Poszt ITT

Csizmadia Ervin: Adjon agyat a balon, akinek van

Nem kell az agyarkodás. Szellemi filantrópiára van szükség. Vélemény.

Most, amikor mindenkit az izgat, hogy a magyar baloldal tud-e életképes alternatívát állítani, alig marad idő arra, hogy elgondolkodjunk: mi minden kell a politikai alternatíva állításához.

Természetesen fogalmam sincs, milyen kellene legyen egy baloldali alternatíva. De bármilyen is, kapcsolatban kell lennie a szellemmel, az elvekkel, az elmélettel. Most csak egy számomra fontos kérdést érintek, s ez: a filantrópia.

Ritkán használjuk a filantrópia kifejezést, de amikor használjuk, mindig valamilyen gyakorlati tevékenységet, önzetlen adakozást értünk alatta. A filantróp általában vagyonos ember, aki vagyona felhalmozása után nagyszabású pénzosztó tevékenységbe kezd: szegényeket támogat, egészségügyi centrumokat létesít, civil szervezeteket segít, könyvtárakat létesít.

Elvétve gondolkodunk el arról, hogy a filantrópia talán mást is jelenthet. Például szellemi javak szétosztását.

Ez persze nem ugyanolyan mechanizmuson keresztül történik, mint a „gyakorlati” filantrópia. Itt nem arról van szó, hogy valaki előbb meggazdagszik, majd szellemi vagyonából osztogatni kezd. Az viszont kétségtelen, hogy valamilyen intellektuális vagyonkája kell legyen annak, aki szellemi osztogatóvá válik.

Szellemi filantróp csak az lehet, aki tud valamit: adakozni.

Sok tudós tud, de nem gondolja, hogy ebben a tágabb értelemben adakoznia kell. Fogalma sincs arról, hogy tudása voltaképp közvagyon, s nem feltétlenül csak egy szűk tudósközösség magánvagyona. A szellemi filantrópia lényege, hogy tudásunkkal szélesebb körben adakozunk, mint amekkora maga a tudósközösség.

Ne gondoljuk, hogy egyszerű döntésről van szó. Vagyonfilantróp sem terem minden bokorban. Ahhoz, hogy egy országban a szellem emberei vagyonukból bátran adakozzanak, olyan közszellem kell, melyben ez az attitűd értékes és megbecsült. Mi több, kell a történelem hosszú munkája is, hiszen a históriában formálódott mintává a szellemi filantróp figurája.

Aki tulajdonképpen közvetítő a „magas” tudás és az „alacsony” kultúra között. Ő az, aki piacra viszi elméleteit, s e folyamatban felméri, a vásárlónak mire, milyen nyelvezetre, milyen írásmódra s milyen tónusra van szüksége. Ha nem lett volna ilyen szellemi piac, sohanapján formálódott volna ki a szellemi filantrópia. Akkor a tudósok magukban beszéltek, motyorogtak volna és a társadalmak egyáltalán nem tanulhatták volna meg, ők hogyan kapcsolódnak össze.

A szellemi filantróp voltaképp a társadalmi összekapcsolódás embere. Mondanánk: a kohézió segítője. Ahol kiformálódott ez a típus, ott a társadalmak nem csak a politikától várták, hogy az segítsen rajtuk. Ahol ez a típus nem jött létre, ott rendszerfüggetlenül mindig ugyanaz a probléma, a reménytelen széttagolódás, és ahogy a mi Széchenyi Istvánunk írja: agyarkodás.

Talán merész módon, de oda konkludálunk: a szellemi filantróp legalább olyan fontos része az európai civilizációnak, mint gyakorlati társa. Az, hogy a nyugati társadalmakban fent és lent nagyjából ugyanazt gondolják a világról, a tudományos elefántcsonttornyokból kilépő szellemi filantrópoknak is köszönhető. Minálunk pedig azért áll egymástól oly távol fent és lent, mert ilyen embereink pokolian kis számban voltak és vannak.

A magyar baloldal immáron egymagában álló vezetője általában így búcsúzik beszédei végén: Magyarországért, a köztársaságért!

Mi pedig mi mással zárhatnám ezt a cikket: Magyarországért, a szellemi filantrópiáért!

 

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője

Kiemelt kép: Leonardo da Vinci: Vitruvius-tanulmány

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik