Van, akinek tetszik, van, akinek nem a kedvence, sebaj! De könyörgöm: ez csak egy film Nem az a küldetése, hogy történelem kisdoktorit lehessen írni belőle, hanem az, hogy orientáljon, átadjon egy életérzést az adott korról, hogy megszólítsa a fiatalokat, hazaszeretetet ébresszen, hasson az emberekre és felemeljen
– így reagált Rákay Philip a Most vagy soha! című filmjét ért történészi és kritikai visszhangra. A márciusi ifjaknak és Petőfi Sándornak emléket állító filmet számos bírálat érte, amiért igen szabadon bánt a történelmi tényekkel – például lapunk kritikájában csakúgy, mint Hermann Róbert történésztől.
Ezek a viták azonban egyáltalán nem egyediek, sőt, még csak nem is a további kurzusfilmek sajátjai. Hasonló (csak a politikai jelleget nélkülöző) vita alakult ki két évvel ezelőtt A besúgó című sorozatról, ahol az egyik oldal a történelmi hűséget kérte számon a készítőkön, a másik oldal viszont a művészi szabadsággal érvelt, és azzal, hogy játékfilmről van szó, nem dokumentumfilmről.
Hol húzódik tehát a fikció és a történelmi tények közötti határ? Mettől történelemhamisítás egy film, és hogyan jön a Most vagy soha! a Titanichoz? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ egy szakértőként filmekben is közreműködő történész professzor és egy filmtörténész segítségével.
Mi a történelmi film?
Egyáltalán: melyek azok a filmek, ahol számon lehet kérni bárminemű történelmi hitelességet? „A történelmi film középpontjában a történettudomány álláspontja szerint is valóban létezett személyek, illetve megtörtént események állnak, a film fő konfliktusa pedig a történettudomány megítélése szerint is releváns kérdés” – mondja kérdésünkre Fónagy Zoltán történész, a történettudomány kandidátusa. Fónagy szerint beleférnek az eltérések a szaktudományos narratívától, de azért a lényegi kérdésekben nem mondhat ellent annak, akárcsak a történelmi regények esetében. Erre azt a példát hozta fel, hogy
nyilván nem lehetne történelmi regénynek tekinteni az Egri csillagokat, hogyha a törökök elfoglalnák Eger várát, azaz ellenkező kimenetelű lenne a várostrom, mint ami a történettudomány egybehangzó álláspontja szerint történt.
Gelencsér Gábor filmtörténész, az ELTE BTK MMI Filmtudomány Tanszékének docense egy másik aspektust emelt ki: „Ha definiálni akarjuk a történelmi filmet, akkor azok múlt időben, egy már lezárult történelmi korszakban játszódó eseményről szólnak. Tehát a film egy későbbi korban készült, mint az az időszak, amiről szól.” Ez az időbeli különbség azonban egészen rövid is lehet, és erre Fábri Zoltán Körhinta című filmklasszikusa a példa: „1955-ben forgatták, és az elején van egy inzert, hogy »történik ’53 nyarán«. Ez azért fontos, mert akkor Nagy Imre lett a miniszterelnök, enyhítés jött, és a film arról is szól, hogy már van, aki kiléphet a tsz-ből. Ezért ez is történelmi filmnek számít, úgy, hogy mindössze két év telik el a forgatás és a történet ideje között.”
Gelencsér Gábor szerint két szélső pólusa van a magyar történelmi filmnek: „Az egyiket nevezhetjük kosztümösnek, ami nagyon sokszor irodalmi adaptáció. Erre már a ’45 előtti korszakban is van példa, aztán a ’45 utáni korszakban már inkább politikai, ideológiai szempontból készültek ilyenek.” A hatvanas években aztán megjelent a főként Jancsó Miklós nevével fémjelzett történelmi parabola, amelyeknél az alkotó célja az, hogy a néző érzékelje, a film nem akar egy történelmi korszakot a maga teljességében megjeleníteni: „Nem ügyel annyira a korhű díszletekre, tárgyakra, sőt mi több, Jancsó híres volt arról, hogy szándékosan anakronizmusokat alkalmazott, hogy kizökkentse a nézőt, és ezzel jelezze, hogy a kor megidézésével annak lényegét, önmagán túlmutató működési módját mutatja meg. A magyar filmben ez erős hagyomány.”
És természetesen vannak a két pólus közötti filmre is példák, erre Gelencsér Sára Sándor 80 huszár című munkáját említi példaként, mint ami kosztümös, látványos műfaji képződmény, de mégsem romanticizáló, mint a Jókai-adaptációk, ugyanakkor nem is elvont parabola, mint Jancsó filmjei.
Mit csinál a történész szakértő?
A Most vagy soha! esetében tehát a fentiek alapján nem kérdés, hogy történelmi filmről van szó, mégpedig a kosztümös verzióból, viszont a történészi bírálatok azt is kiemelték, hogy a filmben nem foglalkoztattak történész szakértőt, noha ez az ilyen filmekben bevett gyakorlat. Fónagy Zoltán maga is dolgozott ilyen minőségben a Semmelweis, a Guerilla és a Hídember című filmekben, és így foglalja össze a történész szakértői munka lényegét: „Történelmi filmben a történész szakértő alkalmazása ugyanazt a célt szolgálja, mint amiért például egy kórházas sorozatban orvosszakértő is közreműködik. A filmkészítők ugyanis szeretnének minél tökéletesebb, valósághűbb illúziót nyújtani a nézőnek” – mondja Fónagy, aki szerint azt már filmje válogatja, hogy milyen formában veszik igénybe a történész szakértelmét:
Előfordul, hogy már a forgatókönyv írása előtt, vagy közben is konzultálnak történésszel. Például a Hídember esetében Bereményi Géza egyrészt ugyanazt tette, mint amivel most Rákay Philip kérkedik, tehát elolvasott fél könyvtárnyi szaktörténeti munkát, de ezentúl még konzultált történészekkel is
Fónagy Zoltán általában olyan fázisban került a filmekbe, amikor az alkotók a forgatókönyvet már késznek tekintették, és mint történésznek a kivitelezésben kérték a segítségét a történeti hűség megvalósításához:
Egyrészt a tárgyi környezet, másrészt a viselkedés hitelessége kérdésében: például ki kit hogyan szólítson, vagy tömegjelenetekben mit kiabáljanak a tömeget alkotó szereplők. Hogyan nézett ki az 1840-es években Bécs, milyen italokat fogyasztottak, mivel világítottak és honnan vették a vizet a kórházban, mit ebédelhettek egy kisvendéglőben és így tovább. Én általában azért kaptam ezeket a felkéréseket, mert a szakmában ismert rólam, hogy szenvedélyesen kutatom a 19. század hétköznapi életének történetét. Abban, hogy mi a cselekménye ezeknek a filmeknek, nem volt szerepem.
Fónagy a forgatókönyv elolvasása után dönti el, hogy vállalja-e a felkérést. A Semmelweis esetében például egy érdeminek tekinthető eltérést talált a történeti valóságtól, de miután felhívta az alkotók figyelmét, utólag be tudtak még szúrni egy-két olyan mondatot a szövegbe, amiből megérezhette a néző, hogy ez a szabálytól eltérő eset, amikor a szülészeti klinikán, ahol Semmelweis dolgozott, egy tanácsosné is szül, noha a valóságban ott kizárólag a társadalom peremén lévő nők szültek.
A Semmelweis esetében tehát ezen kívül nem talált komolyabb eltérést a valóságtól, a Most vagy soha! esetében viszont nemet mondott volna:
A Most vagy soha! történész szakértői szerepét például nem vállaltam volna el, mert már a forgatókönyvből kiderül, hogy vállalhatatlanul nagy mértékben eltér a történeti valóságtól. Az végképp »vörös vonal« számomra, ha azt érzem, hogy az alkotó ezt aktuálpolitikai céllal teszi, azaz olyan üzenetet akar a film segítségével közvetíteni, ami a történeti kontextustól teljesen idegen, vagy egyenesen ellentmond annak.
Fónagy Zoltán szerint „a történész szakértő, ha komolyan veszi a feladatát, akkor ebben az alárendelt szerepben sem adja a nevét, a tudását ahhoz, ami ellentmond annak, amit ő történészként érdeminek tart az adott eseménnyel, személlyel kapcsolatban”. Persze, ez csak akkor érvényes, ha a filmet a készítői történelmi filmként pozícionálják. A történész a kivételekre hozta példaként Pálfi György Cserna-Szabó András Sömmi című regényéből előkészített filmtervét, amelyben szintén dolgozott szakértőként (a film a megvalósításra már nem kapott támogatást). Bár a sztori a 19. században játszódik, „tele van abszurd és misztikus elemekkel, ezért a rendező ezt nyilván történelmi filmnek nem szánta, de nagy súlyt helyezett volna arra, hogy az abszurd sztori tárgyi környezete legyen hiteles történetileg. Ezzel nem volt szakmai problémám, hiszen hangsúlyozottan fikciós alkotásról volt szó, amit történelmi kulisszák közé helyeznek” – mondta Fónagy Zoltán.
Ideológia és történelmi film most és a múlt rendszerben
Rákayék hazafias kötelességnek nevezték, hogy végre filmet készítettek Petőfi Sándorról és a márciusi ifjakról, noha nem ők az elsők.
A korábbi filmek közül a Feltámadott a tenger komolyan érinti március 15-ét, ami elég kényelmetlen a Most vagy soha! című filmnek, mert az ember hajlik arra, hogy a kettő között bizonyos összefüggéseket találjon. Az is egy nagyon ideologikus film volt, és ennek a filmnek az esetében is a presztízsfilm jelleg azt sugallja, hogy valamifajta ideológiát közvetít a hatalom részéről. Márpedig a Feltámadott a tenger nagyon negatív példája a történelemábrázolásnak, abszolút történelemhamisító és átideologizált képet fest
– mondta Gelencsér Gábor, aki szerint inkább a szabadságharc utóélete ihlette meg a filmeseket: „Ez is egy jellemző dolog, hogy a magyar történelemről való gondolkodás sokszor a sajnálatos bukásokról és a kudarctörténetekről szól, és ha kitágítjuk ’48-at a végjátékig, akkor ott nagyon sok film található: Szirmok, virágok, koszorúk, Élve vagy halva, Segesvár, 80 huszár, Klapka légió – ez máris majdnem fél tucat cím.”
Érdekes viszont, hogy a forradalmat megelőző időszakról, a reformkorról alig készültek filmek: A Hídember érinti ezt az időszakot, illetve a Várkonyi-féle Jókai-adaptációk is. Illetve van még egy film, ami nem jutna eszünkbe, pedig a pozsonyi diétán játszódik egy jelenet Bódy Gábor Psyché című filmjének a középső részében, ami a moziváltozatból kimaradt” – mondta Gelencsér Gábor.
Miközben a Most vagy soha! bírálóinak egyik legfőbb kifogása, hogy a mostani hatalom aktuálpolitikai üzeneteket próbál közvetíteni a filmmel, addig Gelencsér szerint a Kádár-kori történelmi filmekre ez nem volt jellemző:
Várkonyi Zoltán irodalmi adaptációi (Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) esetében maximum azt lehetne felhozni problémaként, hogy a Kádár-korszak szürke valóságából egy romantikus történelemképet adtak a nézőnek, nem szembesítettek a korszak összetettségével, de ezek a filmek ezt vállalták. A másik, hogy azok többé-kevésbé jól megcsinált, tényleg látványos filmek voltak, nagyszerű színészekkel, jó ritmusban, tagadhatatlan volt a szakmaiság a háttérben. Ráadásul direkt pártállami ideológia ezekben a filmekben egyáltalán nem volt.
A Kádár-korszak történelmi filmjei közül egyébként is kevésben találunk pártos ideológiát, Gelencsér Gábor mindössze három vonalas 56-os filmről tud: „Két Dobozy Imre-adaptáció, a Tegnap és a Virrad Keleti Márton rendezésében, illetve volt Az arc nélküli város című film (Fejér Tamás). Ezek úgymond történelmi filmek, de méltán elfeledte őket az utókor. Pár évvel készülnek az 56-os forradalom után, és a kádári ellenforradalmi narratívát sulykolják nagyon nyilvánvalóan, nettó propagandafilm volt mindhárom. Igazán propagandisztikus történelmi filmet ezeken kívül én nem nagyon találok. Sőt, a történelmi filmek inkább kritikusak voltak, többet be is tiltottak, A tanú erre a legismertebb példa.”
Gelencsér szerint nagyon érdekes fintora a kultúrpolitikának, amikor 1969-ben kiírtak egy főiskolai forgatókönyv-pályázatot a Tanácsköztársaság 50. évfordulójára: „Magyar Dezső és Bódy Gábor nyerték meg az egészen kiváló Agitátorok című filmmel. Ez tényleg a Tanácsköztársaságról szól, évfordulóra készül, kvázi rendelt film és mégis betiltják. Úgy látszik, túl jól sikerült…”
Történelmi hitelesség és a Most vagy soha!
Mivel Fónagy Zoltán saját bevallása szerint is elsősorban a 19. század hétköznapi élete a szakterülete, először azt kértük, ilyen szemmel véleményezze a Most vagy soha!-t. „Egyszer láttam a filmet, így a részletekről nyilván nem tudok alapos véleményt mondani. Az összbenyomásom inkább pozitív volt” – mondta a történész, aki szerint a film a korabeli városképet például egészen hitelesen adja vissza.
„Talán a sár mennyisége kicsit »túl volt tolva«, mert Pest főutcái azért már kövezve voltak, így a Hatvani utca is a Landerer nyomda előtt. De ezek olyan súlyú eltérések az egykorvolt valóságtól, amelyek az atmoszféra megteremtése kedvéért simán beleférnek a műfajba. Hiszen alapvetően igaz az ábrázolás: a reformkori sajtó állandó témája, hogy Pest száraz időben sivatagi porfelhőbe, esőben pedig sárba fulladt. A feliratok, az utcaképek, a házak nekem kissé sterilnek hatottak. Biztos, hogy lehetne találni kisebb hibákat a tárgyi környezetben, de számomra nem az ez igazi probléma a filmmel. Ráadásul ezeket könnyen el lehetett volna kerülni. Hermann Róbert kollégám például olyan hibákat sorolt fel, amik egy hadtörténész bevonása esetén nem követtek volna el. Hangsúlyozom, ebben a tekintetben jobb osztályzatot adnék a filmnek, mint magának a történetnek” – mondta Fónagy Zoltán, aki szerint a film valódi problémái mélyebben gyökereznek:
Az igazi probléma az alapokkal van. A hübrisszel, hogy Rákay Philip egyszerre akarta mindenkinek eladni a filmjét. Vitathatatlanul történelmi filmként pozícionálták: erről tanúskodik a rekordméretű állami támogatás, az a kommunikáció, amellyel a producer hazafias kötelességgé tette a megnézését. Vitán felül áll, hogy 1848 tavasza a magyar történelem egyik legfontosabb eseménye volt, a modern Magyarország születési mítosza, ami érdemes történelmi filmre, akár kiemelt támogatással is. Ám az alkotók nem elégedtek meg azzal, hogy ezt a célt a műfaj hagyományos szabályai szerint megpróbálják abszolválni a legjobb tudásuk szerint, hanem egy másik zsánerben is közönségsikert akartak csinálni. A köztudottan és hangsúlyozottan erőszakmentes március 15-ről nem lehet egyszerre hiteles történelmi és akciófilmet készíteni.
Fónagy Zoltán egyébként az elméleti téziseket, amiket Rákay Philip Facebook-posztjában felsorol, nem vitatja, és egyetért azzal, hogy a filmeseknek joguk van a sűrítéshez, részletek felnagyításához, akár fiktív jeleneteknek és szereplőknek a megteremtéséhez is. Problémának azt tartja, hogy az alkotók úgy gondolták, hogy egyidejűleg tudnak több műfaj szabályainak megfelelni, és itt térünk rá a hitelesség kérdésére.
Az alkotók nemcsak túl sokat akartak, hanem bizonyos pontokon egyértelműen az aktuálpolitika üzenetnek rendelték alá a történeti hitelességet. Ez leginkább abban testesül meg, hogy miért is vágnak neki a fiatalok az egész vállalkozásnak március 15-én. Motivációjukat a film a veszélyeztetett magyar nyelv megvédésébe sűríti, aminek 1848-ban semmilyen alapja nincsen. Sőt, a negyvenes években ha vannak konfliktusok a magyar nyelv körül, akkor azok már a saját nyelvhasználatukat a magyar nyelvvel szemben védő nemzetiségekkel zajlanak. Pedig lett volna egy olyan sűrítési lehetőség, ami ugyanúgy megfelelt volna annak az elvárásnak, hogy a legegyszerűbb néző számára is értelmezhető legyen, és a hitelességnek is eleget tett volna: a sajtószabadság követelése. Nem véletlenül ezt tették az első helyre a 12 pontból Petőfiék, és nem véletlenül volt az első konkrét tettük, hogy a nyomdába mennek, és legalább szimbolikusan életbe léptetik a sajtószabadságot. Úgy látszik, ezt az üzenetet nem találták elég jónak az alkotók.
Hasonlóan vélekedett a történelmi hitelesség kérdésről Gelencsér Gábor is, aki felhozott egy másik példát is: „A besúgó sorozat kapcsán például azt éreztem, hogy kicsit túlzás ezt ennyire számon kérni, amikor egyébként általam nagyra becsült történészek szedték szét a sorozatot. Ha a történetiségtől annak érdekében térnek el, hogy ez egy szórakoztató, populáris film legyen, és a hatás felerősítése érdekében eltúloznak helyzeteket, beiktatnak fiktív szereplőket, akik ezeket a létező történelmi helyzeteket felfokozzák, érdekesebbé, izgalmasabbá teszik, azt nem tartom ördögtől valónak. Nyilván a történelemhamisítás nem fér bele, és amit még problémásnak érzek, ha a változtatás mögött kilóg az ideológiai lóláb.”
Vajon a Bridgerton megnézése is hazafias kötelesség volt?
Volt azonban Rákay Philipnek a bírálatokra adott válaszában egy olyan pont, melyben a filmjét párhuzamba állítja A Bridgerton család című romantikus Netflix-sorozattal, vagy éppen a Titanic-kal, mondván, azokban sem törődtek sokat a történelmi hűséggel. „Az a sommás kijelentés, hogy a »haladár sajtó felkent kritikusait« nem zavarták a Bridgerton fekete arisztokratái, a »mi és ők« leegyszerűsítő gondolkodás illusztrációja. Szerintem erről eltérnek a vélemények. Itt nyilván az a fő szempont, megváltoztatja-e lényegesen a történteket, ha egy szereplőnek más bőrszíne van. Ezen lehet vitatkozni, és vitatkoznak is” – mondja erre Fónagy Zoltán, aki azonban emlékeztet rá, a Most vagy soha! nem választható el a film születésének a kontextusától:
A kiemelt állami támogatás meg Rákay Philip kommunikációja a fontos közügy rangjára emelte filmet, ezzel kivette abból a kategóriából, hogy egyszerűen fikciós szórakoztató filmként nézzük. A Bridgertont vagy a Titanicot senkinek nem jutott eszébe a fontos közügy rangjára emelni. Rákay önmagát kormányozta bele egy olyan szituációba, amikor számon lehet kérni a történelmi hitelesség szempontjait is. Tipikus szalmabáb érvelés, amikor nem történelmi filmet, csak múltban játszódó filmet állít párhuzamba. A Titanic nagyjából annyiban tekinthető történelmi filmnek, hogy az óceánjáró tényleg elsüllyedt. Az utasok közötti magánéleti szálak történeti szempontból nem releváns kérdések, szemben a március 15-i ifjak céljaival. Vagyis a producer olyanokkal hasonlítja össze a filmjét, amikkel nem egy versenyszámban indult.
Amivel Fónagy szerint jogosan összehasonlítható a Most vagy soha!, az az Egri csillagok: „Megint hangsúlyozom: fikciós filmekkel, regényekkel kapcsolatban teljesen elfogadott, hogy vannak benne fiktív mellékszereplők és az írói fantázia által teremtett epizódok. A történet fő szála azonban nem mond ellent annak, amit a történettudomány arról az eseményről tud. Az Egri csillagokban ez teljesül, hiszen 1552-ben valóban sikertelenül ostromolták meg a törökök Eger várát. A kulcskérdés, hogy mennyire lehet eltérni a történetileg elfogadott tényektől egy történelmi filmnek szánt fikciós műben. És azt gondolom, hogy a Most vagy soha! több érdemi ponton nem egyszerűen eltért, hanem szembe megy a történettudomány elbeszélésével.”
Gelencsér Gábor egy másik filmet, Tarantino Becstelen brigantykját hozta példának arra, amikor a „fikciós paktum” szerint elfogadja a néző, hogy nem egy történelmi filmben van: „Ha annyira eltúlzott a történelemhamisítás, hogy ember nincs, aki arra gondolna, a film azt akarja elhitetni, hogy ez így történt. Az ilyesmi lehet nagyszerű ötlet, és nagyon jól működhet. De amikor egy film azt sugallja, hogy egy történelmi esemény egy bizonyos módon történt, közben pedig a történész rávilágít, hogy ez nem igaz, akkor az tényleg probléma. Akkor legyen egyértelmű, mint a Becstelen brigantykban, hogy elszállt a fantázia, és ez alkotói szándék.”
Gelencsér szerint ha mindez a kettő közötti szürke zónába esik, akkor szükség van valamiféle magyarázatra:
És itt jön be az ideologikusság. Számomra kevéssé jó, hogyha valamifajta kulturális, ideológiai küldetés, népnevelés szándékával készülnek ezek a filmek, miközben van létjogosultsága a kosztümös műfajnak, például a briteknél is jól megy. És ha már presztízsfilm, akkor abban döntő a szakmai tudás: hogy hogyan is van megcsinálva. Ezek az új történelmi filmek ebből a szempontból is problémásak.
