Érkezés a „boldogság szigetére”
Az Arvale család nyolc tagja – Rita, Liza és kisfia Vladimír, Edit, Berta mama, Júlia a két gyermekével – 1926–1928 között érkezett a Szovjetunióba. Mindannyian menekülők voltak és abban reménykedtek, hogy a zaklatott évek után végre gondtalan körülmények között élhetnek. A Szovjetunió a „boldogság szigetének” tűnt, tele voltak hittel és reménnyel.
Rita 1926. februárban szállt le a vonatról „álomszerű” utazását követően. Lengyel Józsefnek mesélte, hogy a német főváros főpályaudvarán megismerkedett egy híres orosz színésznővel, akit a berlini rajongói megajándékoztak néhány hanglemezzel, és egy tölcséres, felhúzható gramofonnal.
Júlia és Liza utazása kevésbé volt „álomszerű”, inkább viszontagságos. Júlia 1927-ben, közvetlenül Sisa Miklós halálát követően sietve hagyta el gyermekeivel a fasiszta Olaszországot, majd néhány hónapos bécsi tartózkodás után 1927 decemberében érkeztek Moszkvába. Liza 1928 októberében csatlakozott a testvéreihez, a kilenc hónapos Vladimírral, a mamával és az akkor 15 éves Edit húgukkal. Lizáék utazásáról a Jugoszláv Kommunista Párt felsőbb szervei döntöttek, lényegében átcsempészték őket a határon. A történetet Vladimír és Rita visszaemlékezéseiből is ismerjük, mert az a családi legendárium része lehetett. Bertát – hamis útlevelének megfelelően – parasztasszonynak öltöztették, feketére festették ősz haját, így tolta át a határon a gyerekkocsiban lévő pár hónapos unokáját azzal, hogy a szomszédos községbe megy látogatóba. Csak a határ túloldalán tudtak vonatra ülni, hogy Bécsben találkozzanak a szintén illegális papírokkal utazó Lizával és Edittel. Itt kellett bevárniuk a beutazási engedélyt, amit Rita a tőle megszokott határozottsággal intézett: „Először a V[örös] S[egély]-nél beszélgettem erről, és igyekeztem hamar elintézni. A dolog húzódott. Tudtam, hogy nincs miből élniük, nagyon nehéz helyzetben vannak. Akkor még olyan patriarchális körülmények voltak, hogy felmentem a Külügybe a vízumosztály vezetőjéhez, kitettem az asztalra a pártkönyvemet és a Komintern igazolványomat, elmondtam neki miről van szó. Ő akkor azt mondta, hogy ha gyorsan akarom a vízumengedélyt eljuttatni, fizessem be a sürgönyköltséget. Így kapták meg a beutazást. Én természetesen köteleztem magam arra, hogy lakással és minden szükségessel ellátom őket. Így érkeztek meg Moszkvába, és beköltözött hozzám az egész család.”
Rita, Liza és Júlia is pártutasításra érkeztek a Szovjetunióba, és az emigránsokat igazoló bizottság politikai emigránsként regisztrálták őket. A státus elnyerése azonban nem volt magától értetődő, és nemcsak az újonnan érkezők estek át különböző igazolási eljárásokon. 1935-1936-ban minden, korábban már politikai emigránsként igazolt személy káderanyagát átvizsgálták, új igazolásokat szereztek be a magyar pártvezetőktől, és újabb jellemzések készültek nemcsak korábbi tevékenységükről, hanem a szovjetunióbeli pályafutásukról, és aktuális tartózkodási helyükről is információval szolgáltak. Az is előfordult, hogy a vizsgálat eredményeként megváltozott a korábban politikai emigránsként igazolt személyek státusza.
Mivel a szovjet mindennapokat a megélhetési gondok sokasága jellemezte, egyáltalán nem volt mindegy, hogy az érkezők politikai emigránsnak számítottak-e, az ő beilleszkedésükről többnyire a Komintern gondoskodott, de legalábbis segítette azt.
Otthon, édes otthon
A beilleszkedéshez elsősorban otthonra volt szükség, aminek biztosítása az akkori moszkvai lakásviszonyok között egyáltalán nem volt egyszerű. Rita első moszkvai lakhelye a Tverszkaján lévő Komintern szállodában, a Luxban volt, ott, ahol számos magyar politikai emigráns kezdte szovjetunióbeli életét.
Egy évvel később, amikor Júlia a gyerekeivel együtt Moszkvába érkezett, Rita már együtt élt Mathejka János magyar újságíróval. Lakásuk – amelyben eredetileg Mathejka és első felesége, Bogdány Rózsi lakott – a Bolsoj Kozihinszkij Pereulokon volt, közel az Arbathoz, nem messze a Patriarsije Prudi-tól.
Mathejka ismert személyisége volt a moszkvai emigrációnak, főleg irodalmi körökben. 1921-ben a hadifogolycsere egyezmény keretében került ki. Eredetileg magyar–latin szakos tanárnak készült, ifjúkorában költői próbálkozásai is voltak. A háború kitörésekor önként jelentkezett a frontra, de a fiatal tiszt 1915 szeptemberében orosz fogságba esett. A Nansen-akció során 1917 ősz elején került haza. Először csak munkatárs a Váci Újság c. lapnál, majd 1918. novemberétől felelős szerkesztő lett. A Tanácsköztársaság alatt a váci direktórium tagja, vádbiztos volt. Egy ember halála a lelkén száradt, ami – felesége szerint – élete végéig bántotta. Hegedüs József vöröskatonát parancsmegtagadásért ítélt a direktórium halálra.
A kicserélés során ismerkedett meg Bogdány Rózsival. Összeházasodtak, de csak néhány évig éltek együtt. 1925-ben született a fiúk, aki a diktatúra emlékére a Március nevet kapta.
Mathejka nagyon aktív volt a 20-as években. Számos cikket, irodalomtörténeti tanulmányt irt, 1925-ben Gábor Andorral és Lányi Saroltával együtt állította össze a magyar költők első orosz nyelvű antológiáját. Részt vett a Sarló és Kalapács — a magyar emigránsok lapja — szerkesztésében, tagja volt a Forradalmi írók Nemzetközi Szövetsége irodájának és helyettes főszerkesztője a Mezsdunarodnaja Lityeraturának. Dolgozott a Marx-Engels Intézetben, a Komintern könyvtárában, a Bibliográfiai Intézetben, majd a Gorkij Világirodalmi Intézetben sok magyar emigránssal együtt.
Az egyikük Dobó István volt, aki így emlékezett vissza erre az időszakra: „1936-ban az M.Gorkijról elnevezett Világirodalmi Intézetbe kerültem, ahol a közvetlen főnököm Mathejka János volt és ahol újra együtt dolgozhattunk és munka után is együtt lehettünk Molnár Renével. Az Intézet akkor volt szervezési stádiumban és a feladat az volt, hogy mi az antikvár könyvesboltokban, vagy a vidéki a forradalom után összegyűjtött és felállított könyvraktárakban az intézetnek szükséges könyveket kiválogassuk.”
Nem feladatunk Mathejka irodalmi, irodalomszervezői tevékenységének az értékelése. Több tanulmány is megjelent róla, amelyek ezt megteszik, mégpedig eléggé kritikusan. Tisztességes, jó szándékú, de kissé merev embernek írják le.
Sinkó Ervin az Egy regény regényében is többször felbukkan a neve, mint az Optimisták tervezett moszkvai kiadásának lektora. Véleménye nem segítette elő az Optimisták moszkvai kiadását, ezért Sinkó – érthetően – nem túl hízelgően nyilatkozik róla. Mathejka a kéziratot „helyenként nyíltan, helyenként burkoltan, de egészében és lényegében ellenforradalmi szellemtől fűtött”-nek nevezte. Sinkó ennek tudta be, hogy 1935 nyarától Moszkvában megfagyott körülötte a levegő. A VOKSZ már nem tekintette az írót és feleségét a vendégének, a szó szoros értelmében hajléktalanok lettek, és a létbizonytalanságba cseppentek. Kun Béla azonban kiállt a könyv megjelentetése mellett, Mathejka állításáról pedig az volt véleménye, hogy az „vagy közönséges disznóság, vagy pedig egyáltalán nem közönséges méretű idiotizmusnak a megdöbbentő dokumentuma”. A könyv végül is nem Mathejka miatt nem jelent meg, sőt Kun támogatása nem sokkal később már a kiadás elleni érvnek bizonyult.
Rita visszaemlékezéseiben nem részletezi megismerkedését Mathejkával, és arra sincs utalás, hogy a férfi házasságának felbomlásában neki volt-e szerepe. Valószínű, hogy Mathejka és Bogdány Rózsi – már korábban – békében válhattak el, mert Mathejka anyósa és Rita mindvégig jó viszonyban maradtak, és az „emigráció Bogdány nénije” anyagilag is támogatta a száműzetésben lévő Ritát.
Mindössze annyit tudunk, hogy Rita és Mathejka először a Nemzetközi Klub keretein belül működő Magyar Klubban találkoztak, Rita azt hitte a jóképű fiatalemberről, hogy francia. Később a Komintern könyvtárában futottak össze, ahol a férfi dolgozott. A találkozásból szerelem lett, és 1928. júliusában Novorosszijszkban házasodtak össze.
Az ifjú férj biztosan nem számított arra, hogy újdonsült feleségével együtt egy nagy család gondjait is a nyakába veszi. Tudniillik a folyamatosan Moszkvába érkező családtagok befogadását Ritáék vállalták.
Az együttélés nem lehetett könnyű, a lakásuk kb. egy átjáróházhoz hasonlíthatott, mindig jött, vagy ment valaki. Folyamatosan egymást váltották a családtagok: Júliáék, majd Liza, Vladimír, a mama, és Edit. Viszont a háznak jókora belső udvara volt, ahol nagy élet lehetett, amelyet Vladimír még idős korában is emlegetett: „…legemlékezetesebb számomra az udvar, ahol néhány szomszéd gyerekkel nagyon jókat játszottunk.” A nagyra nőtt háztartásról Berta mama gondoskodott, aki állítólag remek szakácsnő volt. A lakásban végül is az időközben felnőtté vált Edit maradt, 1935-ben született kislányával Majával együtt. Csupán a háború alatt hagyták el otthonukat, amikor Ufába evakuálták őket.
A Mathejka házaspárnak 1929-ben sikerült elköltözni. Igaz, csak egy társbérlethez jutottak, de akkoriban ez is nagy szó volt, legalább volt egy saját szobájuk. A főbérlő nemesi származású vasúti mérnök volt, de tartozott hozzá két hatalmas doberman is. Mivel Ritáék és a kutyák kölcsönösen megkedvelték egymást, a „régi vágású” főbérlő még azt is elviselte, hogy kommunistákat helyeztek a lakásába.
1934-ig laktak itt, majd abba az Ulica Furmanován épült házba költöztek, amelyet a Szovjet Írók Szövetsége bocsátott a magyarok rendelkezésére. Itt kapott lakást számos magyar író, Gergely Sándor, Zalka Máté, Kahána Mózes, Madarász Emil és Mathejkáék is. 1934-ben, néhány hónapos moszkvai tartózkodásuk alatt Rita húga Mimi és férje, Jász Dezső is itt lakott. Mathejkáék letartóztatásukig itt laktak, azt követően már nem volt gondjuk a lakásra, arról már az NKVD „gondoskodott”.
Lizáék is kaptak lakást, amikor Liza férje Vujovits Radomír 1933-ban a jugoszláviai börtönből kiszabadulva Moszkvába érkezett. A kétszobás lakás a Bolsaja Pirogovszkáján, nem messze a novogyevicsi temető mellett volt. Az egyik szobában a nagymama és Vladimír, a másikban pedig Liza és a férje lakott.
Júliáékat ideiglenesen az Európa Szállodában helyezték el, amikor 1933-ban Berlinből visszatértek Moszkvába, majd néhány hónap múlva ők is kaptak lakást, mégpedig Moszkva egyik kellemes környékén a Kapelszkij pereulokon.
A párt „katonái”
A lakhatás biztosítása azonban csak egyik feltétele volt az emigránsok beilleszkedésének. Nem volt könnyű a megélhetéshez szükséges anyagiak előteremtése sem. Ehhez viszont munkához kellett jutni, amiről a politikai emigránsok esetében ugyancsak a Komintern és a Nemzetközi Vörös Segély gondoskodott. Lényegében a párt „katonáinak” számítottak, munkába állításukat – a pártzsargonnak megfelelően – vezénylésnek nevezték. Kétségtelen, hogy ez jobban kifejezi a szinte katonai hierarchiát, és azt, hogy a káderosztály döntésével nem nagyon lehetett szembe szállni. A vezénylést általában megelőzték személyes beszélgetések (interjúk), de nagyobb súllyal estek latba azok az írásos anyagok – önéletrajzok, különböző karakterisztikák, ajánlások –, amelyeket a párt és állami bürokrácia roppant alapossággal gyűjtött be. Nem véletlen, hogy a Komintern irattára a magyar emigránsok több ezernyi licsnoe delo-ját (személyi dossziéját) őrzi, amelyek sokszor meglepő „információ gazdagságról” tanúskodnak. Az iratok jelentős része adatlap, a párttagsági viszonyokhoz szükséges igazolás, munkába állások, felmondások, áthelyezések, különböző bejelentések és felülvizsgálatokról készült kivonatok, jegyzetek.
Amikor Rita 1926. február végén a Szovjetunióba érkezett először Pogány Józseffel találkozott, ő volt akkor a Komintern agitációs és propagandaosztályának vezetője.
Rita jelezte, hogy mindenképpen tanulni szeretne, de mivel a második tanulmányi félév már elkezdődött, Pogány azt javasolta, hogy csak az új tanévben, 1927 szeptemberében kezdje meg tanulmányait. Néhány hetet a Lenin-iskolán töltött, majd 1926 tavaszán a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságához rendelték. A nemzetközi pártsajtó figyelésével és a pártok munkaanyagainak elemzésével bízták meg. Hasznosítani tudta nyelvtudását (magyar, olasz, német, francia), amely időközben – a romániai börtönévek jóvoltából – az orosszal is bővült. Rita nem volt valami nagy véleménnyel munkájának hatékonyságáról, mert saját bevallása szerint „tervezeteket készített különböző kampányokhoz, amelyek többnyire a kampány után jutottak el az illető országba”. A nem túl produktív munka közben időnként némi vidámságra is okot adó hírre bukkant. Karácsony tájékán a francia kommunista párt lapjában, a L’Humanitében pártépítési célzatú felhívások jelentek meg:
„Ha örömet akar szerezni feleségének, akkor karácsonyra ajándékozza meg a kommunista párttagsági könyvével!”
Rita ezen először megbotránkozott, de Vaillant-Couturier, a L’Humanité akkori főszerkesztője, aki éppen Moszkvában járt, kijelentette, „látszik, hogy nem vagyok francia, és nem ismerem a francia munkás pszichológiáját, ez igenis nagyon jó és megfelelő módszer” a pártépítéshez. A felhívás eredményességéről nincsenek adataink.
Rita részt vett a Komintern 1926. november 22-e és december 16-a között tartott emlékezetes VII. plénumán is, mint a KI VB munkatársa. Trockij, Kamenyev és Zinovjev ezen a plénumon kívántak fellebbezni az őket elítélő SZK(b)P határozat ellen.
Nem feladatunk a KI és az SZK(b)P történetének vizsgálata, de annyit az érthetőség kedvéért szükséges megjegyezni, hogy a vitát eredetileg Trockij 1924 végén megfogalmazott tézisei robbantották ki. Zinovjev eleinte bírálta Trockijt, de miután érzékelte Sztálin erősödő pozícióját, 1925 második felétől „átállt” Trockij oldalára a lenini gárda több tagjával együtt. Az 1925. decemberi XIV. kongresszuson megkísérelték Sztálin leváltását a főtitkári posztról, de sikertelenül. Zinovjev vereséget szenvedett, de ekkor még megmaradt a Komintern élén. 1926 júliusában ülésezett az SZKP plénuma, amely már azt állapította meg, hogy: „Az ellenzék valamennyi frakciós lépésének szálai a KIVB apparátusához vezetnek.” Zinovjevet kizárták az SZK(b)P politikai bizottságából és megbélyegezték a KI VB munkatársait, köztük a történetünk szempontjából is érdekes személyt, Vojiszláv Vujovičsot.
Ilyen előzmények után ült össze a KI VB VII. plénuma, ahol Sztálin tartotta az előadói beszédet az SZK(b)P belső helyzetéről. „Feszült érdeklődéssel hallgattam a vitát – írja Rita –, amely Sztálin részéről eléggé goromba volt és iskolamesteres stílusban folyt. Trockij, de Kamenyev és Zinovjev is állandóan megszakította Sztálint, közbeszólt a beszédébe.
Rita emlékei szerint Sztálin be akarta feketíteni Kamenyevet egy 10 évvel korábbi történettel, amihez felhasználta Sztaszovát is, aki a februári forradalom idején a szibériai száműzöttek pártszervezetének a titkára volt. Sztaszova elmondta, hogy a cár bukását ünnepelve a száműzöttek összeültek, de többet ittak a kelleténél, és amikor Kamenyevnek odaadták aláírásra a Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget üdvözlő sürgönyt, akkor Kamenyev, a vodka hatására, olvasatlanul aláírta. Mindhárman: Trockij, Zinovjev és Kamenyev azt állították, hogy ez nem Kamenyev aláírása volt, és erről a központi bizottság már egyszer határozatot hozott. Sztaszova szégyelhette magát, hogy Sztálin a plénumon felhasználta őt és ezért ki akarta engesztelni Kamenyevet. Azt magyarázta neki, hogy ő ezt köteles volt elmondani, és a kezét nyújtotta Kamenyevnek. Ő azonban hátat fordított neki. „Ez a furcsa jelenet ma is nagyon élénken él az emlékezetemben. Nem hiszem, hogy ennek sok nyoma lenne a sajtóban” –írta Rita. Az viszont benne volt az újságokban, hogy Zinovjevet felmentették a Komintern Végrehajtó Bizottságának elnöki tisztsége alól. Zinovjev és Kamenyev hiába támogatták Trockijt, már késő volt. 1927-re a baloldali ellenzék vereséget szenvedett, és Sztálin nem sokkal később végleg leszámolt politikai ellenfeleivel, közöttük Vojiszláv Vujovič-csal is, aki Arvale Liza sógora volt.
Rita 1928-ig dolgozott a Komintern apparátusában, számos ismert külföldi kommunistával együtt: Alfred Kurellával, aki Pogány helyettese volt, a lengyel Jablonskyval, és az osztrák Fürnberggel.!!!
1929-ben a Szojuzkinonál (затем в ДЦЦ зав.иностранным отделом) kapott munkát, ő lett a külföldi osztály vezetője. Ezt követően egy évre szabadságra ment, hogy a romániai börtönökben szerzett súlyos gyomorbetegségét gyógyíttassa.
Ekkoriban zajlott az első „párttisztítás” (párt felülvizsgálat), amin Rita minden gond nélkül átjutott, így lényegében elismerték a börtönben tanúsított bátor magatartását. 1930-ban a moszkvai Deutsche Zentralzeitunghoz, a Szovjetunióban élő németek központi lapjához helyezték, és megbízták a külpolitikai rovat vezetésével. A moszkvaiak a lapot csak DZZ-nek nevezték, 1926-tól jelent meg az OK(b)P német szekciójának orgánumaként, a harmincas évek közepén kb. 40 000 példányban adták ki.
Ekkoriban a lap főszerkesztője, Komor Imre híres volt alkalmazkodó képességéről és roppant óvatosságáról. Nem véletlen, hogy az emigrációban a macska „csúfnevet” kapta, Lengyel Juci szerint „hízelgő, ravasz és okosan simulékony volt”. Lengyel Juci (Lengyel Gyula egykori népbiztos lánya), szintén egy ideig a DZZ-nél dolgozott, jól ismerte Komort, és roppant tájékozott embernek festi le, mint aki „mindent tudott, mindenről informált volt, okos de nagyon felületes”.
Rita ezzel szemben kicsit önállósította magát, megrémítve a főszerkesztőt. Egy alkalommal – amikor ő volt az ügyeletes szerkesztő – Briand páneurópai tervezetéről írt vezércikket, és nem várta meg sem a Pravda, sem az Izvesztyija állásfoglalását. Éjjeli szerkesztőként ő képviselte a főszerkesztőt is, és neki kellett aláírni, hogy mehet nyomtatásba a lap. „Aztán hazamentem késő éjjel. Korán reggel csengett a telefon, Komor Imre telefonált kétségbeesetten, hogy miért adtam le a Páneurópáról szóló vezércikket. Megmondtam neki, hogy legyen egészen nyugodt, egy-két napon belül a Pravda és az Izvesztyija is ilyen hangnemben fog írni róla. Volt egy befejező mondatom ebben a vidám vezércikkemben: „Ja, mit diesen Bolschewiken kann man seine blauen Wunder erleben!” Mire szegény Komor Imre azt mondta: „Ja, mit diese Rita kann man seine blauen Wunder erleben!” Van egy német kifejezés: Az ember kék csodákat él meg – erre felelte Komor Imre, hogy velem az ember kék csodákat él meg. Nem lett belőle semmi baj. Páneurópa-értékelésem megfelelt az Izvesztyija és a Pravda későbbi értékelésének.”
Rita egy évig volt a lapnál, majd 1931-ben végre lehetőséget kapott a tanulásra. Beiskolázták a Vörös Professzúrára, mégpedig Lizával együtt, aki előzőleg (1928-1931) a Komintern Nemzetközi Agrárintézetében (Mezsdunarodnüj Agrarnüj Insztitut, MAI) dolgozott tudományos munkatársként, a statisztikai osztályon. Az intézet forma szerint Kreszintern (Paraszt Internacionálé), a valóságban a Komintern háttérintézménye volt. Az Agrárintézet nemzetközi agrárpolitikai és összehasonlító kutatással foglalkozott, a kommunista pártok agrárpolitikájának kialakításához nyújtottak elméleti segítséget. Az intézetnek 1930-ban 168 munkatársa volt, ami szovjet viszonylatban nem számított túl nagy intézménynek. Az Intézetben számos külföldi dolgozott, s emiatt is az állambiztonsági szervek (NKVD) különleges osztályának (Szpecotgyel) ellenőrzése alatt állt. Nem Liza volt az egyetlen magyar, itt dolgozott többek között Sík Endre, aki a keleti osztály főmunkatársa volt, Hevesi Ákos, Nagy Imre, Hajdú Pál, Király Albert, korábban pedig Magyar Lajos is. A nők közül Lizán kívül Fiedler Mária, Madarász Emilné és Beer Margit.
Így kerültek az Arvale lányok is a Vörös Professzúrára 1931-ben. A Vörös Professzúra Intézete (Институт Красной Прoфессуры) hivatalos nevén Vörös Tanárképző Intézet képezte a marxizmus-leninizmust oktató tanárokat, akiknek az egyetemeken és főiskolákon tanuló új értelmiség (tanárok, jogászok, természettudósok, filozófusok, gazdasági szakemberek) ideológiai felkészítése volt a feladata.
A testvérek első évben csak tanultak, a második-harmadik évfolyamon már tanítottak is: Rita a Lenin-iskolán és a Nyugati Egyetem román szekciójában, Liza pedig a Moszkvai Tudományegyetem geológiai fakultásán, politikai gazdaságtant. Liza ugyanakkor részt vett a KI VII. kongresszusának előkészítésében is W. Pieck és Kolarov mellett, „Dimitrov megbízásából a kongresszus tételeinek alátámasztására” Lenin műveiből gyűjteményes kötet összeállításában segédkezett.
1935-ben egyszerre kaptak diplomát. Ritát a Komintern kiadóhivatala marxizmus-leninizmus osztályának vezetésével bízták meg. Ebből a részlegből jött létre később a Külföldi Munkások Kiadóhivatala, amiből még később Idegennyelvi Könyvkiadó lett. A kiadó a Majakovszkij téren állt, közel a Kremlhez. Minden országnak volt egy osztálya, sok munkatárssal, köztük számos magyarral is: „Elég széleskörű tevékenységet fejtettünk ki, egy csomó megjelent dolgot a különböző országok kommunista pártjai számára készítettünk elő” – írta Rita, aki hozzátette, hogy a kiadványok kéziratai többszörös szűrőn, és ellenőrzésen mentek át.
Liza 1935-1937 között, immár diplomával a kezében politikai gazdaságtant adott elő a Moszkvai Nyugati Egyetemen. Ugyanakkor ő is az Idegennyelvű Kiadónál kapott állást, a marxista klasszikusok magyar nyelvű fordításain dolgozott mint szerkesztő.
Amikor Júlia 1928-ban Moszkvába érkezett, a Glavlit-hoz, az Irodalmi és Kiadói Főigazgatósághoz került. A Glavlit egy rettegett és közutálatnak örvendő cenzúrahivatal volt, amely ráadásul az egyik legtovább fennálló szovjet intézményként 1922-1990-ig működött. Júlia politikai szerkesztői feladatokat kapott, de nem sokáig dolgozott itt, mert ahogyan a korábbi fejezetben már utaltam rá, új társat talált Boross F. László személyében, akit már a Galilei körből ismert. Összeházasodtak, de mivel Borosst a Komintern ismételten Németországba irányította – ahol a 20-as évek eleje óta az Inprekorr munkatársa volt – 1928 végén Berlinbe költöztek. Csak öt év múlva, a fasiszták elől menekülve hagyták el Németországot, és 1933. áprilisában tértek vissza a Szovjetunióba. Boross a harmincas évek közepétől a Komintern VB sajtóügyekkel foglalkozó osztályán, Júlia pedig a Tudományos Akadémia Világgazdasági és Világpolitikai Intézetében kapott munkát, szerkesztőként az olasz politika és gazdaság volt a témája.
Látható, hogy az Arvale család tagjainak néhány év alatt sikerült beilleszkedni a szovjet mindennapokba. Igaz messze a luxustól, de néhány évre viszonylag nyugodt körülmények közé kerültek, „átlagosan normális” életet igyekeztek élni. A lányok tanulhattak, családot alapítottak, és a Komintern pártfogásával otthonhoz és munkához jutottak.
A Tudományos Akadémia Világgazdasági és Világpolitikai Intézetében 1936. augusztusában pártvizsgálat indult, miután letartóztattak egy Emel nevű férfit. A pártvizsgálat során Júliát is kapcsolatba hozták az üggyel, mivel korábban nem jelezte, ő és a férje, Boross László is ismerték Emelt, még Berlinből.
A vizsgálat kiterjedt Júliának a magyar, az olasz és a német kommunista pártokban végzett korábbi tevékenységére és kapcsolataira. Aprólékosan ellenőrizték önéletrajzának adatait, jellemzéseket gyűjtöttek be róla egykori munkatársaitól, barátaitól, sőt a férjétől is. Mivel szervezetileg 1928 óta a Német KP-hoz tartozott (az SZKP-ben csak tagjelölt volt), ügyében az EKKI német képviselőjétől is jellemzést kértek róla, amely „nagy bátran” megállapította, hogy „barátságban állt nemrégiben letartóztatott személyekkel”.
Júliát a vizsgálóbizottság elmarasztalta „az Emel terroristával való kapcsolata, és az éberség elmulasztása miatt”, ezért 1936. szeptember elején elbocsátották az intézetből, és felfüggesztették a párttagságát. Júlia azonban az IKK-hoz fordult. Az IKK 1936. október 28-án és december 4-én is napirendre tűzte az ügyét, és módosította a határozatot, csupán megrovást kapott az Emel terroristával fenntartott kapcsolatai, és a megfelelő éberség hiánya miatt.
A munkahelyéről hivatalosan ugyan nem bocsátották el, de végül mégis távoznia kellett, mivel az volt az Intézet pártbizottságának véleménye, hogy Júlia visszavétele nem tenne jót „az ottani harci légkörnek”.
A „Varga Intézetben” zajló események nem voltak véletlenszerűek. Összefüggtek annak a „nagy trockista összeesküvésnek” a felgöngyölítésével, amely már 1936 eleje óta zajlott, és melynek eredményeként 1936. augusztus 19-én kezdetét vette az első nagy „moszkvai per”. Hat vádlottat találtak bűnösnek és ítéltek halálra, köztük Zinovjevet és Kamenyevet. A rákövetkező években pedig Buharintól, Rikovtól, Kresztyinszkijtől, Tuhacsevszkijtől is megszabadult Sztálin.
Történetünk kulcsfigurája és az első „nagy moszkvai per” egyik vádlottja Alexander Emel, valódi nevén Lurie, Moses Iljics (М. Лурье) (1897-1936), publicista, történész volt. 1925-ben a Vörös Professzorok Intézete meghívására érkezett a Szovjetunióba, hogy tanítson a Nemzetközi Lenin Iskolában. 1936-ban a Moszkvai Állami Egyetem történelem tanszékének tanára volt. Korábban Németországban élt és tagja volt a Német Kommunista Pártnak, rendszeresen publikált az Inprekorrban és a Rothe Fahne c. lapokban. A Trockij- Zinovjev terrorista szervezetben való részvétele miatt 1936. augusztus 13-án Moszkvában letartóztatták, augusztus 24-én pedig kivégezték.
A moszkvai per a Világgazdasági Intézetet sem hagyta érintetlenül. Az IKK nevében Angaretisz [Angarejtisz] 1936. október 11-én arra hívta fel Háy László figyelmét, hogy Júlia testvére, Rita is tudott arról, hogy Emel gyakran járt a Világgazdasági Intézetben, és kapcsolatban állt Roginszkijjal, az intézet egyik vezetőjével, aki „1923-ban 3 hónapig trockista ellenzékben volt”. A Júlia ügyét vizsgáló bizottság két tagja Janszky és Roginszkij is hamarosan eltűntek, az NKVD letartóztatta mindkettőjüket.
A Júlia elleni vizsgálat a férjét is éríntette, Boross László ellen is megindult a hajsza. Először súlyos megrovást kapott a párt és a Szovjetunió ellenségeivel való kapcsolata miatt és kiutasították az országból. 1936. szeptember 21-én az IKK kizárta a pártból az ellenforradalmi Emellel való kapcsolatai miatt. Miután ő ajánlotta Emelt a NKP-ba, ezáltal segítséget nyújtott abban, hogy Emel zavart okozzon a párton belül. Néhány hónappal később az IKK felülvizsgálta Boros László kizárásáról szóló határozatát, és 1937. január 27-én megváltoztatta úgy, hogy a „szigorú megrovással”, ugyan, de meghagyta a párttagságát.
Mindez azonban azzal járt, hogy a Boross László és Júlia is elvesztették a munkájukat. Júlia 1938 januárjában már névlegesen sem volt a Világgazdasági Intézet munkatársa, ezt követően több mint egy évig semmilyen munkát nem kapott. Hiába próbálkozott, számos beadványban bizonygatta szakmai tapasztalatait, párthűségét, és segítséget kért az elhelyezkedéshez, nem történt semmi. Egy 1938. január 11-ei feljegyzésből derül ki, hogy a házaspár munkanélküli, és a család „különféle árucikkek értékesítéséből” tartja fenn magát.
Ekkor már várható volt, hogy valami történni fog. 1938. március 12-én Boross Lászlót az NKVD letartóztatta, 1939. május 22-én kivégezték.
Kémkedéssel vádolták, azt állítván, hogy 1921 óta a magyar, 1929 óta pedig a német hírszerző szolgálatok ügynöke volt.
Az ellene szóló „bizonyíték” az az utazás volt, amelyet 1933-1934-ben akkori munkahelye a Külföldi Munkások Kiadóhivatala megbízásából tett, s amelynek során bejárta a Volga-menti körzet, a Volga-menti Német Köztársaság, az Azovi-Fekete tengeri vidék, az ogyesszai és dnyepropetrovszki körzetek kolhozait, 1936-ban pedig a Donbasz bányáit. Élményeiből cikkek és könyv is megjelent.
Az NKVD által kreált történet fájdalmasan primitív és átlátszó.
Ugyancsak hasonló céllal írt a Donbassz bányáiról, a sztahanovista mozgalomról, annak visszásságairól.
Németországi tevékenységéről pedig azt vallotta, hogy 1929-ben M.W. Meyer-Heidenhagen, a Birodalmi Külügyminisztérium Oroszországgal foglalkozó referense szervezte be, és azzal zsarolta meg, hogy tud a magyar rendőrséggel való kapcsolatáról és leleplezi, ha nem segíti a német hírszerzés munkáját is. 1933-ban a Szovjetunióba való visszatérése előtt azt a feladatot kapta megbízójától, hogy anyagokat gyűjtsön a Szovjetunióban zajló élet nehézségeiről, visszásságairól.
A vallomásokban négy személy neve merült fel, akikről Boross azt vallotta, hogy tudomása szerint kémtevékenységet folytattak a Szovjetunióban: Magyar Lajos és Kun Béla a magyar hírszerzés, Lukács György az osztrák rendőrség, Alpári Gyula pedig a német hírszerzés embere volt.
(…)
Ahogy mondani szokták a történelem fintora – de inkább kegyetlensége és igazságtalansága –, hogy Boross László (az emigráció számos tagjával együtt) az általa nagyra tartott proletárdiktatúrának lett az áldozata.
Boross talán így utólag igazat adott Sisának.
Júliát ugyan nem tartóztatták le, de egyedül maradt a gyerekeivel, és még számos csapás várt rá. Ugyan 1938 nyarán sikerült elhelyezkednie egy kis moszkvai üzemben, ahol közgazdászként alkalmazták, de mindvégig éreztették vele, hogy a „nép ellenségének” a felesége, és árgus szemekkel figyelték minden lépését. Amikor 1938. július 28-án a moszkvai Dzserzsinszkij kerület pártbizottságának titkára a Kominterntől kért jellemzést Júliáról, egyértelmű, hogy teljessé vált kegyvesztettsége. A párttitkár nem felejti el emlékeztetni a címzettet Boross 1938. márciusi letartóztatására és Júlia külföldön élő testvéreire. Végül az iránt érdeklődik, hogy (valószínűleg ez a megkeresés valódi indoka) vannak-e kompromittáló anyagok Júliáról, s ha igen, kéri azok megküldését.
Boross letartóztatását követően a családot azonnal ki akarták tenni a lakásukból is azon a jogcímen, hogy az apa már nem dolgozik a lakás kiutalójánál, a Külföldi Irodalmi Kiadónál, és Júlia sem a Világgazdasági Intézet, hanem egy kis gyár munkatársa. Júlia azonban nem hagyta annyiban és panasszal fordult a Komintern Káderosztályához, ők azonban 1939. május 10-én a MOPR KB-ra tolták a felelősséget. A MOPR pedig úgy gondolta, hogy Júlia lakásügyének megoldása nem az ő, hanem Júlia új munkahelyének a feladata, ugyanakkor ők sem felejtik el megjegyezni Boross letartóztatásának tényét. Júlia azonban nem hagyta annyiban. Különböző beadványokat írt, és elérte, hogy 1941-ig gyermekeivel a lakásukban maradhatott, majd a háború kitörésekor evakuálták őket Moszkvából.
Júlia 1940. februárjában kérte párttagságának rendezését a KI német szekció moszkvai képviselőjétől. Emlékeztette, hogy amikor a férjét 1938. március 12-én letartóztatta az NKVD, akkor az ő párttagságát is felfüggesztették. Arra hivatkozott, hogy „mivel nincs ellenem semmi, kérem párttagságom visszaállítását”. Az IKK 1940. március 22-én tárgyalta az ügyét, de a kérelmét elutasították. Továbbra is megbélyegzett maradt. Miután Júlia tovább forszírozta, az IKK októberben újra elővette az ügyét. 1940. októberében készült feljegyzés szerint „Boross azonban nem tanult leckéből”. Számlájára írták nemcsak a férje, de a testvére, Rita elítélését is. Ismét felmerül Emel neve is, akit nemcsak ismert, de korábban pozitív jellemzést is adott róla. Azt is a szemére vetették, hogy a felsorolt tények ellenére megkérdőjelezi az NKVD testületek 1937-1938 közötti cselekedeteinek helyességét, és különösen a férjével történteket. Az IKK következtetése: Boross Júlia nem kommunistaként viselkedik, és nem igazolta a párt bizalmát.
Mindeközben minden követ megmozgatott, hogy a férje nyomára bukkanjon. Személyesen beszélt Visinszkyvel, aki azt javasolta, hogy kérje a Komintern vezetőinek segítségét. Ezért levelekkel bombázta Dimitrovot és Manuilszkit, de választ nem kapott. Valószínűleg sohasem jutottak el a címzettekig a levelek, a titkárságokon megakadhattak.
A háború kitörését követően 1941. október 16-án Engelsbe, majd Ferganába evakuálták. Csak 1943. októberében tért vissza Katával Moszkvába, nem volt sem kenyérjegyük, sem pénzük, sem otthonuk. Kétségbeejtő helyzetét ecsetelte a Rákosinak írt levelében: „A gyerek reggel éhgyomorral megy iskolába, hazajön éhesen, mert az iskolában is csak az kap ebédet, akinek van jegye, aztán útra kelünk valami ismerőshöz, akitől kénytelen vagyok egy-egy szelet kenyeret kérni, hogy éhen ne pusztuljunk.” Arra kérte Rákosit, a magyar párt képviselőjét, hogy járjon közbe a moszkvai szovjetnél, hogy „amíg a lakásomat vissza nem szereztem, adjon valami helyet, ahol be lehetnék jelentve, tekintve, hogy bejelentés nélkül nem dolgozhatok”. 1944. februárjában még nem volt lakásuk, Müller Irén segített nekik, jó néhány hónapra befogadta őket. 1944-ben végre munkát kapott, a Katonai Főiskolán az Idegennyelvi tanszéken tanított olaszt és németet a szovjet tiszteknek. 1945-1948-ig a Szovjet Tájékoztatási Iroda munkatársa volt. Csak 1953-ban térhetett haza. 1953. novemberében a Szovjetunió Ügyészségéhez fordult, és kérvényezte Boross rehabilitációját. Az illetékes szovjet hatóságok malmai azonban nem őröltek túl gyorsan. A rehabilitálásra csak három év múlva került sor, 1956. október 1-jén.
Zalai Katalin: Idegenbe szakadt hazánk lányai
Napvilág Kiadó, 2023
