Nem tudom, a bűnökkel való eladósodásnak, ennek a szép metaforának ki vagy mi a forrása. Történetesen én Ancsel Évától hallottam, de valószínű ő is vette valahonnan. Bárki is mondta először vagy másodszor, mindenki az egyén életútjára gondolt.
Minél tovább él valaki, annál biztosabb, hogy szerencsétlen helyzetekbe keveredik, kompromisszumokba kényszerül, gyáva lesz vagy meggondolatlan stb. Rengetegszer két rossz közül kell választanunk, hát hogyne adósodnánk, de nagyon. Ha végképp nincs hatalmunk senki felett, akkor önmagunkkal szemben gyarapodnak mulasztásaink.
Fotók: Fortepan
Viszont úgy gondolom társadalmi szinten nem igen értelmezték még a gondolatot. Generációk, országok, évtizedek. Ezekben mind megragadható az adott helyre és időszakra vonatkozó eladósodás. Az ünnepek esetleges kihasználását és elbonyolódását már említettem. Lépjünk azonban tovább. Képzeljük magunk elé azokat a politikusokat, akik a szocializmusban már a csúcson voltak, és a mi kortársaink is. Miként tudnak számot vetni azzal, hogy a szocializmust építették? Hát persze, hogy sehogy. Vagy képzeljük el a nem politikus 40 fölötti generációt, amelyik a szocializmusban már gondolkodott, létezett, dolgozott, még ha nem is tett mást. Miként veszik tudomásul ezek a korosztályok, hogy bedőltek a kornak, sőt, hogy nélkülük nem is működött volna a rendszer?
A létező szocializmus nem volt élhetetlen világ, és aki élt, és a levegőjét szívta, a nyelvhasználatát is követte. Elvtársozták egymást az emberek. El tudja ezt valaki ma képzelni? Ki tudná ezt a szót ejteni ma valaki a száján gúny nélkül? Az a szomorú, hogy egy rendszernek úgy válunk a részesévé, ahogy a levegőt vesszük. Magától értetődően.
Vagy képzeljük el a 90-es évek elejét. A médiaháborút, a taxisblokádot, az akkori megalkuvókat, a túlreagáló viselkedéseket, a kezdődő urizálást. Ahogy haladunk előre az időben, egyre nehezebb észrevenni és meglátni a magunk furcsaságát. Pedig van furcsaság, ahogy az öltözködés, a rádióból szóló zene, a nyelvhasználat is mindig más, és ezek mindig is ráragadnak az emberre.
A 90-es évek morális eladósodása volt például, hogy Magyarország elkezdett kettészakadni. Ennek bűneitől azóta sem szabadul a nép, pedig elege van belőle. A bűn forrása itt szerintem az, hogy sokan elkezdtek ácsingózni azokra az erőforrásokra, melyet a politika birtokolt. Nem véletlen egyébként, mert a politikához túl sok erőforrás került, és maga a politikai pálya kísértéseinek is csak egy erős polgárosult értékrend tudott volna ellenállni, amivel politikusaink nem rendelkeztek, s talán azóta se.
Az értelmiség dörgölőzni, igazodni kezdett ehhez a pragmatikusan-cinikus új hatalomhoz ahelyett, hogy a függetlenségét építette volna ki. Ennek a bűnnek a büntetése, hogy mára az egyetemeken, az akadémiákon, a művészeti társaságokban csökkent az autonómia. De a politikához való dörgölőzés bűnébe estek a civil szerveződések is.
A 90-es évek meghatározó kísértése a gazdagodni akarásból származott, mely önmagában szintén csak akkor probléma, ha az átmegy mások eltaposásába, vagy ami minket most jobban foglalkoztat, a jogrendszer kijátszásának pozitív módon történő megítélésébe. Manipulációk a számlákkal, a minimálbérre bejelentés, Bt. és Kft alapítások, és állandó „optimalizációs” jogi kiskapukeresés olyan nemzeti sporttá vált, amelynek legügyesebb tagjai ma nem is nálunk, hanem Görögországban találhatók.
Hogy néhány példát is említsünk, ilyen, amikor valaki a pályázati pénzek többszörösét próbálja megszerezni, amivel a pályázat kiírója is tisztában van, és ezért ugyan úgy kevesebb pénzt ítél meg, mintha mindenki annyit kérne, amennyi reális. Aztán szétterjedt a pénzek visszaosztásának gyakorlata is, mert a hála pozitív érték, de mégis, egy társadalom szintjén már az ördögöt szolgálja. Gyakorivá válik a falból behívott pályázók jelenléte a különböző közbeszerzéseken. Mire EU-tagok lettünk gyakran hallatszó érv volt a pazarlásnál és a rossz koncepciók kialakulásánál, hogy nem számít, EU-pénzről van szó. Mintha legalábbis az EU-pénzt nem épp ugyanúgy kellene kezelni, mint a sajátunkat.
A végén már nemcsak az állammal szembeni kifosztás „dicsőségének” terjedését, de az egymás kifosztását – körbetartozások -, az állam szétesését, sőt, a deviza eladósodást is megtapasztalhattuk. (Hogy a deviza eladósodás mögött állami /ÁSZ/, politikai és banki erkölcstelenség volt, először Róna Péter vetette fel.)
A 2000-es években már látszott az is, hogy a kreatív könyvelés nem csak néhány amerikai vállalatnak, de a görögöknek, a spanyoloknak meg nekünk is jól megy. Korábbi pénzügyi tranzakciók nagymesterei (Posta Bank, K&H) már elszaladtak és lebuktak a VIP-es kapcsolatépítés kísérleteivel, mégis egyre általánosabbá és elfogadottabbá vált az állami vagyon megcsapolása. Kicsit másként, mint a szocializmusban. Nagy tételben, és egyre láthatóbban még állami szintre is tudtuk mára ezeket emelni. (Semmi sem jött hirtelen, minden társadalmi bűnökben való eladósodás egymásra épült.)
A kormányhoz közelállók 2010-ig írják a bűnlajstromot, az ellenzékiek 2010-től kezdik, a civilek az LMP, és a Jobbik pedig elmúlt 25 évezik. Ám, hogy a bűnökben mégse adósodjunk el, annak az a titka, ha nem visszamenőleg más kárára vagyunk okosak, hanem a jelenben ismerjük fel, hogy valami helytelen. Nem könnyű. Talán egy ilyenre joggal büszke lehetek.
A Tocsik-ügy kirobbanásának időszakában éreztem már, hogy nem Tocsik Mártával kéne foglalkoznia az országnak, hanem a pártpénztárnokkal, és az ÁPV RT igazgatójával. Vajon most kedves olvasó, vannak-e jó kérdéseink, melyekre majd büszkék lehetünk, hogy nem a tömeggel tartottunk, mely épp morális tévedésben volt?
Zsolt Péter
Méltányosság Politikaelemző Központ
Kutatási igazgató
