Apaszthatatlan porfelhő és a hiábavalóság érzete lengte körbe a Szigetet vasárnap kora este.
Miért egyedül vagyok a pultban?
– kiáltotta egy magányos csapos valamelyik Party Arénához közeli bárban, pedig kollégái helyesen mérték fel, hogy hét óra körül abba a pultba pont elég egy ember.
Így néz ki egy Sziget-hétvége, ha nincs igazi húzónév. Előző este persze Martin Garrix DJ-szettjére odasereglettek a Nagyszínpad előtti rétre a holland pékinasok és az olasz fodrászok, Janelle Monáe vasárnapi, negyed nyolcas koncertkezdése előtt pár perccel viszont még bárhol kényelmesen el lehetett férni. Nem különösebben hatotta meg a hőhullámban eltompult fesztiválközönséget, hogy az afrofuturista feminizmus amerikai popdívája még soha nem lépett fel Magyarországon, és a nagyszínpados külföldi előadók túlnyomó részével ellentétben a régióban máshol nem is koncertezett idén – európai turnéja utolsó állomására Finnországból érkezett.
Otthon hagyott vaginanadrág
A Monáe fellépését övező udvarias érdektelenséget azért nem nehéz megmagyarázni. Mi az, hogy afrofuturizmus, és mi köze hozzá a budapesti fesztivál közönségének? A kérdést annak ellenére érdemes feltenni, hogy a popzenei fősodorban másfél évtizede evező Monáe az utóbbi öt-hat évben kilépett abból a konceptuális dívaszerepből, amelybe feltűnésével belehelyezkedett, és sokkal közérthetőbb, egyúttal sajnos unalmasabb zenét kezdett játszani.
Ellentétben napjaink legsikeresebb popelőadóival, akik az intim közlésvágy látványos gesztusaival igyekeznek elhitetni a rajongóikkal, hogy örök barátság köti össze őket, Monáe inkább szerepek sokasága mögé bújt korai lemezein. Szövegeiben tudományos-fantasztikus filmekre és regényekre utalt, Fritz Langtól Octavia Butlerig. Soulos popzenei világa egyként inspirálódott Sun Ra kísérleti űrjazzéből és Prince nyolcvanas évekbeli slágereiből, megjelenésével pedig a földönkívüli, fekete termékenységistennő alakját igyekezett megteremteni.
Monáe feléjük igyekezett nyitni 2018-as albumával, a Dirty Computerrel, amelynek Pynk című dalához forgatta le méltán elhíresült vaginanadrágos videoklipjét:
A negyven felé közelítő Monáe úgy tudta imázsa részévé tenni a leplezetlen erotikát, hogy közben dívához méltó eleganciáját is megőrizte, amiben a mai amerikai sztárénekesnők közül leginkább Beyoncéhoz hasonlítható. Csakhogy tavalyi lemeze, az Age of Pleasure kifejezetten egyhangú a korábbiakhoz képest. Erőteljesebben épít a reggae-re, a lötyögős reggae-ritmusok viszont nem segítették Monáe-t abban, hogy határozott ívet adjon szigetes koncertjének. Leginkább akkor kelt életre a műsor, amikor táncosai felhívtak a színpadra néhány embert a közönségből.
A bennünket kitartóan izgató afrofuturizmus eközben leginkább a külsőségek szintjén jelent meg a koncerten. Monáe színes virágokból álló lebernyegben és koszorúval érkezett meg a színpadra, világító narancssárgába öltözött zenészeinek is köszönhetően pedig a koncert tetszőleges pillanata beillett volna a szuperhősös Fekete Párduc valamelyik kivágott báljelenetének. (Monáe egyébként a Fekete Párducokban pont nem játszott, de számottevő színésznői karrierrel is büszkélkedhet: feltűnt az Oscar-díjas Holdfényben, a Tőrbe ejtve második részében pedig egyenesen ő volt a főszereplő.)
Utóbb az énekesnő mintha Michael Jacksont idézte volna az egyik fellépőruhájával, egyetlen koncerten belül felmutatva valamiféle mitikus, mesei fekete imázst és a nagy afroamerikai popsztárok (főleg Prince és Jackson) által kijelölt zenei hagyományt, amelynek része a túlfűtött erotika és az extravagáns megjelenés is. A Pynk vaginanadrágja viszont otthon maradt, és nélküle a koncert sem kapott szárnyra. Igaz, a kibontakozó bulihangulatot egy alkalommal maga az énekesnő lohasztotta le a gázai békére felhívó, természetesen mindannyiunk egyetértését bíró fohászával.
Bő órányi, komolyan gondolt üvöltözés
Ha a jelenségként amúgy nagyon izgalmas Janelle Monáe éppen egy halványabb album után érkezett a Szigetre, úgy a Fontaines D.C.-ről pont ennek az ellentétét mondhatjuk el. A ránézésre semmi különöset nem tartogató, dublini suhancok két éve álltak elő a mértékadó zenei újságok által legjobbnak tartott lemezükkel, a Skinty Fiával, amelynek címe elátkozott szarvast jelent gael nyelven, nem pedig egy Skinty nevű illető fiúgyermekére utal. Ha minden igaz, még augusztusban kihozzák az új albumukat is, amire már nyilván türelmetlenül ácsingóznak a szigetes nagysátorban összeverődött rajongók – közülük feltűnően sokan csavarták ír zászlóba az Óbuda felett tűző napnak kiszolgáltatott, hófehér testüket.
Aki vasárnap feszes gitárzenére vágyott a Szigeten, és ezt nem a fesztiválon hetvenedik alkalommal fellépő Editorstól várta, az a Fontaines D.C.-n gyülekezett. A mindössze hét évvel ezelőtt, költészetrajongó főiskolásokból verbuválódott együttes koncertjén nyomát sem lehetett látni annak a széplelkűségnek, amely Grian Chatten énekes-dalszerző romantikusabb szövegeiből meg a két közösen írt verseskötetet (!) közreadó zenekar előtörténetéből feltételezhető.
A leggyakrabban a posztpunk sokadik hullámához sorolt és a bristoli Idlesszel együtt emlegetett Fontaines D.C. tagjai élőben hangosan és nemtörődöm módon üvöltöző, mufurc csibészek benyomását keltették. Biztosan azért tudtak megejtően hitelesek lenni ebben a szerepben, mert a legidősebb zenészük sincs még harmincéves. Éppen az a Chatten a rangidős, aki a jó ízlés látványos tagadására építette vasárnap esti megjelenését: ultrabő halásznadrágjával és kitűrt, hosszú ujjú, csíkos pizsamapólójával maga volt a kétezres évek antidivatjának visszatérésében bízó, egyszemélyes reménykommandó, de a többiek sem úri szabónál csináltatták a fellépőruhájukat.
Persze azóta a sokszor temetett gitárzenének is volt néhány kisebb felívelő periódusa, és a legutóbbi ilyen emelte fel a Fontaines D.C.-t is, de biztosan nem véletlen a megjelenésük mellett a zenéjüket is jellemző időtlenség vagy időn kívüliség. Ezt a sok üvöltözéssel és kántálással kísért, széttorzított posztpunkot ugyanolyan jó lehetett hallgatni a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Angliában, mint a következő évtizedben Los Angelesben vagy most Dublinban.
A koncert két csúcspontját talán a legutóbbi lemezről játszott, repetitív és befelé forduló Nabokov meg az áttörésüket meghozó albumon, a Dogrelen hallható, dallamos Boys in the Better Land jelentette. A két dal közötti különbség azt is mutatja, hogy a Fontaines D.C. éppen egy borongósabb és dühösebb lemezzel érte el eddigi legnagyobb sikerét. Vagyis úgy lett nagyobb a közönségük, hogy hallgatóbarát dalok helyett sötétebbeket írtak – ez a ritka teljesítmény mindenképp biztató a további irányváltások és előrelépés szempontjából. Lehet, hogy a rockzenekarok kimúltak, de ha az élőhalottak között olyanok zenélnek tovább, mint a Fontaines D.C., akkor értük néha a temetőbe is érdemes kimenni.
Visszavágyunk a diszkóbolygóra
Hogy az ír zenekar koncertje inkább a kivétel, mint a szabály volt az idei Szigeten, azt késő este a nagyszínpados főfellépő, Sam Smith műsora igazolta. Senki nem tagadja, hogy az angol Smith kivételesen tehetséges énekes, mint ahogy az utóbbi években kivívott melegikonstátusa is rokonszenves a zenei fesztiválok közönségének. Mások meg éppen a Kim Petrasszal közös slágere meg a drag queeneket felvonultató színpadi produkciói miatt nem kedvelik, de Smith éppen ezzel a megosztó imázzsal futhatott be ennyire.
A gond csak az, hogy eközben a zenéje pusztítóan jellegtelenné egyszerűsödött, ha ugyan elfogadható volt valaha.
Mindezt a covid után és a különféle identitáspolitikai viadalok háttérzenéjeként újra népszerűsödő diszkó vonzása tartaná egyben, de egységes zenei identitásról azért aligha beszélhetünk. Ahogy egy nappal korábban Kolozsváron, a ráadás előtt Smith a szigetes koncertjén is bekeverte az I Feel Love-ot. Giorgio Moroder taktusai és Donna Summer éneke fél évszázad távolából is úgy szól, mintha a Naprendszer egy távoli diszkóbolygójáról küldték volna ide a táncra hívó androidok. A színvonalkülönbség Smith bármelyik saját számához képest egészen letaglózó volt.
