Svédországban, egy Svartedalen nevű kisvárosban kipróbáltak egy nagy tervet, a hatórás munkanapokat. Egy ideig tök jól ment a dolog, de úgy néz ki, nem fog működni.
A svéd kísérlet bebizonyította, hogy igenis hatásos, ha kevesebb a napi munkaórák száma. Mégis visszaállnak a nyolcórás munkahétre. Csak mert az állami szférában végzett vizsgálódás során az derült ki, hogy ez túl drága lenne. Nos, én biztos vagyok benne, hogy hosszú távon inkább ez érné meg.
Meglehet, hogy a korábbi nyolc órás munkanapnál a helyettesítések miatt drágább, de ebből a szemszögből nézve a legolcsóbb az indiai gyerekmunka, napi tizenkét órában. Na, az igazán költséghatékony. Érdemes lenne megnézni, hogy a fáradtság, fásultság és tompultság, illetve a kiégés mennyi kárt okoz – igaz ezt nem mindig lehet konkrét pénzösszegekre lefordítani.
Erős gyerekkori emlékem, hogy bemegyünk anyával a munkahelyére. Anya a honvédségnél dolgozott, a nagypapa vitte be oda annak idején, nem állítom, hogy anya rajongott volna a melóért. De azért elvolt. Egész nap bent trécseltek, kávézgattak, kiszabták a kölcsönkapott szabásmintából a ruháikat. És dohányoztak. És konzervkajákat ettek. Az orromban van a mai napig az olajos hallal keveredett dohány- és kávéillat. Egyszerre émelyítő és otthonos.
Imádom, mikor művész ismerőseim arról mesélnek, mennyiféle idióta állást kellett betölteniük, a kötelező foglalkoztatottság jegyében. Annak idején ugyanis akinek nem volt állása, az közveszélyes munkakerülőnek számított, akinek nem volt bejelentett munkahelye. Az álomállás a vízóra-leolvasó volt, mert az már kora reggel végzett, lehetett lógni aztán egész nap. De ide nem vettek át akárkit. A kiváló énekes-szövegíró is próbálkozott, de megállapították, hogy a diplomája miatt ez a munka nem való neki (túlképzett, haha), és kitették Kőbányára egy munkásszállásra kultúrfelelősnek. El lehet képzelni, mire ment a fáradt kétkezi melósok között a filmklubjának ötletével.
A ma népszerű divattervező úgynevezett kátyúszámláló volt. A munkája abból állt, hogy hajnalonta végigjárta a megadott útvonalat és megszámlálta, mennyi arrafelé a kátyú. Felemelő és hasznos, nemes és inspiráló feladat. Nem lehet rámfogni, hogy lenéznék bármilyen munkát: hiszem és vallom, hogy mindenki munkájára szükség van, és fontos, hogy megtaláljuk, melyik illik hozzánk, miben tudunk kiteljesedni. Én például ha nem érzem, hogy van feladatom, először ideges, majd csüggedt leszek, azt érzem, talán felesleges vagyok. De azt is gondolom mindezzel együtt, hogy
Már gyerekkoromban sem értettem, miért ne lehetne mondjuk szerdára is egy szünnapot beiktatni? És hogy miért kell a falat bámulva tengeni-lengeni munkahelyeken. Elképzelem, ahogy sokan felszisszenek erre, de nem a semmiről beszélek, sokszor látom, hogy bizonyos területeken alibi a nyolcórázás, van olyan ismerősöm, aki konkrét regényt írt meg a munkahelyén alig egy év alatt, miközben terjedelmes levelezést is vitt a világban szétszóródott barátaival.
Akármennyi időt el tudok tölteni ezzel. Tudatosan kellett határokat szabnom, és mindig figyelnem kell arra, nehogy a saját magam által ácsolt új kereteket átlépjem, mert az már a magánéletem rovására menne. És nem, nem vagyok munka-alkoholista, soha nem is voltam. Csak egyszerűen szeretem a munkám, élvezem, hogy olyan sokrétű, és mindig új emberekkel ismerkedhetek meg általa. Kevés a napi nyolc óra, de a tíz is kevés lenne.
– mondja az egyik ismerősöm
Azt hiszem, ebből a típusú munkavállalóból van a kevesebb. (Gyorsan leszögezem, hogy a saját vállalkozást vezetőknek jellemzően ilyen a hozzáállása, de az alkalmazottak azért sokszor nem így tekintenek a munkahelyükre. Ráadásul a nyolc óra pont lefedi, amíg aktívak tudunk lenni, így sokszor nem lehet csodálni, ha a nap végén valóban csak annyi erőnk van, hogy a tévé elé bedőljünk. Sok ismerősöm ezért nem mer rábólintani egy mozira vagy színházra hét közben, hát még egy ki tudja meddig elhúzódó baráti összejövésre. A benti üres idők előbb frusztrálttá, majd enerválttá tehetnek, és mindez ugye – mondanom sem kell – a munka hatékonyságának rovására megy.
Roppant dühít a pár éve már nagyon hangosra felhangosított központi szöveg a munkaalapú társadalomról. Persze látom a híradóban, hogy nálunk aztán dübörög a munkaerőpiac, bámulatosan visszaszorult a munkanélküliek száma. Igen ám, de milyen munka? Milyen eredményekkel? Hasznos-e, ha kivezénylünk húsz közmunkást, hogy túrják már át a tegnap már áttúrt árkokat? Kinek jó mindez? Alaposan át kellene gondolni – globális szinten és helyi kormányszinten is – miként viszonyulunk a munkához, munkaidőhöz. (És felvetni társadalmi vitára újra és megint az alapjövedelem kérdését!)
Hogy robotoló gépekként, vagy emberekként tekintünk magunkra. Akik megérdemlik a jó, személyiségükhöz passzoló munkát, épp annyi időben – és szerintem ideális a hat óra –, amennyi szabad teret ad minden egyébre.
