Miért pont most? Miért nem két éve, miért nem két év múlva?
A riói olimpia után úgy gondoltam, hogy a budapesti világbajnokságon mindenképp szeretnék bizonyítani, és noha nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, eszembe sem jutott azt mondani, hogy köszönöm szépen, nekem ennyi elég volt. Aztán év elején, január közepe, vége fele kezdtük azt érezni Nagy József edzőmmel, hogy sehogy sem megy, nem tudom már az elvárt szintet hozni. Ez az állapot hetekig tartott. Egyik hétfő reggel rám nézett és azt mondta: figyelj Dani, ez így nagyon nem kerek. Nyomjuk meg ezt a hetet. Rendeljünk mindent alá, mintha edzőtáborban lennénk és utána meglátjuk van-e értelme az egésznek. Lemondtam minden programom, kizárólag az úszásra koncentráltam. Nem éreztem magam jól a medencében, fizikálisan nem bírtam a tempót, meg se közelítettem a legjobb időimet. A szombati edzés után eldöntöttük, ennek így már tényleg nincs értelme. Itt a vége.
Így kerek az egész? Mélyen belül nem maradt semmiféle hiányérzet?
A sportoló sohasem elégedett. Amikor megnyertem az első világbajnoki címemet, azt mondtam, szuper, de meg kellene védeni ezt az aranyat két év múlva. Amikor győztem 2011-ben is, azt mondtam, oké, de ha Barcelonában sikerülne a triplázás, na az lenne az igazi. Amikor ott is a dobogó tetején álltam, már a negyediket akartam. Nyilván képtelenség, hogy ez örökké így menjen.
Nem lehet, hogy csak szimplán megöregedett?
Lehet, hogy egy 28 éves úszó már nem fiatal, de mindenki más alkat. Akadnak olyan sportolók, akik 30 felett is képesek kihozni magukból a legjobbat. Emlékezzünk csak Güttler Károlyra, 34 évesen világbajnoki bronzérmes volt 50 m mellen, de a másik oldalon megemlítem Egerszegi Krisztinát, aki öt olimpiai aranyérem után, 22 évesen abbahagyta. Nekem nem a korommal van a probléma.
Akkor mivel?
A pályafutásom volt sokkal hosszabb, mint egy átlagos mellúszóé. 2003-ban, 14 évesen már világbajnokságon úsztam Barcelonában, 2004-ben pedig az athéni olimpián versenyeztem, most meg 2018-at írunk. Mindezt úgy, hogy a megfelelő melltempót minden edzésen újra és újra meg kell tanulni. Talán ez a legmegterhelőbb úszásnem. Mind mentálisan, mind fizikálisan. Rettentően nehéz összerakni a technikát, ha pedig éppen sikerült megtalálnod a tempót, egyáltalán nem biztos, hogy az edzés végéig kitart.
Csalódott valakiben, netán saját magában az elmúlt két gyengébb év miatt?
Nem. Ebben a sportágban, ebben az úszásnemben, ahol folyamatosan cserélődik a mezőny, jönnek a fiatalok, nagyon nehéz tartani a szintet. Ha megnézem a jelenlegi mellúszó mezőnyt, elvétve találok olyat, aki Londonban is versenyzett. Öt év alatt teljesen kicserélődött a mezőny. Ehhez képest az athéni ezüstérmem és a 2015-ös kazanyi világbajnokságon szerzett bronzérmem között tizenegy év telt el. Ebből 2009 és 14 között hat úgy, hogy nem tudtak 200 mellen legyőzni. Büszke vagyok a pályafutásomra. Persze mindez rengeteget kivett belőlem. Be kellett látnom, ahogy ifjonti hévvel le tudtam győzni a szám királyát, a japán Kitadzsima Koszukét, úgy most a feltörekvő fiatal, a friss erő is le tud győzni engem.
Fejben fogyott el vagy erőben?
Az éhség, a tűz, az akarat, a küzdeni tudás még mindig megvan bennem, csak ezt ma már nem tudom átfordítani a fizikai oldalra.
Hullámhegy, hullámvölgy
A berobbanás, az athéni ezüstérem után úgy tűnt, a csúcsról egyenes út vezet a süllyesztőbe.
Fel kellett dolgoznom a sikert. Azt az érzést, azt a tudatot, hogy az ifjú reménység odaért a számára etalon Kitadzsima mellé. Hirtelen mellette álltam az olimpiai dobogón. Egyik napról a másikra teljesen megváltozott az életem. Mindenki köszönt az utcán, gratulált, fotót készített, aláírást kért. Az olimpia után úgy kezdtem elsősként a gimnáziumot, hogy rögtön az első napon az egész iskola előtt levetítették a döntőmet. Új helyzetbe kerültem, amit őszintén szólva képtelen voltam megfelelően kezelni.
Környezete nem javasolta, hogy érdemes lenne sportpszichológus segítségét kérni?
A körülöttem lévő emberek sem voltak felkészülve minderre. Először akkor fordultunk sportpszichológushoz, amikor nem sikerült kijutnom a 2005-ös montreali világbajnokságra. Addig Széles Sándor, az edzőm mindent magára vállalt, mindent ő akart megoldani, de aztán be kellett látnia, hogy nekem szükségem van másféle segítségre.
Mégis öt évet kellett várni az újabb jelentős sikerre.
Érdekes, tényleg sokan úgy emlékeznek, hogy öt évre eltűntem. Elfelejtik, vagy szimplán átsiklanak afelett, hogy 2006-ban, Helsinkiben, a rövidpályás Eb-n sikerült aranyat nyernem.
Meg 2007-ben, Debrecenben is, de 25 és nem 50 méteres medencében.
Azért az már mutatta a befektetett munka eredményét. Csak hát az athéni olimpia 2:10,80-as idejéről nagyot estem vissza, a visszakapaszkodás ugyanarra a szintre pedig sokkal lassabb folyamatot és nagy-nagy türelmet igényelt.
Nem lehet, hogy a visszaesésnek biológiai okai is voltak? 15 éves korban még fejletlenebb az izomzat, más a vízfekvés és a technika is, mint mondjuk 20-21 éves kor után.
Biztos, hogy ez is közrejátszott. Ha összehasonlítjuk hogyan úsztam Athénban és Londonban, ég és föld a különbség. Annyi történt, hogy egy 72 kilós tinédzserből egy 76-77 kilós felnőtt férfivá váltam – azért az a négy-öt kiló sok mindent megváltoztat, erőt, technikát. De nem szeretném a visszaesést erre fogni, mert tényleg megfogott a siker. Inkább úgy fogalmaznék, minden hátráltató tényező egyszerre talált meg. Öt évbe került mire minden a helyére került.
Ha már Athén és London; kicsit több mint 3,5 másodpercet sikerült lefaragnia a 2004-es időből.
Arra kifejezetten büszke vagyok, hogy téthelyzetben többnyire tudtam hozni a legjobbamat. 2012 volt a csúcs, egyszerűen minden sikerült. Sokakat lezsibbaszt egy olimpiai helyzet, de nekem nem remegett soha a lábam a rajtkövön, és mindig a legjobbkor sikerült váratlant húznom. Mint például Londonban, amikor szokásomtól eltérően az utolsó helyett már a harmadik hosszon ritmust váltottam.
A Széles Sándorral előre megbeszélt taktika része volt ez vagy spontán ötlet?
Azt láttuk a selejtezőben is és az elődöntőben is, hogy az angol Michael Jamieson hirtelen nagyon jó formát mutat. 2:10-es úszó volt előtte, ott pedig kevesebb tempóval úszta az egy hosszt, mint én. A döntőben is azt éreztem nyolcvannál, hogy hosszabban húz, ami azt sejtette, van benne tartalék. Hirtelen ötlet volt. Századmásodpercnyi gondolat.
És az angol tényleg nagyon jött a végén.
Ő ragaszkodott az előzetes taktikájához. Ha nem váltok, nincs a harmadik ötvenen megszerzett előnyöm, meglehet, nincs világcsúcs (2:07,28) és nem én vagyok az olimpiai bajnok.
Pályafutása nagy része alatt a Széles Sándor team irányította a felkészülését, eredmények tekintetében túl a zeniten, az utolsó másfél évben Nagy József. Két ember, két merőben más edzésmódszer. Mit gondol, ugyanitt tartana, ha Nagy Józseffel ér a felnőttkorba, nem Széles Sándorral?
A mi lett volna, ha kérdés megválaszolhatatlan. Amúgy érdekes, mert ha ifjú, honvédos koromban nem vagyunk türelmetlenek és megvárjuk azt az egy évet, amelyet Nagy Józsi kért tőlünk, hogy elég érett legyek a felnőtt csoportjához, akkor biztosan lettek volna olyan pontok, amelyben sokkal jobb lehettem volna. De hogy mindenben, azt azért nem merném kimondani. Sanyi bácsinak megvolt a zsenialitása. Ami biztos, fantasztikus edző volt, rengeteget köszönhetek neki, ahogy a vele együtt dolgozó Kovácshegyi Ferencnek és Virth Balázsnak is.
Mi a különbség a két edző módszertana között?
Az utóbbi másfél évben megtapasztalhattam, milyen egy másik stílusban, másik vonal mentén felkészülni. Sanyi bácsi mindig azt mondta, higgyem el, annyit senki nem edz, mint én, ebből lesz a nagy eredmény. Mégis azt kell mondanom, hogy életem legkeményebb edzéseit Nagy Józsinál csináltam végig. Előtte ahhoz voltam szoktatva, hogy hosszú edzéseken, sok-sok kilométert úsztam közepes iramban. Az utóbbi időben viszont kevesebb kilométerrel, de sokkal-sokkal intenzívebb edzésekkel készültünk fel.
Pályamódosítás
Ennek most vége. Több mint húsz év után nincs stopper, nincs rajtsíp. Az uszodába lejár majd néhány hosszra?
Természetesen. Az életem nem úgy alakul át, hogy egyik napról a másikra elkerülöm a medencét. Csak magát a versenyzést hagyom abba, az úszás iránti vágyam és szeretetem kicsit sem csökkent.
2016-ban beválasztották a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sportolói bizottságába. Schmitt Pál és ön az a két magyar sportdiplomata, aki szavazati joggal képviseli hazánkat a szervezetben. Mások 20-30 év kőkemény lobbizás után kerülnek ilyen rangos pozícióba. Nem érzi túl korainak a kinevezését?
Egyrészt hatalmas megtiszteltetés és nagyon nagy lehetőség, hogy felkerültem a sportdiplomácia legmagasabb szintjére. Másrészről ennek természetesen vannak azért hátrányai is, hiszen a sportdiplomáciai rutin nem az én oldalamon áll egyelőre. Most inkább azt próbálom meg kamatoztatni, hogy fiatalon, aktív sportolókén lettem tag, mert így mindkét oldalt látom. Sportolóként az öltözőt, sportdiplomataként a hátteret.
Miként fogadták egy olyan közösségben, ahol az átlagéletkor inkább a hatvan feletti?
Kevesen tudják, de Thomas Bach, a jelenlegi NOB-elnök is sportolóbizottsági tagként kezdte, így kifejezetten komolyan veszi ezt a bizottságot. Az idei téli olimpián, Phjongcshangban a NOB Végrehajtó Bizottságával volt ülésünk, ez szerintem mindent elmond a bizottságunk erejéről, szerepéről.
Thomas Bach után szabadon meg is van a karrierív; sportolói bizottság, NOB elnöki szék?
Persze, lehet álmodozni, de nagyon nem aktuális ez a kérdés. De tény, mi, akik versenyzőkként lettünk NOB-tagok, tudjuk mi folyik a páston, a medencében, a pályán. Képesek vagyunk hitelesen véleményezni a történéseket. Épp ezért kifejezetten igénylik az észrevételeimet, megfogadják a meglátásaimat, mert tapasztalatból mondom azt, amit. Azok a személyek, akik esetleg más területről érkezve, 30 éven át küzdve jutottak el a NOB-tagságig, nem feltétlenül úgy látják a küzdőteret, a versenyeket, mint mi. A VIP-páholyból nehéz átérezni, mi történik lent, de azt gondolom, a két nézet ütköztetése után születhetnek jó döntések.
Kivel sikerült a legjobb kapcsolatot kiépítenie?
A NOB szoros közösség, nincsenek ellenségeskedések, mindenki egy irányba húz, egy cél érdekében dolgozik. Ha mégis egyvalakit ki kell emelnem, akkor az Albert monacói herceg. Ő is koránkelő volt Phjongcshangban, többször is együtt reggeliztünk, azt hiszem, jó kapcsolat alakult ki közöttünk.
A NOB azért nem biztosít folyamatos elfoglaltságot. Mivel foglalkozik nap, mint nap?
A Magyar Olimpiai Bizottságnál kaptam egy lehetőséget. Az lesz a feladatom, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól kapott információkat összekössem. Kulcsár Krisztián MOB-elnök elsődleges célja, hogy itthon is olyan struktúrában dolgozzunk, mint a nemzetközi szervezetnél.
Dolgozik a NOB-ban, a MOB-ban és a Magyar Úszó Szövetségben is elnökségi tag. Azonban mindhárom hivatala társadalmi pozíció. Miből fog megélni?
Az, hogy jelenleg három helyen kell helytállnom, ad elég feladatot, kitölti a hétköznapjaimat. De vannak szerencsére további terveim és lehetőségeim, erre térjünk vissza néhány hónap múlva.
Tegyük fel, egy év múlva kipihente magát, kicsattan az erőtől és a Komjádban, a szokásos reggeli testmozgásnál játszásból úszik egy 1:01,50-es százat. Nekimenne a tokiói olimpiának?
Azért több munka van egy 1:01-es 50 méterben, mintsem néhány hónap kihagyás után az ember odaálljon és csípőből leússza. Azt kell kiélveznem az úszással kapcsolatban, hogy most már nem a stoppert kell nézzem.
Előttünk a példa: minden idők legnagyobbja úszója, Michael Phelps, két év kihagyás után Rióban azért még odapörkölt egyet a világnak.
Ha még 50, vagy 100-as gyorsúszó lennék… De nem, mellúszó vagyok, ráadásul 200-as. Itt annyira intenzív kondira és úszásra van szükség, hogy arra már nem tudnék őszintén igent mondani.
