Hogy érzi most magát az Örkény igazgatói irodájában, ahol intézményvezetőként kvázi a felmondási idejét tölti?
Jól, köszönöm. Nem felmondás ez, hanem egy mandátum lejárta, egy vezetői ciklus vége.
De nem ön járt le.
Mint az órarugó? Én nem lassulni, hanem gyorsulni készülök, ami félreértésnek hathat ebben az életkorban, csak éppen igaz. A színházigazgatás egy része, a nagyobb része mégpedig nem művészeti, hanem vállalat- és üzemvezetői feladat, és sok mindentől elzár, ami fontos számomra, és régóta várat magára. De a döntéskor nemcsak magamat, hanem egy fontosabb szereplőt is figyeltem: a színházat. Érdekeink látványosan egybeestek. Az Örkénynek, hogy azt a dinamikát megtartsa, amivel felépítettük, valójában nem húsz, hanem huszonnégy év alatt, új célokat kell találnia. Amit velem tudott, azon túl van már. Ami pedig engem illet, nekem a jelenleginél több személyes időre van szükségem, hogy eljussak oda, ahol még nem jártam, és nem földrajzi értelemben. Minden arra mutat, hogy a változás időszerű. Ezt észrevenni is, kimondani is az én dolgom. Csak egyvalami sugallja azt, hogy maradjunk a régiben, egy konok, szívós, de tehetségtelen kedély: a megszokás. Ellene kell mozdulni, színházban főleg.
Más személy kell vagy más szemlélet?
Ez ugyanaz.
Ön is a negyvenes éveiben járt, amikor igazgató lett.
Még éppen nem is voltam negyven, és az, hogy ma nincs harmincas az igazgatók közt Budapesten, negyvenes is alig, egyszerűen szakmaiatlan. Huszonévesen is lehet komoly társulatot szervezni, nem egy példa volt erre a világban, nálunk is. Ez nem jelenti azt, hogy az én generációm tudására nincs szükség, csak azt, hogy meg kell találni a leghasznosabb, az érvényes terepünket. Ki kell dolgozni, fel kell építeni, ami vonzó, izgalmas, fiatalos feladat.
Már az előző ciklus végén is volt bizonytalanság önben, hogy ismét megpályázza az igazgatói posztot, mégis megtette. Most teljesen biztos volt benne, hogy befejezi igazgatóként?
Az, hogy én befejeztem, nincs külön attól, hogy ki folytatja.
Az igazgatóváltás nem általában van, hanem konkrétan vele. Ízig-vérig színházi ember, de nem alkotóművész, hanem – úgy mondják – kulturális mendzser, de ez csak egy szó, egy címke. Egyáltalán nem írja le, hogy ki ő. Birtokolja a hagyományos európai kulturális tudást, azt, amit az apáink és a nagyapáink, de közben a legfrissebb áramlatokra fogékony, kíváncsi kultúrember, aki több nyelven tart kapcsolatot a jelen minden izgalmas társadalmi és művészeti mozgásával. Mindezen túl konkrét színházszervezői, társulatvezetői tapasztalata van, ő volt a Krétakör igazgatója, ami az elmúlt fél évszázad magyar színházi életének mégiscsak az egyik legfontosabb jelensége volt, amíg Schilling Árpád abba nem hagyta.
Polgár Csaba azt nyilatkozta, „A mostani helyzetben itthon szerintem kevés hálátlanabb feladat van, mint színházat vezetni.” Mit gondol erről?
Ez valóban nem a szuverén gondolkodásra hajló előadóművészeti csoportosulások aranykora. Finoman szólva. Ha Csaba megtenné is az Örkényért, hogy művészigazgatóként lemond színészi és rendezői pályája legtermékenyebb szakaszáról, én, ha jót akarok neki, olyan helyzetet keresek, ahol ő rendezhet és játszhat. Egy rendező talán még alkotói kompromisszumok nélkül igazgathat színházat, egy színész-rendezőnél ez kizárt. A művészigazgatók mindig az alkotóidejüktől veszik el az intézményvezetéshez szükséges sok-sok időt, és csak udvariasságból kerülöm a lopják el kifejezést. Ennél van hasznosabb út, ismétlem, nem függetlenül a személytől.
Az ön pályája is sérült?
