A nagyapám csuda aranyos, nagyvonalú ember volt. Minden bizonyítványosztás után meghívott minket az unokatestvéremmel a Gerbeaud-ba, aminek akkoriban Vörösmarty Cukrászda volt a neve, fagylaltozni. Csuda elegáns hely volt, az asztaloknál gyönyörűen öltözött emberek ültek, mi, kislányok felettébb meg voltunk illetődve, hogy kitűnő bizonyítványunk jutalmaként mi is ott lehetünk a fényes társaságban.
Nagypapának mindenféle meséi voltak a régmúltról, különösen az olyan híres helyekről, mint a Gerbeaud és a Gundel.
A Gundel mellett is elsétáltunk mindannyiszor, amikor az állatkertbe mentünk; lábujjhegyen pipiskedve mindig beleshettem az ablakon.
Nagypapa elmesélte a Gundel-sztorit, egyebek mellett azt, hogy Latinovits Zoltán és Bujtor István és Freinreisz Károly e család tagjai; őket pedig lelkes zene- és színházrajongóként jól ismertem. Nagypapa azt is közölte, hogy ilyen drága, elegáns helyre a mifélénk nem igazán jut be.
Évtizedekkel később ismerkedtem meg Gáborral, aki a második férjem lett, és nem mellesleg akkoriban a Gundel igazgatója volt. Amikor megkérte a kezemet, arra gondoltam, milyen csodás lenne pont abban az étteremben tartani az esküvőt – s ő (is) igent mondott. Ráadásul mindez csupán a kezdete volt a gundeles kalandoknak.
A Sissiről elnevezett teremben ültünk, a szakácsok és a pincérek igazán kitettek magukért, mégiscsak a főnök nősült, még ha nem is az első alkalommal, de tán utoljára; úgy éreztem, ez életem legboldogabb napjainak egyike, mostantól minden csupa szép és jó lesz.
Mosolygós révedezésemből az riasztott, hogy az egyik felszolgáló nyakon öntött némi olajos-ecetes dresszinggel, és éreztem, ahogy a massza csendesen végigfolyik a menyasszonyi ruhám elején. Szép kis saláta. A fiú kétségbe esett, hogy jaj, mi lesz most vele, nyilván kirúgják.
Másnap akkora csokor virág érkezett tőle, alig bírtam becipelni.
Az esetnek híre ment a személyzet körében, onnantól maguk közül valóként bántak velem, nem pedig úgy, mint a főnök feleségével, amire végtelenül büszke voltam, vagyok.
*
A főnök nejeként jutottam el az Operabálba, ahol annak idején a Gundel adta a vacsorát. Első évben ájuldoztam a pompa láttán, odavoltam, hogy én, az egyszerű úszólány ott lehetek. Attól is kínban éreztem magam, hogy a színpadon, ahol estéről estére olyan zsenik táncolnak, mint Róna Viktor és Orosz Adél, s olyanok énekelnek, mint Székely Mihály és Simándy József, most puccos etetés zajlik. Aztán valahogy hátrakeveredtem, a színfalak mögé, ahol az ételeket készítették elő a szervírozáshoz. Fogtam magam, magas sarkú le, hogy el ne csússzak, beálltam segíteni, s éreztem, itt sokkal inkább a helyemen vagyok, mint az úri közönséggel csevegve; orvosként ÁNTSZ-engedélyem is akadt.
Pár héttel később valami fogadás volt a Gundelben. Az ülésrendet táblácskák hirdették, dr. „XY ügyvéd úr és b. neje”, „Z asszony és párja”, satöbbi. A férjem székét „Buday úr” jelezte, a jobbján viszont nem az állt, hogy „dr. Gyarmati A.”, hanem csupán annyi, hogy „Andrea”.
*
Koncert a Művészetek Palotájában. Megyünk, mert menni kell, és ahogy elfoglalnánk a helyünket, a férjem körbe bemutatkozik, méghozzá úgy, hogy a munkahelyét is megnevezi. Állítólag így szokás, nem akadok fenn rajta. Azon viszont már igen, amikor egy kedves úr azzal csókol nekem kezet, hogy „good evening Mrs. Gundel”. Nevetnem kell, de nem lehet, és nem kis erőfeszítéssel, de sikerül nem kiviselkednem magam. Csak a műsort mosolygom végig csendesen, s közben az jár a fejemben, amit nagypapától tanultam:
Kiemelt kép: Fortepan / Bauer Sándor
