A korábbi jégkorongozó Gebei Péter már évek óta a játékvezetéssel foglalkozik, az elmúlt héten Kanadában vett rész a Hockey Canada legmagasabb szintű játékvezető-képzésén, melynek végén megkapta a Level VI. diplomát.
Mindez azt jelenti, hogy jövőre az A csoportban már a HC emblémájával ellátott mezben vezethet majd mérkőzéseket. A Level VI-ről “csak” annyit, hogy ez idáig mintegy száz kanadai és két tucat európai sípmester érdemelte ki ezt a szintet.
– Nem kis tettet hajtottál végre! Hogyan nézett ki ez a nem mindennapi kaland? – kérdeztük Gebei Pétertől.
– Múlt héten kedden mentem ki és hétfőn értem haza. A Hockey Canada Level VI. fokozatáról van szó, ennél feljebb már nincsen, vonalbírókat ráadásul csak a négyes szintig képeznek. Mindez azt jelenti, hogy az NHL-t leszámítva Kanada minden provinciájában vezethetek mérkőzéseket, de a nemzetközi szövetség, az IIHF is elismeri ezt a diplomát.
– Az NHL azért egy más tészta.
– Teljesen, oda igazából meghívásos rendszerben megy a kiválasztás, közülünk is csak egyetlen srác megy majd a nyári edzőtáborba. Ő 22 éves és 12 esztendeje edzősködik, ő nem is hokijátékosnak, hanem játékvezetőnek kezdett el készülni. 25 éves korára szerintem el is juthat az NHL-be. Érdekes egyébként, odakint presztízse van a bíráskodásnak, már igen fiatalon elkezdik a képzést, sok esetben a tízévesek meccsén tizenkét esztendős a spori.
– Gondolom itt Európában is sokat nyom a latban, hogy letetted ezt a vizsgát.
– Igen, mert például ha jelentkezem a KHL-be, küldök levelet a finn vagy a svéd szövetségnek, akkor nem azt nézik, hogy Gebei Péter vagyok Magyarországról, hanem azt, hogy megvan a legmagasabb fokú edzői képesítésem.
– Hogyan lehet egy ilyen képzésre kijutni és tulajdonképpen hányan voltatok?
– Kanada tizenhárom részéből (tíz tartományra és három területre oszlik az ország – a szerk.) összesen huszonhét honi játékvezető érkezett, mi hárman mentünk Európából, egy svájci és egy német bíró jött rajtam kívül, minket a szövetség ajánlott be. Szóval összesen harmincan. Amúgy Kanadában is hihetetlen a kiválasztási rendszer, úgy köszöntötték őket, hogy „üdvözöljük a legjobb 27 kanadai játékvezetőt”, közben 33 ezren vannak az országban. Gondolkodtam is, hogy mi alapján dönthetnek?
– Nem hiába, mégiscsak a hoki hazája, teljesen más világ…
– Az! Itt Európában sincs egyetlen olyan ország, amely csak megközelítőleg ennyi játékvezetővel bírna. Nézegettem a bírókat, aki vezette a 2005-ös Memorial Cup döntőjét (a kanadai juniorbajnokság fináléja – a szerk.) még csak nem is tart a hatos szinten!
– Milyen kritériumoknak kellett megfelelni Kanadában?
– Volt elméleti, fizikai és pszichikai teszt is, a fizikai volt a legkeményebb. Nyújtó gyakorlatokat kellett csinálni sokat, mert odakint az is elvárás, hogy az ember legyen nyúlékony amellett, hogy testépítő. A hasizom erősítő gyakorlatokból a top kategóriások tudtak összesen hatot megcsinálni. Kanadában nem az a lényeg, hogy csinálj meg hatszázat egybe, hanem az, hogy amit csinálsz, azt tökéletes testtartással, így nagyon megerőltető az egész. Futottunk is sokat mindemellett. Volt egy úgynevezett bip-teszt is, ami azt jelenti, hogy az összes feladatot ritmusra kellett csinálni, még a szünet is ki volt számítva. Most visszagondolva nem is futottunk sokat, de a terhelés akkora volt, hogy a végére ájulás közeli állapotba került az ember. Igazából ma jött ki a fizikai fáradtság, mondtam is a munkatársaimnak, hogy leesik a fejem.
– Nem csodálom, húzósnak hangzik. Az elméleti teszt hogy nézett ki?
– Hatvan kérdésre kellett válaszolni, ezeknek a kilencven százalékára jól, az volt a limit. Európában maximum nyolcvan szokott lenni.
– Neked mennyi lett?
– Nem tudom, két verzió volt: átment, vagy nem. Igazából a táborban nem volt nevünk, amint megérkeztünk, kaptunk egy számot és csak annyit néztek, hogy megfeleltünk-e, vagy sem, nem mentek bele a részletekbe.
– Csak szám? Ez érdekesen hangzik, de egész jó ötletnek tűnik.
– Az is, nem volt semmi jelzés a mezünkön (Kanadában a provinciáknak külön jele van, ezt feltüntetik a játékvezetők dresszén – a szerk.), hanem csak a számunk, így az ellenőröket sem befolyásolta az, hogy honnan jöttünk, milyen tartományból, vagy országból, hanem valóban csak azt látták, mit nyújtunk.
– Kellett éles mérkőzést vezetni?
– Igen, én két junior-találkozót vezényeltem le, az egyik A, a másik B csoportos volt. Ugye kint sokkal kisebb a pálya, ráadásul bejön tíz őrült, mi négyen vagyunk a kinti rendszer szerint, vagyis sokszor arra kellett figyelni, hogy ne ütközzék le az embert. Hihetetlen mennyi ütközés volt, egy harmad alatt annyi, mint otthon egy egész meccsen.
– Így, hogy ilyen komoly alapjaid vannak, gondolom már nagyobb a lehetősége annak, hogy előrébb lépj a fejlődésed érdekében is. Most itthon és az EBEL-ben fújod a sípot, szeretnél majd váltani?
– Van konkrét megkeresésem Németországból, ott a szövetség elnöke azt mondta, hogy menjek egyedül, vagy a családommal, lesz nekünk hely, de Svájcból is van ajánlatom. Augusztusig kell döntenem. Úgy gondolom, hogy még komolyan kell bizonyítanom, jövő héten az EBEL-ben vezetek meccset, majd Ukrajnába, egészen pontosan Donyeckbe utazom, ahol a Kontinentális Kupában lesz dolgom, közben még majd jön az A-csoportos világbajnokság is. Szóval van még dolgom a mostani szezonban is bőven. Na meg a főnökömmel is meg kéne beszélnem a dolgokat, nem csak úgy lelépni.
– Mivel foglalkozol civilben?
– Egy acélipari cégnél vagyok részlegvezető két műszakban, most is épp délutános vagyok. Mint ahogy hétfőn is az voltam, megérkezett a gépem Kanadából Ferihegyre, délután kettőtől meg már dolgoztam.
– Egy ilyen hét után? Nem semmi!
– Hát nem, de ilyen a mi szakmánk.
