Van-e a politikai merényletek történetének sajátosan amerikai jellemzője?
Igen, van. Csak óvatosan nevezhetjük kivételesnek azt, amit Donald Trump nagygyűlésén Pennsylvaniában 2024. július 13-án láttunk. Mindazonáltal van egy amerikai hagyomány, amibe beilleszthető ez a fajta lőfegyverrel elkövetett speciális merénylettípus, ami vezető politikusok, különösen elnökök és elnökjelöltek ellen irányul.
Történészként nem gondolja, hogy túlzás lenne azt állítani, hogy a modern nemzet megalapítását kísérő fegyveres harc esetleg kikövezte az utat a későbbi politikai merényletek számára az Egyesült Államokban?
Kétségtelen, hogy a manapság tapasztalható politikai polarizáció és az erőszakos megoldásokra való hajlam visszatérő minta az Egyesült Államok történetében. Ennek számos oka van, de talán a legfontosabb, hogy hosszan tartó, alapvető értékeket érintő vita alakult ki az amerikai nemzet mibenlétéről, ami tovább fokozta a politikával foglalkozó emberek jelentős részének félelmeit. Ők úgy érzik, nagyon magas a tét, mert attól tartanak, ha a politikai ellenfelük győz, minden elveszik, és a szabadságuk, a köztársaságuk, sőt még a társadalmi pozíciójuk is veszélybe kerül. Mindebben az is közrejátszik, hogy az Egyesült Államok elnöke már a kezdetektől számos olyan felhatalmazással rendelkezik, mint az egyeduralkodók – és bizonyos szempontból még nagyobb hatalommal is bír. George Washingtonnak nagyobb befolyása volt az Egyesült Államok kormányára, mint például az egykori gyarmatosító anyaország királyának, III. Györgynek Londonban a sajátjára. Tehát az Egyesült Államok államfőjének monarchikus státusza hatalmas nyomással nehezedik arra, aki Amerika megszemélyesítőjeként jelenik meg egy adott időszakban.
Az első célkeresztbe kerülő amerikai elnök Andrew Jackson volt 1835-ben – ez korántsem olyan ismert, mint a későbbi merényletkísérletek. Miért?
Legfőképpen azért, mert sikertelen volt: a merénylő fegyvere csütörtököt mondott. Ha Jacksont lelőtték volna a Capitolium lépcsőjén, akkor ma is biztosan tudnánk róla. Jackson testében már volt egy korábbi párbajból származó golyó (több párbajt is vívott, és vagy 30 évvel korábban meg is ölt valakit), nem volt tőle idegen, hogy fegyverrel rendezze a nézeteltéréseit. Mélyen ellentmondásos és megosztó személyiség volt – olyan elnök, akihez Trump hívei a saját elnöküket is akarják hasonlítani.
Jackson bizonyos mértékig kívülállónak számított, amolyan igazi, „Washington mocsarát lecsapolni akaró” jelölt volt. Először 1824-ben indult az elnöki posztért, de elbukott egy általa csak „korrupt alkunak” nevezett háttérmegállapodás miatt, és azzal érvelt, hogy ellopták tőle a választást. 1828-ban újból indult, és meggyőzően nyert a régi gárda utolsó képviselője, John Quincy Adams ellen. Valójában az időközben gazdag tennesseei rabszolgatartóvá avanzsált Jackson már nem az a keményen dolgozó fickó volt, mint régen, de valóban egy rönkházban született, és onnan küzdötte fel magát. Trumphoz – de valójában inkább Trump alelnökéhez, J. D. Vance-hez – hasonlóan ő is skót-ír protestáns felmenőkkel rendelkezett, mint oly sokan az amerikai politika történetében. Az a hagyomány, amit Jackson, Trump és Vance próbált megtestesíteni, az álljunk ki önmagunkért durva individualizmusa. Ez egyfajta telepesmítosz: mélységes meggyőződés, hogy az ember igazából nem támaszkodhat másra, csak az eszére, a bátorságára és a kurázsijára, és minden csak róla és a családjáról szól.
Az amerikai elnökök ellen elkövetett merényletek némelyike nem csupán az Egyesült Államokban, de más országokban is befolyásolta az események menetét. Mely példák lehetnek különösen tanulságosak?
Ha megnézzük, hogy ezek milyen hatást gyakoroltak a világpolitikára, viszonylag jól le tudjuk mérni, hogy az adott pillanatban mennyire volt jelentős tényező az Egyesült Államok. 1865 áprilisában Lincoln meggyilkolásának híre nagyjából a merénylet után egy héttel érkezett el Nagy-Britanniába; először a leggyorsabb hajón Írország nyugati partjaihoz, majd onnan sürgönnyel továbbították Londonba. Egy államfő meggyilkolása önmagában is drámai esemény, de ez ráadásul az amerikai polgárháború befejezését követően történt. Lincolnról úgy tartották, hogy ő szabadította fel az amerikai rabszolgákat, és a kétkezi dolgozók hőseként, formális oktatás nélkül küzdötte fel magát a csúcsra. Emiatt a vele szimpatizálók hatalmas gyűléseket tartottak a londoni Hyde Parkban és a világ nagyvárosaiban, kifejezve megdöbbenésüket és fájdalmukat.
James A. Garfield elnököt 16 évvel később lőtték le. Nem halt meg azonnal, hanem több hónapig lebegett élet és halál között. Addigra a transzatlanti távíróvonal már hatékonyan működött, így ez volt az első amerikai elnökgyilkosság, amiről valós időben szerezhettek tudomást az európaiak, és természetesen az ország más részein élő amerikaiak is. Mivel Garfield hosszan haldoklott, folyamatosan közleményeket adtak ki a Fehér Házból, és sokáig foglalkoztatta a világsajtót, mint ahogy 20 évvel később William McKinley elnök meggyilkolása is.
John F. Kennedy elnök 1963. november 22-én történt meggyilkolása volt az első olyan merénylet, amiről filmfelvétel is készült, Abraham Zapruder vette fel, és az esemény után pár évvel került a nagy nyilvánosság elé. Mint oly sok minden, ami Amerikához köthető, ez is az egész világon az érdeklődés középpontjába került.
Kennedy meggyilkolásához számos összeesküvés-elmélet tapad. Ez összefügg azzal, hogy a merénylet megrendítette az egész világot?
Az emberek nehezen fogadják el, hogy a meghatározó események időnként valami jelentéktelen dologra vezethetők vissza. A Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos narratíva, hogy a karizmatikus, ragyogó – a hidegháború szempontjából is fontos szerepet játszó – fiatal elnököt egy pillanat alatt ki lehet iktatni a képből, hogy az Egyesült Államok és a világpolitika egyik kulcsszereplőjét egy másodperc alatt meg lehet fosztani a pozíciójától és az életétől, mélyen felkavarta az embereket. Ezért képtelenek voltak elfogadni, hogy ez a csapás egyetlen elégedetlen emberhez, Lee Harvey Oswaldhoz köthető. Hajlamosak voltak azt hinni, hogy itt másról, többről van szó. A kubaiak, a szovjetek, vagy talán – és persze ez lett a legnépszerűbb Kennedy-ellenes összeesküvés-elmélet – maguk az amerikaiak állhatnak a háttérben, az FBI, vagy valami titokzatos csoport, amit ma a jobboldalon „háttérhatalomnak” neveznek.
Milyen hatása volt a Ronald Reagan ellen elkövetett merénylet-kísérletnek?
1981. március 30-án Reagan beszédet tartott Washington D. C.-ben, majd, amikor limuzinjához közeledett, John Hinckley Jr. rálőtt. Az elnököt a titkosszolgálat kórházba szállította, ahol megműtötték, a golyót eltávolították, ő pedig felépült. Nagyon drámai és nyomasztó mozzanat volt – de Reagan remekül látta meg benne a politikai lehetőséget, és az előnyére fordította.
Az a történet keringett, hogy a műtőasztalon fekve, mielőtt még hatni kezdett az érzéstelenítő, az orvosokra nézett, és jellegzetes kuncogásával kijelentette: „Remélem, maguk republikánusok”. Az egyik orvos állítólag így válaszolt: „Elnök úr, ma valamennyien republikánusok vagyunk”, ami persze remek riposzt. Pár évvel később, amikor egyik beszéde alatt kipukkant egy lufi a közelben, Reagan anélkül, hogy kiesett volna a szerepéből, azt mondta: „Nem talált!” Reagan nagy showman volt, ahogy Donald Trump is az, és komoly politikai tőkét kovácsolt az ellene elkövetett merényletből, valamint abból, hogy micsoda hidegvérrel kezelte.
Van-e közvetlen kapcsolat a politikai közbeszéd és a merényletek között?
Bizonyos értelemben ez a probléma lényege. Van-e közvetlen kapcsolat? Nincs. Van-e bármilyen kapcsolat? Igen, van. Ez tehát megmagyarázza, hogy miért követtek el merényletet Trump ellen? Rengeteg republikánus állította, hogy a lövöldözés a demokrata kampány közvetlen következménye volt, miszerint Donald Trump tekintélyelvű, autokrata, fasiszta stb., és ha elnökké választják, befellegzett az amerikai demokráciának, ezért értelemszerűen minden áron meg kell állítani őt.
Mindez tágabb értelemben arra is magyarázatot kínál, miért támadták meg a Képviselőház korábbi elnökének, Nancy Pelosinak a férjét, miért kísérelték meg elrabolni Michigan állam kormányzóját, Gretchen Whitmert, miért lőttek le két kongresszusi képviselőt az elmúlt 10–15 évben, miért kerül sor időnként erőszakos tettekre a nagygyűlések alkalmával, miért taszigálják és lökdösik a sajtó képviselőit, és miért fenyegetik gyakran erőszakkal az amerikai politikusokat?
Az amerikai politika jelenleg erősen polarizált. Olyan mértékben pártosodott, ami sok nyugat-európai országra jelenleg nem jellemző, és nem volt jellemző az Egyesült Államokra még az 1960-as, sőt az 1990-es években sem. De ne feledjük, hogy még régebben viszont hasonló volt a helyzet. Bár véleményem szerint nincs közvetlen kapcsolat a politikai merényletek és egy erősen polarizált politikai berendezkedés között, de, amikor az emberek oly mértékben elhiszik, hogy alapvető értékek forognak kockán, ha a másik oldal nyer, akkor nem meglepő, ha ez bekövetkezik.
A cikket Rindó Klára fordította.
