Kultúra

Neonácinak lenni rossz, értem?! – 25 éves az Amerikai história X

New Line Cinema / Savoy Pictures / Collection Christophel / AFP
New Line Cinema / Savoy Pictures / Collection Christophel / AFP
Tenyérnyi horogkereszt-tetoválás Edward Norton mellkasán és az aszfalthoz koccanó fogak, amint egy fekete férfi ráharap a járda szélére. Ezek a képek égtek belénk az Amerikai história X-ből, amit huszonöt éve, 1999 áprilisában mutattak be Magyarországon. Kevés emlékezetesebb film készült a fajgyűlöletről, de a jó útra tért neonáci történetének műfaji túlzásai miatt az Amerikai história X művészi sikerében már kevésbé vagyunk biztosak. Valójában az alkotók sem értettek egyet abban, hogyan kellene feldolgozni ezeket a kényes társadalmi kérdéseket, és ma már valószínűleg más nézőpontokat is érvényesítenének, nem csak a fehér rasszistáét. A film érzelmi hatásához viszont ma sem fér kétség.

Félrehúzott, fehér atlétatrikó, alatta tenyérnyi horogkereszt-tetoválás.

Aszfalthoz koccanó fogak, amint egy fekete férfi ráharap a járda szélére.

A neonáci Derek Vinyard csillogó, büszke tekintete, miközben bakancsával rátapos a földre kényszerített fekete férfi koponyájára, kivégezve őt.

Ha más nem, ezek a képek biztosan velünk maradtak az elmúlt huszonöt évben, amióta először láttuk az Amerikai história X-et. A rasszizmusról, a fajgyűlöletről, a náci eszmék továbbéléséről rendszeresen készülnek filmek azóta is, de talán nem túlzás állítani, hogy van egy nemzedék, amelynek Tony Kaye rendezése jelenti az első számú antirasszista filmet.

Az Amerikai história X brutális nyíltsággal mutat rá, hova vezet a feneketlen gyűlölet. Ami azt illeti, annyira nyíltan, hogy felmerül a kérdés, hova helyezhető a film a műalkotások és a társadalmi célú hirdetések között húzódó skálán. Lehet-e egy film egyszerre mindkettő?

Újranéztük a Magyarországon negyed százada, 1999 áprilisában bemutatott filmet, és nemcsak Edward Norton egyik legjobb alakítása nyűgözött le újra minket, hanem arról is meggyőződhettünk, hogy ebben a formában valóban csak a kilencvenes években készülhetett el ilyen témájú hollywoodi film.

Családi gengsztermelodráma, neonácikkal

Az Amerikai história X egy család története, amelyet tönkretesz a fajgyűlölet. Az apa halála után az idősebb fiú, Derek bevonódik a helyi, Los Angeles Venice Beach nevű negyedében szerveződő neonáci társaságba, és néhány év leforgása alatt a banda vezetője lesz. Okosabb, karizmatikusabb, eltökéltebb a többieknél, és hevesebben gyűlöl. Miután megöl két fekete fiút, akik feltörik az autóját, börtönbe kerül. Új emberként tér vissza: megszakítja a kapcsolatot neonáci barátaival, és elszegényedett családján is segíteni szeretne. Az öccse, Danny azonban ekkora már hasonlóan szélsőségesen gondolkodik, mint Derek korábban, és magára haragítja a környékbeli fekete kisgengsztereket. A tragédia kódolva van a történetbe.

Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP

Ha megengedőek vagyunk a filmmel, akkor az egyértelmű jelzésekkel előkészített, majd lassított képekkel és rekviemmel minél pátoszosabbra formált befejezést műfaji sajátosságnak, egyúttal az alkotók állásfoglalását őszintén kifejező gesztusnak tekintjük. Danny halála elkerülhetetlen, voltaképpen ez Derek sorsszerű büntetése korábbi gazságaiért.

A jelenet úgy van felépítve, hogy mindenképp gyomron vágja a nézőt, és mindenki magával vihesse a tanulságot: nem éri meg neonácinak lenni.

A végzet hatalma, az áradóan érzelmes fogalmazásmód és a formai túlzások a melodráma műfaji eszközei közé tartoznak, és Tony Kaye filmje nyilvánvalóan a műfaj patinás változatát, a családi melodrámát ötvözi a bűnöző főhős jó útra térésének gengszterfilmes történetével. Összebékíthető-e ez a veretes hollywoodi műfaji hagyomány olyan érzékeny, húsba vágó és bonyolult problémákkal, mint a náci eszmék kitartó népszerűségének okai, az amerikai etnikai feszültségek háttere, és a társadalmi lecsúszás meg az ébredő fajgyűlölet közötti összefüggések?

A film keletkezéstörténete azt mutatja, hogy ebben a kérdésben maguk az alkotók sem értettek egyet. Az Amerikai história X ma kisebbfajta kultfilmnek számít, ami annak is köszönhető, hogy széles nyilvánosságot kaptak a készítők közötti viták és a forgatást követő, botrányos fordulatok.

Zsinagógában aláírt szerződéstől a sokkoló Oscar-tévedésig

Pedig az egész sokkal egyszerűbb, személyes történetnek indult. David McKenna saját kamaszkori emlékei alapján írta meg a forgatókönyvet huszonhat éves korában. A San Diegó-i punkok között szerzett tapasztalatait sűrítette össze a történetben: a színtér különböző figuráival készített interjúk és saját élményei alapján írta meg, hogyan harapózik el a fajgyűlölet egy szűk közösségben, ha akad egy-két hangadó, aki irányba állítja a különösebb ambíciók és munkalehetőségek nélkül lődörgő fiatalokat.

Archives du 7eme Art / Photo12 / AFP

A kilencvenes évek közepén még könnyebb volt pénzt szerezni Hollywoodban az ilyen társadalmilag kényes témákat érintő, rendszerkritikus filmekre. Annak az – a mából visszatekintve szinte kegyelmi állapotnak is felfogható – időszaknak a vége felé jártunk, amikor a stúdiók szélesre tárták kapuikat a független filmesek előtt, és Steven Soderbergh, Quentin Tarantino, Richard Linklater vagy Gus Van Sant sorra megkapták a lehetőséget a komolyabb költségvetéssel készülő, nagy-hollywoodi produkciók elkészítésére. Ebből a társaságból az Amerikai história X leginkább Van Sant vagy a nála öntörvényűbb, „függetlenebb” szerzői filmes, Larry Clark munkáihoz hasonlítható abból a szempontból, hogy itt is a társadalom peremére szorult csellengőkből álló szubkultúra kerül a középpontba, ahol a kilátástalanság tragédiához vezet. A konkrét miliő persze teljesen más, de ez az alaphelyzet a Van Sant rendezte Otthonom, Idahóhoz vagy Clark Kölykökjéhez is illik.

Ráadásul éppen a kilencvenes évek elején figyeltek fel Amerikában egy váratlan anyagi sikert arató, ausztrál első filmre, a Romper Stomperre, amelynek fiatal főszereplőjét, Russell Crowe-t gyorsan be is válogatták egy pocsék hollywoodi sci-fi thrillerbe (SID 6.7 – A tökéletes gyilkos), még mielőtt a színész az ezredforduló környékén A bennfentes és a Gladiátor révén világsztárrá nőtte volna ki magát. A Romper Stomper is egy fiatal neonáci tragikus története, így amikor McKenna forgatókönyve a New Line gyártócég vezetőjének asztalán landolt, ő meg is látta egy ahhoz hasonló, díjvárományos film lehetőségét az Amerikai história X-ben.

Két kulcsfontosságú pozícióra kellett megtalálni a megfelelő embert. Végül nem a producerek első elképzelései szerint alakultak a dolgok, és sem a rendezőnek felkért Dennis Hopper, majd Larry Clark, sem a főhős karakterére kiszemelt Joaquin Phoenix nem mutatott különösebb érdeklődést a filmterv iránt.

A Phoenix után megkeresett Edward Norton viszont nagyon is lelkes lett az Amerikai história X-től. Olyannyira, hogy megszokott gázsija feléért, ötszázezer dollárért vállalta el a főszerepet.

Nortonról akkoriban már Hollywood-szerte tudták, hogy nemzedéke egyik legszebb reményű színésze: az áttörését meghozó jogi thriller, a Legbelső félelem révén Oscar-díjra jelölték, majd rögtön forgatott Woody Allennel és Milos Formannal is. Nortont később éppen az Amerikai história X-ért jelölték második Oscar-díjára – Roberto Benigni nyert helyette, amit a brit Empire magazin „sokkoló Oscar-tévedésként” könyvelt el –, a Harcosok klubjával pedig megszilárdította és a mai napig őrzi helyét napjaink legfontosabb amerikai filmsztárjai között.

New Line Cinema / Savoy Pictures / Collection Christophel / AFP

Norton tehát sokat profitált az Amerikai história X-ből, de legalább ennyit kínlódott is vele. A film rendezői, sőt operatőri feladatait is magára vállaló Tony Kaye-jel ugyanis alapvető kérdésekben sem értettek egyet. Az angol rendezőnek az Amerikai história X volt az első nagyjátékfilmje, korábban a Roger Watersnek és Tanita Tikaramnak forgatott videoklipjeivel szerzett nevet magának.

Utólagos elmondások szerint az Amerikai história X forgatása idején egymást érték Kaye túlzó gesztusai: szerződését egy zsinagógában, rabbi jelenlétében írta alá, a forgatásra egy ZSIDÓ rendszámú limuzinnal furikáztatta magát, munka közben pedig négy mobiltelefont és egy faxgépet cipeltek mellette az asszisztensei.

A producereket általában az szokta zavarni, ha egy rendező elsőre túl hosszú változatot készít egy filmből, de itt pont fordítva történt. Kaye másfél órás vágatát túl rövidnek érezték a New Line-nál, a film ügyét addig is aktívan előmozdító Norton pedig meggyőzte őket, hogy vonják be őt is az új változat elkészítésébe. A vágószobában aztán Kaye és Norton végképp összeveszett. Kaye megkísérelte levetetni a nevét a kész filmről, de az általa javasolt álnevet, a „Humpty Dumpyt” nem fogadta el az amerikai rendezők céhe. Ezután fizetett újsághirdetésben határolódott el a produkciótól, a Nortonnak tulajdonított verzióról pedig azt nyilatkozta, „telezsúfolták az egymás vállán síró szereplők snittjeivel”.

Amúgy tényleg telezsúfolták.

Túlságosan büszke nácik

Fogalmunk sincs, Kaye vagy Norton volt-e elviselhetetlenebb az Amerikai história X forgatásán és utómunkálatai közben. Valószínűnek tűnik, hogy Kaye nem tudta jól kezelni az első nagyjátékfilmjével ránehezedő nyomást, Norton pedig nem tartotta kordában saját rendezői ambícióit (2001-ben aztán első saját rendezését, az Ég velünk! című romantikus vígjátékot is bemutatták). Filmszakmai források szerint Norton Oscar-esélyei a botrány miatt úsztak el, Kaye pedig ezután több mint tíz évig nem rendezett újabb nagyjátékfilmet. Az Amerikai história X-szel kapcsolatban viszont megenyhült, és utóbbi években készült interjúiban már elismeri, hogy annak idején saját önhittsége szülte az alkotói vitákat.

NESTOR BACHMANN / DPA / dpa Picture-Alliance / AFP Edward Norton az 1999-es Berlinalén.

Számunkra ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogyan állja ki az idő próbáját az Amerikai história X. Kaye tehetségéhez kétség sem fér: Derek neonáci múltjának fekete-fehér jelenetei olyan nyers, zsigeri erővel teremtik meg az erőszakkultusz és a fröcsögő rasszizmus atmoszféráját, ami leginkább a nagyjából ugyanakkor készült, francia kultfilmet, A gyűlöletet juttathatja eszünkbe.

Kaye ismeri a szimbólumok erejét.

Tudja, hogy a horogkeresztnek nemcsak a jelentése, hanem a puszta látványa is félelemmel és szégyennel tölt el bennünket, így már az is egészen hátborzongató, mennyire büszkén viselik és mutogatják a szvasztikát a szereplők ezeken a művészien megkomponált, monokróm képeken.

Európából mindez másként látszik, de a mi ízlésünknek furcsán hiteltelen, hogy a tizenhat éves Danny szobájában olyan hatalmas horogkeresztes zászló feszül, mint a müncheni főpályaudvaron 1939-ben. Az Amerikai história X-ben túl gátlástalanok a neonácik. Túlságosan fesztelenül parádéznak önnön náciságukkal, ami vagy arra utal, hogy Venice Beach maga a tolerancia paradicsoma, vagy arra, hogy az Amerikai história X a melodrámai motívumok felerősítése és az alkotók jobbító, nevelő szándékai miatt kifejezetten a túlzásokra épít.

Jogosan vethető az alkotók szemére, hogy amennyiben valóban komolyan veszik azokat a súlyos társadalmi problémákat felvető kérdéseket, amelyeket már összefoglaltunk, akkor éppen az efféle túlzásokat illene kikerülni, és odafigyelni az árnyalt, körültekintő, óvatos fogalmazásmódra. Kaye és Norton annyiban biztosan egyetértenének, hogy ők nem ezt akarták. Filmjüket inkább figyelmeztetésnek, vészriadónak szánhatták, rámutatva, hogy senki nem menthetetlen, de mindenki megfizeti a saját bűnei árát. Derek jó útra térése bántóan kidolgozatlan: a börtönben éppen „sajátjai”, a helyi szkinhedek verik össze és erőszakolják meg, míg egy fekete rab segítő kezet nyújt neki. Ezek a tapasztalatok felnyitják a szemét, és hazatérve szinte krisztusi tisztasággal (fehér gyolcsingben!) hirdeti, hogy neonácinak lenni rossz.

New Line Cinema / Savoy Pictures / Collection Christophel / AFP

Az Amerikai história X-et ebből a szempontból egy másik, a nácikat középpontba állító filmmel, a Schindler listájával érdemes összevetni. Steven Spielberget is rengetegen bírálták azért, mert az egyszerű érzelmi hatáskeltés jól működő filmnyelvi eszközeivel dolgozta fel a holokauszt témáját, amelyet mások csakis a hasonló sémák elutasításával véltek megközelíthetőnek.

Spielberg – némileg sarkítva – azzal védekezett, hogy az átlagember nem fog elolvasni egy árnyalt morálfilozófiai traktátust, sem megnézni egy kilencórás dokumentumfilmet a holokausztról, viszont megnézi az ő hollywoodi filmjét, és örökre megtanulja, hogy milyen történelmi bűnöket követtek el a nácik. Kisebb léptékben és napjainkban játszódó történetre vetítve ugyan, de Kaye és Norton hasonló elvet követtek saját filmjükben.

Az viszont már jellegzetesen a 2020-as években megfogalmazott kritika, amellyel a Letterboxd nevű, filmrajongókat tömörítő közösségi oldalon találkozhatunk az Amerikai história X-szel kapcsolatban. Néhány felhasználó azt írja, jellegzetesen a kilencvenes évekbeli, fehér alkotók dominálta Hollywoodhoz horgonyozza a filmet, hogy egy fajgyűlölő fehér férfi jó útra téréséről szól, miközben Derek Vinyard fekete áldozatainak nézőpontját teljes mértékben figyelmen kívül hagyja.

A neonácikat nem gyógyítja ki a náciságból a barátság ereje. A neonácikat az gyógyítja ki a náciságból, ha kurvára kinyírják őket, ahogy érdemlik

– véli az egyik hozzászóló, végső soron náci propagandának minősítve minden olyan filmet, amely megkísérli bemutatni az embert a náci mögött.

Nem értünk egyet ezzel a véleménnyel, de azt sem gondoljuk, hogy az Amerikai história X remekmű volna. A mából visszatekintve az a legérdekesebb, milyen gyökeresen különböző művészi stratégiákat tartanak érvényesnek az emberek egy ilyen nehezen megközelíthető téma feldolgozásához. Hogy mennyire nincsen konszenzus abban, hogyan érdemes a fajgyűlöletről filmet készíteni. Amíg ezek a viták továbbgyűrűznek, mindig lesznek vállalkozó kedvű, elhivatott alkotók, akik hozzá akarnak szólni, és a téma a felszínen marad.

Szükség is van rá. Az Amerikai história X egyik jelenetében Derek fojtogatni kezdi az őt ütlegelő húgát, mire az anyja kétségbeesve kiabálja, hogy a lány „nem kap levegőt”. Huszonöt évvel a film bemutatója és tíz évvel Eric Garner meggyilkolása után ezt a mondatot is másképp halljuk.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik