Cser Ágnes a meglepetések embere, mondanánk, ha meg tudnánk még lepődni bármin is. Most például remek javaslattal állt elő, csodálatos érzékenységről és valóságismeretről tanúskodóval. Tanulhatnánk tőle. Tanuljuk is.
Cser, ha valaki nem tudná, az Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Szakszervezetének elnöke.
Elsőként nézzük, mi mindent tanít nekünk ez az ember, pusztán a személyes példájával.
Elsősorban azt sugallja, hogy a pozitív szemlélet mindenek, legfőképp a tények előtt áll. Hogy ne mindig a hibát nézzük, mert az nem vezet semerre. Akkor is a jót lássuk, ha épp nincs jó. Mert a világot mi formáljuk magunk körül, hiszen a világ olyan, amilyet magunk köré látunk. Ha véletlenül nem vesszük észre a javulást, akkor nem az egészségüggyel, hanem a mi lehúzó, ronda szemléletünkkel van hiba. És abban, hogy a megoldásokat sem ott keressünk, ahol azokat érdemes lenne. Lám, belekötünk az egészségügyi dolgozók kedélyének fellendítését szolgáló ötletbe is. Holott ő csak jót akar. Szórakozást, vidámságot. Ami feledteti a körülményeket, az alacsony fizetést, az el nem számolt túlórákat, a leterheltséget.
Azért olyan morcak nálunk a nővérek, mert nem gondoskodtunk a szórakoztatásukról. Hát most legyenek klubok, ahová mehetnek.
Mi a baj a tánccal? Az égvilágon semmi. A testmozgás szuper dolog, és én magam is amellett vagyok, hogy mindenki életének része kellene legyen a mozgás. Saját példám is mutatja, hogy amikor rendszeresen edzek, vagy a napi rutinom része akár csak egy tempós séta, sokkal jobban érzem magam. Több pszichiáter állítja, hogy a rendszeres testedzés a depresszió ősi ellenszere, tehát mozgással a pszichénket is karban tarthatjuk.
De persze mindenkinek meg kell találnia a neki való mozgásformát. A lakosság jelentős százaléka (a gyerekek is) elhízott, ami az esztétikai kérdéseken túl (bár azok is számottevőek, könnyelműség legyinteni rá, mert a rossz önbecsülés szintén komoly depressziófaktor), egészségügyi rizikót is jelent. És pontosan tudjuk, hogy hazánkban a szív -és érrendszeri megbetegedések vezetik a halálozási statisztikákat. A közelmúlt botrányos számai szerint ráadásul a régiónkban nálunk a legnagyobb az amputálások (a nagyamputációk) száma, melyek egy része a korai felismerésen kívül egészségesebb életmóddal sok esetben elkerülhető lenne.
A tánc átmozgat, a tánc segíthet neurológiai problémák esetén is. A tánctanulás nemcsak arra jó, hogy közösségben, zenére új dolgokat sajátítsunk el folyamatos mozgás közepette, hanem arra is, hogy építse a személyiségünket. Amikor rendszeresen táncórákra jártam, egy idő után döbbentem vettem észre, hogy És aki bízik magában, magabiztosabb és boldogabb. Ráadásul jó tanárokkal kiküszöbölhető, hogy a kezdeti bénázások bárkinek a kedvét szegjék, és elég látványosan lehet fejlődni is.
Cser ráadásul azt pedzegette, táncoljunk élőzenére.
Van baj az élőzenével? Az égvilágon semmi. Az élőzene szuper dolog.
A közelmúltban két fontos kutatás eredményei is napvilágot láttak. Egyik szerint a szeretett zenénk hallgatása olyan elementáris hatással tud lenni az agyunkra, mint egyes, amúgy függést kiváltó szerek. A másik vizsgálat meg arra világít rá, hogy aki minimum kéthetente élőzenés koncertet hallgat, tovább és jobban él. A londoni Goldsmith Egyetem Viselkedéstudományi Tanszékének egyik tudományos munkatársa az O2 koncertszervező cég felkérésére írt tanulmányában arra mutat rá, hogy a közös zenehallgatás micsoda hatást gyakorol a közérzetünkre. Állítólag, aki ezt rendszeresen űzi, annak kilenc évvel lesz hosszabb az élete. Szóval tapsolok én az élőzenének is, hogyne tenném.
De az ujjongás mellett azért maradnak kérdések.
Milyen tánc legyen? Milyen zene? Kik szolgáltatják majd a talpalávalót?
Lesz majd esetleg az egykori ORI-hoz hasonló testület, mely dolgozóink szórakoztatásának formáiról, az előadóművészek átvilágításáról (nehogy nem megfelelő, bomlasztó muzsika és szöveg kerüljön a klubba) dönt?
Kötelező lesz részt venni?
Lehet, hogy esetleg az állami támogatásokból is jut a főszervezőknek?
És lesznek-e majd újra munkahelyi kultúrfelelősök? Ha már úgyis cél a kétharmad a kultúrában, és úgyis annyi baj volt a liberálisok érthetetlen elit és lilaköd művészetével, esetleg gondoskodik majd valaki arról, milyen alkotások juthatnak a kezekbe?
Cser felvetette, hogy Ki fogja ezt megszervezni? Ki garantálja, hogy megfelelő pszichés állapotban lévő nagyit engedünk be az otthonunkba? (Ez a szépelgő izé is: az időseket már nem szuverén, gondolkodó lénynek látjuk, hanem csak használható, egyféle szerepben elképzelhető entitásként… borzalmas, és kikérem a nyugdíjaskorban lévő, aktív és gondolkodó, saját életet vezető barátaim és ismerőseim nevében.)
A Facebookon nemrég szembejött velem egy érdekes felhívás, az utóbbi idők legprogresszívabb ajánlatával: Nem tudom eldönteni, vicc-e ez az egész.
Az ötletet az adta, hogy ugye elég gyakran halljuk: ez meg az a szerencsétlen menne el inkább kapálni, nem foglalkozna annyit baromságokkal!
A felhívás összegyűjtötte, mire jó egy ilyen tábor. Többek között bűnmegelőzésre. Meg Pride ellen; “kapálna végig egy nyarat, ´szt nem lenne ereje tollas gatyában vonulgatni!”. Valamint önértékelési problémák és számítógép-függőség, továbbá hőbörgők ellen.
Csak azon csodálkozom, hogy a kapás idea nem Cser agyában fogant meg.
Mert így nemcsak végképp kimerítené az amúgy is agyonterhelt, alulfizetett egészségügyi dolgozókat, hanem még látványos haszna is lenne a dolognak, úgyis olyan nehéz mostanság idénymunkást találni.
Kiemelt kép: Illyés Tibor/MTI
