Egyébként meg mindenkinek a kurva anyját, aki nem képes örülni annak, hogy Adél és Dániel színesíti a világot
– így reagált blogján az az 53 éves, négygyermekes magyar nő, Török Monika, akinek két grúz béranyától születtek ikrei. A vitát kiváltó eset, valamint általában a bér-, illetve a dajkaanyaság intézménye azonban bonyolultabb etikai és jogi kérdéseket vet fel annál, mint hogy jó érzéssel tölt-e el minket az ilyen úton született gyerekek léte.
Kaotikus szabályozás
„Beláttuk, hogy a lombikprogram és a dajkaanyaság az egyetlen járható út” – mondta a cikkben Török Monika, bár ebben az esetben inkább béranyaságról van szó. Mindkét esetben az anya petesejtjét az apa hímivarsejtjével való megtermékenyítés után egy másik nő méhébe ültetik, a dajkaanya azonban általában a gyermeket akaró nő egy hozzátartozója, aki ingyen vállalja a gyermek kihordását a terhességhez kapcsolódó költségei megtérítése mellett, a béranya pedig anyagi ellenszolgáltatást kap. Esetenként a béranya vagy dajkaanya petesejtjét termékenyítik meg, majd azt ültetik vissza a méhébe.
A béranyaság jogi szabályozása meglehetősen kaotikus, emiatt sok országban nem világos, kit nevezhetünk anyának, illetve hogyan fogadhatók örökbe az így született gyerekek. A magyar esetben a gyerekek irataiban a grúz nőket tüntették fel édesanyaként.
Az Európa Tanács 2016. március 15-én elutasította a béranyaság gyakorlatát, ezért az EU-n belül általában nem engedélyezik az eljárást.
1997 előtt létezett nálunk a dajkaterhesség intézménye, amit aztán – elsősorban a katolikus egyház nyomására – eltöröltek.
A béranyaság Ukrajnában, Indiában, az USA legtöbb tagállamában, Ausztráliában, Izraelben, Thaiföldön, Grúziában és Oroszországban legális. Nagy-Britanniában, Németországban és Belgiumban a költségek megtérítésére van lehetőség, ezen felül viszont tilos ellenszolgáltatást fizetni, tehát a dajkaanyaság ott is engedélyezett.
Ezekben az országokban léteznek olyan weblapok és egyéb, biztonságosabb megoldást kínáló, adatbázist üzemeltető cégek, melyek a társkereső szolgáltatásokhoz hasonlóan összehozzák egymással a leendő szülőket és a dajkaanyákat. Dajkaanya elvileg olyan nő lehet, aki nem dohányzik, nincs alkoholproblémája, nem fogyaszt kábítószert és nem részesül segélyben.
Az Egyesült Királyságban működő rendszert jól reprezentálja egy nonprofit szervezet által létrehozott honlap, ami azzal reklámozza a szolgáltatást, hogy a dajkaanyák és a szülők között mély barátságok szövődnek, és a dajkaanyaság egy különleges, csodálatos tapasztalatot jelent mindkét fél számára. A portálon keresztül a szülők és a leendő dajkaanyák megismerhetik egymást, közösségi eseményeken vehetnek részt.
Kockázatos vállalkozás
A brit honlap pozitív propagandája nem feltétlenül tükrözi a valóságot, hiszen az 1970-es évek végén beindult béranyaság-ipart kezdettől botrányok kísérték, és komoly kritikák érik ma is. Azt még a béranyaságot támogató szervezetek is elismerik, hogy a béranyaság esetenként súlyos egészségügyi kockázatokkal jár, fizikailag és lelkileg is megviseli a nőt.
A normál terhességnél tapasztalható tünetek mellett a mesterséges megtermékenyítéshez kapcsolódó egyéb kellemetlenségekre (például allergiás reakciókra, fejfájásra) is fel kell készülni. A terhesség érzelmileg is megterhelő lehet,
Indiában, ahol a szabályozás hiánya, az alacsony költségek, illetve az extrém szegénységben élő, választási lehetőségekben nem bővelkedő nők nagy aránya miatt hatalmas a kereslet a béranyákra, a nők a babát általában a családjuktól távol, egy kollégiumhoz hasonló intézményben hordják ki, amivel további érzelmi terheket vállalnak.
Mivel a jogi szabályozás országonként eltérő és gyakran nem egyértelmű, problémák vetődhetnek fel a gyerekek születése körül is. Előfordul, hogy a béranya végül meg akarja tartani a babát. Erre a legismertebb példa a Baby M-ügy: 1985-ben egy amerikai nő, aki béranyaságot vállalt, a gyermek születése után meggondolta magát. Úgy döntött, lemond a kapott pénzről és megtartja a kislányt. A házaspár beperelte, de a több évig húzódó ügy végén a bíróság kimondta, hogy az ügylet illegális, bűncselekmény gyanúját is felveti és alkalmas a nők lealacsonyítására.
Az sem példátlan, hogy a szülők utasítják vissza a fogyatékkal élő gyereket, esetleg abortuszra kényszerítenék a béranyát. Minél kiszolgáltatottabb helyzetben van a béranya, annál több az esélye annak, hogy nem tehet semmit az esetleges jogsértések ellen.
Saját test feletti rendelkezés, vagy a méh bérbeadása?
Az előzőeknél is fontosabb, átfogóbb érv a béranyaság ellen, hogy a nő méhének bérbeadásával a teste és a gyermek is áruvá válik. Emellett, mivel elsősorban nyugati országokban élő, jó anyagi helyzetű, privilegizált homo- és heteroszexuális párok használnak béranyaként fejlődő országokban élő, szegény nőket, a jelenségnek komoly szociális és társadalmi vetülete is van.
Mivel az USA legtöbb államában engedélyezett a béranyaság, az amerikai feministák, emberi jogi aktivisták és jogtudósok évtizedek óta foglalkoznak annak hatásaival. Sokan hasonlítják a prostitúcióhoz, rabszolgasághoz, emberkereskedelemhez.
A feminista Andrea Dworkin már a ’80-as években arról írt (Right-wing women. London, Women’s Press, 1983), hogy a béranyaság a prostitúció egy új ága, amelyen keresztül nők egy része úgy árulja saját reproduktív kapacitását, hogy közben nem válik egy megbélyegzett csoport tagjává.
A szexuális kereskedelem ellen küzdő feminista aktivista és újságíró, Julie Bindel is úgy látja, hogy a béranyaság a nők testének eladásával, a méh bérbeadásával egyenlő, így párhuzamba állítható a prostitúcióval.
Aktivisták egy csoportja petíciót indított a béranyaság ellen, mert szeretnének véget vetni a nők és gyerekek ilyen úton történő kizsákmányolásának, és fel akarják hívni erre a döntéshozók figyelmét.
Azokban az országokban pedig, ahol nem legális a béranyaság, azért vetődik fel a téma, mert az itt élő párok – akár kiskapukat keresve – más országokban élő nőket használnak béranyának. Ilyen állam például Svédország is, ahol feminista szervezetek a nők emberi jogaira hivatkozva követelik a béranyaság globális szintű betiltását.
A béranyaság liberális támogatói azokat az érveket használják, amiket a prostitúcióval kapcsolatban hangoztatnak: úgy gondolják, hogy a béranyaság valódi választás, a béranya élvezi, hogy más gyerekét hordhatja ki, és más úton nem kereshetne ennyi pénzt. Feministák – köztük azok a meleg férfiak, akik saját gyereket szeretnének – is gyakran érvelnek a béranyaság önkéntes volta mellett. Esetenként felmerül ugyan bennük az érintett nők kizsákmányolásával kapcsolatos aggodalom, de szerintük senki sem vállalja a béranyaságot akarata ellenére, hiszen a béranyának joga van rendelkezni saját teste felett, és a szerződést két felnőtt, felelősségteljes ember köti meg.
Vannak, akik szerint nem betiltani kell a béranyaságot, hanem megfelelően szabályozni (itt szintén eszünkbe juthat a szexmunka-párti álláspont). Törekedni kell arra, hogy az ezt vállaló nők elég információt kapjanak az egészségügyi és lelki kockázatokról, tisztában legyenek a jogaikkal, így megalapozott döntést tudjanak hozni.
emellett szükség van kutatásokra azzal kapcsolatban, hogyan hat a folyamat az abban résztvevőkre.
Mások úgy állítják párhuzamba a béranyaságot a prostitúcióval, hogy mindkét jelenséget legitimnek tartják. Mivel a prostitúció „a legősibb mesterség”, nem fog eltűnni, hiába küzdenek ezért a „konzervatív” feministák; ha pedig a szex áruvá válhatott, miért ne válhatna áruvá a reprodukció is? Ebben az értelmezési keretben a béranyaság a női test autonómiájáról szól, ezért annak tiltása az abortusztilalomhoz hasonló.
Magyarországon egyelőre a katolikus egyház – a feministáktól és jogvédőktől gyökeresen eltérő alapú – kritikáját leszámítva csak elvétve találni a bér- és dajkaanyaságot elemző írásokat. A prostitúció szexmunka-szemléletét valló, annak önkéntességét hangsúlyozó jogvédő szervezet, a TASZ támogatja a dajkaanyaságot: a civil szervezet tagjai el szeretnék érni, hogy közeli hozzátartozók plusz pénzügyi ellenszolgáltatás nélkül szülhessenek olyan pároknak, akiknek más úton nem lehet saját gyerekük. Szerintük a gyermekvállaláshoz való jogot mindenkinek biztosítani kell.
Ezzel szemben egy interjúban Gregor Anikó szociológus a nyugati feministákhoz hasonlóan a prostitúcióval állítja párhuzamba a béranyaságot, hiszen mindkét intézmény támogatói „az én testem, az én választásom” elvét hangsúlyozzák.
A Medián áprilisi felmérése szerint a magyar lakosság 32 százaléka támogatja, hogy meleg férfiaknak béranyán keresztül lehessen gyerekük – a kutató a jelenséggel kapcsolatban az alacsony státuszú nők középosztálybeli, homoszexuális férfiak általi kizsákmányolására hívja fel a figyelmet.
Összességben tehát elmondható, hogy a bér- és dajkaanyaság rengeteg kockázattal jár, amiket, ha mérséklünk is, a fennmaradó dilemmákkal nehéz mit kezdenünk.
Beszélhetünk valódi, informált, önkéntes döntésről olyan nők esetében, akik szegénységben élnek, nincs lehetőségük megfelelő munkahelyen dolgozni, vagy akár csak nincs elég pénzük nagyobb lakásba költözni? Morálisan helyes ilyen áron a nagyobb kapcsolati, anyagi és kulturális tőkével rendelkező emberek – akár olyan, más szempontból elnyomott csoportok, mint a melegek és a nők – gyerekhez való jogát támogatni?
Ezek a kérdések komoly gondolkodást, sok vitát igényelnek, és nem intézhetjük el azzal, hogy örülnünk kellene a megszülető gyerekeknek és a családok modernizálódásának.
A szerző pszichológus, munkája mellett a feminizmus elméletével és gyakorlatával foglalkozik.
