Mi történik az iskolákban? Úgy tűnik, ez a kérdés mostanában nem csak a magyar közvéleményt foglalkoztatja a szokásosnál jobban. Az utóbbi években világszerte egyre-másra készülnek az iskolafilmek, amelyekben hagyományosan kirajzolódik egy társadalmi tabló, és mérlegre kerül valamilyen aktuális, közéleti probléma. (Kivételesen nem az iskolai tinifilmekre gondolunk, amelyekben közéleti problémák helyett a szüzesség elvesztése foglalkoztatja a fiatalokat.)
A diákok valójában mindig mi vagyunk, modellszerűen zárt helyzetben, a kisközösség előtt álló kihívások pedig nagyobb, közösségi dilemmákra nyitnak kaput. Itthon tavaly a Magyarázat mindenre és az Elfogy a levegő, külföldi filmek közül a német A tanári szoba és a török Elszáradt füvekről mutatta be, hogy az iskola maga a társadalom kicsiben. Na, meg az osztrák Club Zero, amely e filmek közül a leghatározottabban törekszik a polgárpukkasztásra. Jessica Hausner kíméletlen szatírája egy magániskola falai között játszódik, ahol a tehetős diákok és szüleik folyton-folyvást a fenntartható életmódról és a klímavédelemről elmélkednek, miközben hegyomlás méretű autóval járnak és naphosszat önműködő locsolórendszer permetezi a kertjüket.
Nincs tisztázva, hol van ez az iskola. Talán az Egyesült Államokban, de bárhol lehetne. A diákok színkódok szerint összeállított, csinos egyenruhában járnak – előnyt élveznek a sárga és a lila árnyalatai –, sokat beszélnek egymás és önmaguk elfogadásáról. Félúton járunk a megvalósult falanszter felé vezető úton, és aki egészen odáig kísérhet, talán nem más, mint az iskola új tanárnője, egyúttal táplálkozás-szakértő.
A Club Zero számos zavarba ejtő vonása közül az egyik, hogy nincs azonosulásra csábító főhőse. Miss Novak ugyanis nyilvánvalóan veszélyes bolond, aki empatikusnak mutatkozó, ravasz pszichopataként manipulálja a gyerekkorból szinte ki sem nőtt diákságot. Az őt alakító Mia Wasikowskának kisujjában vannak ezek a föld felett lebegő, megszállott figurák. Mintha egész karrierjén elkísérné a 2010-es Alice Csodaországban áttörést hozó főszerepe, filmjeiben mindig újabb és újabb nyúlüregekbe merészkedik, és valamit mindig ott hagy az emberségéből. Kortalan jelenség, mégis látszik rajta, hogy már nem egészen fiatal, ez pedig segít, hogy elhiggyük, a diákok tényleg bölcsnek látják őt, és hajlandóak megbízni benne. Vesztükre.
Hausner tehetséges, egyéni külsejű fiatal színészeket verbuvált Wasikowska mellé, illetve az európai színjátszás néhány olyan kiválóságát, akik a sztárságig soha nem emelkedtek, mint az új Star Wars-trilógiában is megfordult, angol Amanda Lawrence, vagy Peter Strickland filmjeinek visszatérő szereplője, a dán Sidse Babett Knudsen. Ők és kollégáik is decens, jól szituált, magabiztos felnőtteket alakítanak, akik egymás után, tekebábuk módjára hasalnak el a félelmetesen céltudatos Novak kisasszony manipulációjának hatására.
A tanárnő mindig újabb szelíd kéréssel fordul diákjaihoz, végül pedig előrukkol az ötlettel, hogy a testi egészség, a szellemi felfrissülés, illetve a bolygó megóvása érdekében voltaképpen egyáltalán nem is kellene táplálékot fogyasztaniuk. Vannak mások is, akik hozzájuk hasonlóan megvilágosodtak, ők a címbeli Club Zero tagjai. Mire a szülők feleszmélnek, hogy tejben-vajban fürösztött, érzelmileg mégis elhanyagolt gyerekeik mibe keveredtek, nem biztos, hogy mindenki élve megússza Novak kisasszony jótékonykodását.
Ezt a burzsoázia köreiben eluralkodó, abszurd tragikomédiát, meg a vele járó, kényelmetlen, bőr alá kúszó feszültséget jól ismerjük Michael Haneke, távolabbról Luis Buñuel szatíráiból. Hausner elsősorban honfitársa, Haneke követőinek sorába áll be, hasonlóan Jorgosz Lánthimoszhoz és Ruben Östlundhoz, vagyis az európai mozi azon fenegyerekeihez, akik előszeretettel gúnyolják az arisztokráciát.
Mint a többiek, Hausner is meggyőzően érvel a képmutatás ellen, kritikája pedig annál inkább éleslátó, mert rávilágít, hogy a saját privilégiumaik tudatában lévő, sőt azok lebontásán elgondolkodó fiatalok is saját csapdáikban vergődnek. A Club Zero rideg tézisszerűségéhez fegyelmezett formanyelve is illeszkedik, amely hosszan kitartott, mozdulatlan képekkel és ráérős svenkekkel helyez bennünket a szenvtelen megfigyelő pozíciójába. Ezzel Hausner ugyanúgy határozott, alaposan megtervezett koncepciót követ, mint előző rendezése, az embereket manipulálni képes növényről szóló A boldogságvirág esetében.
Ha a Club Zero nem lenne enélkül is elég kényelmetlen, még alkotója saját felelősségét és módszereit is firtatja. Fortélyos, jéghideg film, nézői olyan kényelmetlenül érezhetik magukat, mint a felelés előtt izguló diákok. De végül is tanulni jöttünk.
Club Zero (2023), 110 perc. 24.hu: 8,5/10.
