserepadon ült, az szomorú, ami gyakran elégedetlenségbe csap át.

A szülői szív már csak olyan, nehezen viseli, ha a gyermeke szája lefele görbül, mert éppen nem olyan sikeres, mint azt elvárja magától. Rosszabb esetben a szülő elvárása, pressziója túlzó.

„Pedig Ferike legalább olyan jó, ha nem jobb, mint a Jóska. Nem értem az edző bá’ miért őt favorizálja” – jön a visszafogott meccsértékelés, ami gyakorta a kocsiban hazafelé hatszemközt már úgy folytatódik; „Ne szomorkodj Ferikém, te mindent megteszel, csak hát az edző bá’ hülye”.

Ha mélyen magába néz az, aki valaha sportolt, sportpálya közelében járt, egészen biztosan szembesült hasonló történettel. Mindez persze a gyermeknek a legrosszabb, egyfajta tudathasadásos állapotba kerül. Normál esetben felnéz az edzőjére, hallgatnia kellene minden szavára, miközben a szülő csupa jó szándékból megkérdőjelezi annak az embernek a szakmai tudását és ezzel a hitelességét, akire rábízza a gyermekét. Csoda hát, ha egy idő után egyszer csak otthon felteszi a kérdést: „Anyu, az edző bá’ tényleg hülye?”

Vajon ebben a háromszögben hogyan előzhető meg, vagy kezelhető ez az oly gyakran kialakuló konfliktus?

Mizsér Attila, 1988, Szöul olimpiai bajnok öttusázója minap megjelent, „Sportháromság” című könyve erre a folyton fennálló edző-szülő kapcsolat problémára keres és ad megnyugtató választ, útmutatást a konfliktus megelőzéséhez, kezeléséhez, kulcsot az együttműködéshez.

Az edzőknek szükségük van egy olyan eszköztárra is, amivel a kommunikációt, a személyi problémák megoldását, a konfliktusok kezelését, az edző-szülő-versenyző hármasának harmonikus működését meg lehet valósítani. Ha edző vagy, akkor vezető is vagy. A vezetői gondolkodás elméleti háttértudását a könyv segítségével a gyakorlatba is átültethetjük

– írja Herendi Iván, Életmű díjas asztalitenisz edző a könyvvel kapcsolatban.

Dr. Gál Andrea egyetemi docens, a Testnevelési Egyetem tanszék vezetője hasonló véleményen van.

A szervezetek működésével foglalkozó szakemberek már régen felismerték, hogy a humán viszonyok sokszor fontosabbak a munkahatékonyságban, mint az infrastrukturális feltételek, és így van ez a sportszervezetekben is: a vezetők, az edzők, a tanítványok, illetve azok szülei közötti viszonyok lényeges szerepet játszhatnak a sportolók, és rajtuk keresztül az egyesület eredményességében.

Ebben, a többszereplős kapcsolatrendszerben a hatékony kommunikáció megléte döntő jelentőségű, hiszen enélkül kialakulhat egy információhiányos, inkonzekvens, félreértésekre és nem egyértelmű elvárásokra alapuló, feszültségekkel teli viszony az egyes aktorok között, melynek végső áldozata maga a fiatal sportoló lehet. 

Meggyőződésem, hogy a sport elsősorban a hagyományos, face-to-face kommunikációt igényli a szereplőitől, annak is azt a formáját, amely előreviszi, segíti a tanítvány-edző-szülő hármas közötti pozitív kapcsolat alakulását

– érvel Dr. Gál. A TE Tanszék vezetője a könyv kapcsán rávilágít a probléma edző személyiségétől, kommunikációs képességétől független másik alapforrására is, miszerint „manapság a gyermekük sportolását anyagi szempontból lehetővé tevő, de sokszor emiatt a szakmai munkába is nagyobb beleszólást követelő szülők néha elfelejtik, hogy a gyermekük edzője gyakran annak második apja, vagy anyja, akire rábízták gyermeküket, mert szakmai kompetenciájukat mások elismerik”.

Mizsér Attila könnyed hangvételű, számos, az életből vett példával tarkított könyve alapmű. Minden olyan szülőnek, edzőnek ajánlott, akiknek a szeme előtt az lebeg, hogy nemcsak a sportolót, de első sorban embert nevelnek. Sport-, még inkább szentháromságban azzal a gyermekkel, akinek személyiségformálásában a felnőtt főszereplők kapcsolata meghatározó.