Ki hinné, hogy a népszerű rajzfilmsorozat alapjául Mark Twain (Tom Sawyer kalandjai) egy a prérifarkasról szóló leírása szolgált. Hosszú, vékony, beteg és szomorú kinézetű csontvázként mutatta be az állatot az író.
Hozzá már csak meg kellett találni a páros másik felét, akit örökké és minden létező eszközt bevetve sikertelenül üldözhet. Ő lett a Kengyelfutó Gyalogkakukk. Chuck Jones által alkotott sorozat első része 1949-ben készült el a Warner Bros. támogatásával.
A Prérifarkas 1952-ig meg sem nyikkant, majd onnantól már több színész is kölcsönözte a hangját (fájdalom és csodálkozás mai napig a repertoár nagy része), viszont a Gyalogkakukknak már az első résztől megvolt a szívatást jelző bip-bip hangja.
Érdekessége a rajzfilmnek, hogy az alkotók már a kezdetektől felállítottak néhány alapvető szabályt: a Gyalogkakukk nem árthat a Prérifarkasnak, csak ráijeszthet a bippeléssel, kettőjük között nincs párbeszéd, a farkasnak a gravitáció és saját hülyesége kell, hogy a legnagyobb ellensége legyen. Illetve az egyik legfontosabb követelmény; ha álnok is a farkas, a nézők számára rokonszenvesnek kell maradnia.
A kissé hosszúra nyúlt rajzfilmtörténeti leírás után pedig következzék egy igazán jó kis poén a két sivatagi figurától.
