Sótalanság

Az is hülye, aki szakács akar lenni a gyermekétkeztetésben!

Az is, aki hülyévé teszi a szakmájukat jól ismerő és kiválóan gyakorló szakácsokat!

Az is hülye, aki azt hiszi, hogy az óvodákban meg nem kapott és el nem fogyasztott sómennyiséget nem pótolja később, valahol másutt a gyermek!

Az is hülye, aki grammra írja elő, hogy mennyi sót fogyasszon el mások gyermeke.

Az is hülye, aki azt hiszi, hogy mindazokat az előírásokat, melyeket a gyerekkonyhákra eljuttatnak, meg az óvodák vezetőinek és óvónőinek kiosztanak, maximálisan be lehet, be akarják és be fogják tartani.

És én is hülye vagyok, mert szóvá teszem mindezt, abban bízva, hogy bármi eredménye vagy hatása lesz annak, amit a hülyéknek a fejére olvasok.

Nem lesz, egy grammot sem lesz, mert, mint tudjuk, hülyékkel nem érdemes és nem is szabad vitatkozni, épp mert azok, amik.

Ennyi elöljáró után elöljáróban: nem eszünk „sósan”, sózásban is az arany középutat keressük, alkalmazzuk és találjuk meg, ahogy azt anyáinktól láttuk, addig hintjük a sót a húslevesbe, míg a kanalas kóstolgatás a legjobb ízt mutatja, alá se és fölé se megyünk, kimondjuk, hogy na, most az igazi, ez aztán a csibeleves, és akkor befejezzük az ízesítését. Zsíros húsokból sem levest, sem más ételt nem készítünk, kerüljük a magyar fesztiválokon annyira népszerűsített, köszvényveszélyt magában hordozó csülköt, a csirkedarabokról lefejtjük a bőrt, ami pedig az étel íze, vagy a sütés elengedhetetlen „kellékeként” rajta hagyunk, meg sem esszük, épp mert egészségesen élünk, ha pedig a tyúkhúslevesben színén zsír úszkál, lekanalazzuk, és leengedjük a mosogatótál torkán.

Nem esszük a magyarosnak tartott zsíros kenyeret, sem az olajban vagy zsírban sült lángost, maximum kihágunk néha, mert nem tudunk ellenállni csábító illatának. Kerüljük a magyaros, hungarikummá lett, zsírban gazdag birkapörköltet, és mindazokat a zsíros ételeket, melyeket a közszolgálati rádiók valamelyike (mindegyike) orrba-szájba reklámoz, ha a nevükről elnevezett fesztiválokat népszerűsíti, hozzátéve, hogy ez a jó a magyar gyomornak. Tudjuk, hogy nem ez a jó, de azért szeretjük a gyerekkorunkban megszokott és megszeretett disznósajtot, a sült rizses hurkát és a csípős sültkolbászt, mégis csak nagyritkán esszük, akkor is csak pár falatot, legföljebb nosztalgiázva, mert rájöttünk, hogy már nem vagyunk gyerekek, akik ezeket is képesek leugrálni, és valahogy hiába vonz az illatuk, pár falat után nem igazán kívánjuk.

Így állunk hát a magyaros étkekkel és unikumokkal, és nem vagyunk képmutatók, hogy egyik szánkkal ezeket nevezzük ki hungarikumnak, a másikba meg tömjük ezeket, ha kell, ha nem. Épp úgy nem vagyunk álszentek más dolgok terén sem, például nem állítjuk azt, hogy nemzetbiztonsági kockázata van a félkarú rablók használatának és a kaszinózásnak,

így aztán undorodunk attól a döntéstől is, hogy csakis Andy Vajna zsebét lehet és szabad kitömni milliárdokkal, hogy aztán abból a feneketlen zsebből nektárt és egyebet csöpögtethessen a kaszinókat uraló maffiózó keresztapának.

Nincs nemzetbiztonsági kockázata sem ennek, sem annak, de hangzatos kis duma, melyet követően nemzetbiztonsági szempontoknak csöppet sem megfelelve lehessen kaszálni, ahogy azt Vajna épp eleget láthatta a vadnyugaton.

Most itt van előttem ez, a gyermekétkeztetés megzabolázására és irányultságára vonatkozó rettenet, és csak kapkodom a fejem, mit fog enni ezután a kislányom.

A tej cukrozása nem engedett, másfél százalékos tejet kell itatni vele, ez eddig oké, itthon cukor nélkül issza a kakaós tejet, és tudjuk, az az 1,5 % sem igazi magyar termék, hacsak nem számítjuk annak a magyar vizet, amit összekutyulnak a tejjel. Szalonna csak étel készítéséhez használható (enni nem szabad, magyar termék!), ami azt jelenti, hogy ki kell sütni a zsírját, bele az ételbe, vagy belefőzni, aztán gyorsan kukába dobni, mert ha megeszik a zsírját vesztett szalonnát, belebetegszenek.

Csak világosra főzött teát ihatnak a lurkók, tehát másfél liter vízhez dobhatnak egy filtert, vagy 2 gramm teafüvet. Köszönjük, teát sem kérünk, itthon csakis vizet, PI-vizet iszunk, a gyerekünk eddig sem ivott, és nem is fog kólát inni, a CBA-ban halomban álló édesített „üdítő” italokat messze elkerüljük, ha pedig teázunk, magyar mézet vagy nyírfacukrot használunk, esetenként Steviát, mert azt még jobbnak tartjuk.

Ezzel együtt és ennek ellenére mondom, és kérem: ne akarják napi 2 gramm sóval csesztetni a mi gyermekünket (nekünk ő számít hungarikumnak!), ne szoktassák sótlan ételekhez, majd mi igyekszünk belőni, hogy mennyi elég, mennyi kell, és mennyi nem árt meg neki. A grammolás helyett kérjük, főzessenek nekik ehető ételeket, és ne a rossz, a rosszabb és a legrosszabb közül kelljen választaniuk a szerencsétlenségükre óvónőkké lett magyar lányoknak és asszonyoknak.

Ismerjük a Só mesét, magyar népmese, tudják, kedves mindenhatók, amikor az egyszeri királylány azt mondja az apjának, ő annyira szereti, mint ember a sót. El is kergeti szegénykét, és csak akkor döbben rá a lánya igazságára és szeretete mélységére, amikor a másik királyság királyfija feleségül veszi a lányát, és a buta királynak sótlan ételeket szolgálnak föl.

Kéretik, hogy a parlament konyhájából vonják ki a sót, etessék meg a világ hülyéit sótlan ételekkel, hogy végre rádöbbenjenek: a szervezetük is kívánja a sót, a megszokott mennyiséget, azt, ami kell ahhoz, hogy jól érezzék magukat a bőrükben. Amíg ez nem történik meg, az óvodai konyha hiányosságait mi is kénytelenek leszünk itthon pótolni.

Jó étvágyat!

Minket meg ne etessetek!