Tizenhat éves vagyok, karjaimat keresztbe fonva egy magas asztalon nyugtatom, és arcomat az egyik karomra támasztva egyenesen belenézek a kamerába. A fotón, ami azóta odaveszett, amire már senki nem emlékszik rajtam kívül, felvillan meztelen vállam. Azt hiszem, a fotó a meztelenséggel játszik, azt sugallja, hogy egy fiatal nőnek, amikor kilép a világba, semmi mást nem kell viselnie, csak egy pár hosszú fülbevalót.
*
Azt hittem, már nem létezel, ám másfél évvel ezelőtt, szeptemberben egyszer csak megjelentél egy szilfa alatt, és kiharcoltad, hogy meghalljalak.
Áttetsző vagy. Nincsenek arcvonásaid. Olyan vagy, mint a víz.
Azt mondom: Anyánk álmában szült téged, te pedig megszöktél.
Azt mondom: Téged körülírni a legnehezebb feladat, amivel valaha is próbálkoztam. Azt kéred tőlem, tegyem meg a lehetetlent, és meg sem hallod, amikor azt felelem: képtelen vagyok rá.
Időnként azt hiszem, anyánk sejti, hogy nem csak én vagyok neki, hogy kettő van belőlünk, de végül elhessegeti a gondolatot. Hát jó!
Idén tavasszal Oslo felett felhőkben száll a szilfalependék, egyre csak hull, nap nap után, akár a könnyű zápor, csöndesen, fehéren, a járdaszéleken és a parkokban kis kupacokban tornyosul, akár az avar vagy a koszos hó, ott pörögnek a pergamenszerű szárnyak a háztetők felett. Rákeresek a neten, azon tűnődöm, ez most jó jel, vagy inkább rossz, pontosabban mit jelent ez a rengeteg lependék. Egyáltalán jelent-e bármit? Azt hiszem, túl fontosnak tartom a jeleket, mindazt, amit én jelként értelmezek. A szél behordja a szilfalependéket a lakásokba, vékony hártyába csomagolt magocskák, bár nem is hasonlítanak magra. Mindenféle mintázatot rajzolnak a levegőbe, elborítják a padlót, a fürdőkádat, a lepedőket. Nagy mennyiségű szilfalependék, ütöm be a keresőbe, de nincs találat. Szilfalependék jelentése, ütöm be újra, de erre sincs találat.
*
Te csak feküdj, mondtad szinte gyöngéden, én majd átölellek. Fel akartam kelni, reggel volt, hallottam Eva hangját a nappaliból, a férjem mondott neki valamit, és ő felnevetett, de te azt mondtad: nem. Úgyhogy csak feküdtem ott, és a mobilomon végighallgattam egy interjút Sharon Oldsszal, az amerikai költőnővel. Embrionális vagyok, mondta (és ekkor én rád gondoltam), szemöldök, szemhéj, száj nélküli.
Nekem, ezzel szemben, megvan mindenem (szemöldök, szemhéj, száj), és a fényképet, amiről beszélni fogok, A. készítette egy párizsi fotóstúdióban 1983 telén. A hosszú fülbevalót strasszkő díszítette, nem volt egy drága darab, éppen ellenkezőleg, egész doboznyi hasonló fülbevalóm volt odahaza a szobámban, abban a lakásban, ahol anyámmal együtt laktunk New Yorkban. Bizsuk. Csillogó fülönfüggők. Strasszkövek. Smukkok. De ennek a fülbevalónak az egyik köve, a legfelső, kék volt, erre pontosan emlékszem.
*
Az új kabát, amit 1983 januárjának elején vettünk a Bloomingdale’s áruházban, bokáig ér, kék gyapjúból készült, és a derekán övvel kell megkötni. Tizenhat éves vagyok.
A. New Yorkban lakik, de van egy lakása Párizsban. Egyszer eljöhetnél oda, mondja.
*
Hat- vagy hétéves koromban, aztán tizenegy évesen újra, majd harmadszor, amikor tizenhárom voltam, egy nagy kék medúzáról álmodtam, hosszú csápjai voltak. Álmomban minden kék volt. Kék volt a szám, mert a víz hideg volt, és fáztam, kékek voltak a felhők, a tenger. Valahol azt olvastam (felnőttként, amikor már nem álmodtam többé róluk), hogy a medúzák életük során különféle alakváltozásokon mennek át. Lárva, polip, kehelyforma. Nem féltem. Álmomban nem.
*
Tizenhat éves vagyok. Éjszaka van. A. párizsi lakásában állok, de nem vettem le a kabátomat. A lakás kicsi, szoba-konyha, fapadlója van, és magas ablakai, a fürdőszobában, a mosdókagyló felett kék a falicsempe. A tágas szoba közepén állok.
Nem akarod levenni a kabátodat?
De igen.
Nagyon késő van.
Igen.
Miért jöttél ide?
Hogy érted ezt?
Miért nem a szállodába mentél?
*
Te vagy az a lány, aki nem akar meghalni, és miután hoszszú évekre eltűntél, most újra megjelentél itt, belém kúsztál.
Elképzeltem, hogy nővérek vagyunk. Van ugyan négy létező lány féltestvérem, de szerettem volna egy teljes lánytestvért, egy igazi nővért, aki mindig velem van. Ott volt a legjobb barátnőm, Heidi, hasonlítottunk is egymásra, de Heidinek volt saját nővére. Te és én megfogadtuk, hogy soha nem hagyjuk el egymást. Én szerettem volna vérszerződést kötni veled, de neked annyiban hagytuk a dolgot.
Gyerekkoromban féltem a rovaroktól és a sötétségtől és a részeg felnőttektől –
és az atomháborútól és a szüleim dühétől –
és a haláltól, nem a sajátomtól, hanem anya halálától –
és a labdajátékoktól és a hangos zajoktól –
és attól, hogy valaki elfog, és többé nem ereszt el –
*
A.-val első alkalommal egy felvonóban találkoztam a Carnegie Hall épületében, a Nyugati 56. és 57. utca sarkán. Nem szólítottuk meg egymást, úgyhogy talán a találkozás nem a megfelelő szó erre. Ahogy most, szinte negyven évvel később magam előtt látom a jelenetet, sokan voltak odabent, a felvonó sokszor megállt, minden emeleten, és jöttek-mentek az emberek. Nem úgy értem, hogy maga a ruha tetszett volna meg neki – ujjatlan, vékony pántos ruha volt, mellben és derékban szűk, ami lágy esésű, térdközépig érő szoknyává bővült – hanem a lány, aki nyilván így szeretett öltözni. A lány csípője sokáig keskeny marad, fejletlen melle alig látszik még. 1981–1982 teléig egészen lapos volt a melle. A meztelen vállra felöltött, kölcsönvett, nyitott bőrdzseki legalább négy számmal nagyobb a kelleténél, és erős ellentétben áll a rózsaszín-fehér csíkos nyári ruhával; a bőrdzseki egyetlen funkciója ebben a kombinációban az, hogy levegyék, egyenesen letépjék viselőjéről.
Egy kutatás szerint, amit a test felépítéséről olvastam, az agy és a szív 73 százalékát, a tüdő 83 százalékát, a bőr 64 százalékát, az izomzat és a vesék 79 százalékát, a csontváz 31 százalékát víz alkotja. Minden, amiről itt írok, mindaz, ami azelőtt, aközben és azután történt, hogy A. elkészítette rólam azt a fotót Párizsban, főleg feledésből áll össze, úgy, ahogy a test fő alkotóeleme a víz. Mindazt, amire nem emlékszem, ami csak álomként, érzésként vagy fájdalomként sejlik fel, nem lehet megírni, ámde mégis megíródik.
*
A. kilépett a felvonóból, végigment a hosszú folyosón, kinyitotta a műterem ajtaját, és belépett, majd felhívta a nőt, akit itt Maxine-nak nevezek, és akinek ugyanebben az épületben volt irodája. Az imént láttam egy lányt a felvonóban. Hozzád jött?
Próbálom felidézni a hangjukat, A. és Maxine hangját. És milyen a tizenhat éves norvég lány hangja, akit időnként Karinnak hívnak? Ez a név áll az útlevelében. Amióta anyjával, aki színésznő, New Yorkba költözött, többet beszél angolul, mint norvégul. Nincs emlékem a hangjáról.
Rákerestem A. és Maxine nevére, videókat kerestem róluk, de nem találtam hangos felvételt; arra gondoltam, hogy ha meghallom a hangjukat, a hangunkat, az talán újabb emlékeket hoz a felszínre, kifakasztja ezt a tályogot, ami az én akkori történetem.
Küldd fel hozzám, vetnék rá egy pillantást.
Maxine elegáns nő volt, méretre szabott, egész testét elfedő, bő fekete ruhákat hordott, hosszú fehér gyöngysorral és nagy, kerek, fekete keretes szemüveggel. A szépség sokféle lehet, mondta. Eleinte ígéretes fotósok ügynöke volt, majd megnyitotta sokszínű fotómodell-ügynökségét, ahol megfordultak lányok és fiúk, feketék és fehérek, heterók és melegek, fiatalok és nem annyira fiatalok. Az íróasztalfiókomban egy kis képet őrzök róla, Andy Warhollal pózol rajta, aki sötét öltönyt és nyakkendőt öltött az alkalomra. Warhol iskolás fiúra hasonlít, előrenyomja pocakját, ami nem igazán pocak. Maxine haját selyemkendő tartja, derekát vékony öv fogja át, bal mellét ezüst melltű díszíti, a képen fiatalabb, mint amikor én megismertem. Karonfogva, mereven állnak egymás mellett, akár egy öreg házaspár, rájátszanak a helyzetre, és szemmel láthatóan jól szórakoznak.
Maxine-nak igaza volt abban, hogy a szépség sokféle lehet, de ő ezt egy olyan korban állította, amikor a szépség kizárólag ezt jelentette: fehér, vékony, magas, kék sze- mű. Most a lányokról beszélek, a lányok szépségéről, nem másféle dolgok, például vázák, fák, rózsák, kövek szépségéről. A szépség engem is sokat foglalkoztatott akkoriban. Szép voltam? Nem. Anyád az egyik legszebb nő a világon, mondta Maxine, és igaza volt.
Talán tudok veled kezdeni valamit, mondta.
Egy évvel később, 1984-ben jelent meg Marguerite Duras A szerető című regénye, amiben azt írta: Olyannak látszom, amilyennek látszani akarok, szépnek is, ha már annak kell lennem. És A. most odatelefonált, és azt mondta, vetnék rá egy pillantást.
Vedd le azt a bőrdzsekit, mondta Maxine. Ne rejtőzz el.
Nem az enyém, kölcsönkértem, feleltem.
Mindegy, mondta Maxine. Vedd le. A. a francia Vogue-nak dolgozik. A legjobb fotósok egyike. Látott téged, és talán tudna használni.
A felvonóban látott meg.
Azt mondta, rámosolyogtam, de ez nem igaz.
*
A bőrdzsekit levettem, de anya piros sapkáját nem. A karom fázott.
Libabőrös vagy, mondta A., amikor kinyitotta az ajtót, és betessékelt.
Meztelen karomra mutatott.
Október van, mondtam, hamarosan november.
Hány éves vagy – tizennégy, tizenöt?
Tizenhat vagyok.
Linn Ullmann: A lány 1983-ból
Fordította: Pap Vera-Ágnes
Scolar, 2023
